Érdemes ebből is hosszabban idézni: „Mint már írtam, a telet lehetőleg itt töltjük, s téli szállásunk valószínűleg Bjelina lesz. Bosznia teljes okkupácziója ma már tény, s az is világos, hogy ezentúl a most hadi lábon álló teljes haderőre szükség nem lesz. De ha a kivívott hadi előnyöket elveszteni nem akarjuk, legalább 60.000 embernek itt kell maradni. Már most az a kérdés: lehetséges-e a garnizonok kitöltésére s az eddig elfoglalt pozícziók biztosítására szükséges haderőt a hadsereg rendes állományából venni, vagy szükséges lesz egyes hadtesteket hadi lábon meghagyni? Én az utóbbit tartom valószínűbbnek, s ez esetben majdnem bizonyos, hogy a mi hadosztályunk, mint az utoljára mozgósítottak egyike, itt fog maradni. Mindenesetre jobb arra készülni, hogy itt maradunk; ha nem, annál jobban fogunk örvendeni a hazamenetelnek, ha pedig úgy történik, legalább nem csalódunk… Szerencsére, hogy az egész Stab jól összefér egymással; sok jó kedvű ember van köztünk: különben a jó kedvet fentartani a két ordonancz-tiszt kötelessége, minek eddig derekasan meg is feleltünk. Minden este bolondabbnál bolondabb dolgokat mívelünk; tánczolunk, török ruhába öltözünk, s ijesztgetjük a rácz káplánt, a ki szörnyen fél az insurgensektől. – A télen majd szánkázunk, korcsolyázunk, farkasra s más vadra vadászunk, és eljárunk a Szerbiába bálozni; sőt, magunk is rendezünk bálokat, megtanítjuk a török háremek lakóit dreyschrittre és csárdásra. – A török asszonyok eddig úgy félnek tőlünk, hogy az utczára sem mernek kijőni; s ha mégis egyik-másik kidugja az orrát, s meglát egy katonát, rögtön elkiáltja magát s elszalad. Ha majd könyveket kapok, ráérek megírni doctori dissetrtatiómat, s megtanulni szerbül… Most a főzésre adtam magamat, mert ez is a kettőnk dolga, s miután magamnak nincs valami magas fogalmam szakács-talentumomról, kérlek doboltasd ki Pesten, hogy szívesen fogadunk minden enni-inni valót, különösen olyféle czikkeket, mint szalámi, sonka, sajt, szárdina, conserv-ek, chocolade, thea, rum, bor. Egyszerű s könnyen előállítható hús- és tészta-ételek receptjei is köszönettel fogadtatnak.”[1] Sajnos sem a doktori értekezésből, sem a szerbiai bálokból nem lett semmi, s a csárdás is elmaradt a háremekben.
Róth Jakab távirdatiszt rajzban örökítette meg azt a bosnyák-szerb határszéli keresztény temetőt, melyben Trefort Ervint örök nyugalomra helyezték. A rajzon a helység egy része is látható, a távolban az összeszorult hegyek közt kanyargó Drina-völggyel. A koporsó mellett ott állt a görög nem egyesült lelkész is, aki az ifjúsággal, egyházi zászlókkal, „minden fölszólítás nélkül megjelent a gyászszertartáson teljes ornátusban”. Márkus István országos képviselő, tartalékos hadnagy és táborkari hadsegéd, aki jól ismerte a vidéket, kiegészítve a temetésről szóló tudósítást, elmondta: „Szebb helyet alig választhatott volna magának az örök pihenésre a derék fiú és jó barát. […] A völgy, melynek oldalában Trefort Ervin sírja fekszik, a Drina völgyének egy szűkebb mellék nyílása. Maga a Drina völgy is összeszorul itt, és a túlsó oldalról Mali-Zvornik erdőd hegyei egészen átkönyökölnek a folyó kanyarulatán. Zvornik városa a hegy és folyó közé szorulva a hegyhát által el van takarva szemünk elől; csak néhány végső háza, egy mecsetje, s a kis keresztény templom tekintenek be a regényes völgybe. A városnak szennye, lármája nem hat el a keresztény temető szerény sírjaihoz, nem zavarja barátunk álmát sziklaágyában, melyet a bajtársi és baráti szeretet készített és díszített fel a számára. A sírt jobbra a szerb hegység erdős, nagy hullámú gerinczeire, s alant a Zvorniktól északnak távolodó Drina folyására tekint. A folyó völgye hosszában néha tán még a hazai szellők is megtalálják. Szemközt a bosnyák parti hegység erdősen és kopaszon váltakozó oldalai szegik be a folyót. A mellékvölgy másik oldalán a Tuzla felé vezető út kezd a hegyoldalakra felkapaszkodni, egészen – a képünkön már nem látható – Mramor rideg kúpjáig, melynek bozótos lejtőjéről régi »magyar sírok« tekintenek át az »új magyar sírra«. Mert jó barátunk nem fekszik, egészen rokontalanul ez idegen földben. Őseink egykor sokat taposták és áztatták vérükkel e tájékokat. Régibb harczok áldozatai feküsznek ott a Mramor tetején a távoli hazáról álmodozva. A vastag granit darabokról, melyek sírjaikat jelölik, az idő lekoptatott minden megkülönböztethető jelet; de a nép hagyományában és ajkán megmaradtak azok »magyar síroknak«. Pihenjenek békével elfeledett régi és felejthetetlen új halottaink.”[2] Trefort Ervin egyike volt a 7410 katonának, aki a hivatalosan 1878. október 20-án zárult okkupációs hadművelet során hősi halált halt Boszniában. Nincs azonban jelentés a megszállást követő majdnem négy évtizednyi boszniai jelenlét katonai és civil áldozatairól – a konszolidáció idejéről. Ez azonban már a Kállay Béni kormányozta tartomány modernizációjának kora, s mint ilyen külön fejezet a történelemben.
Bosznia varázsa – a novellákban
Elbeszélő irodalmiunkban nem hagyott mélyebb nyomot a boszniai háború. Talán Tömörkény István Fecskék című fájdalmasan szép novellája ötlik fel elsőként az emlékezetben, különösen az a kép, amikor a magyar tájról érkezett fecskék megpihenni letelepednek a magyar bakák barakkjainak tetejére: „Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor sem ment valami túlságosan nehezen.” A feketehegyek felől érkező éjszakai szelek azonban váratlanul fagyot hoztak, és a földre szórták az elfáradt madarakat. Dermedt fecskék borították a hajnali mezőt, s ebből a katonák is megértették, hogy a halál a közelben ólálkodik. Az emberek „szinte tülekedve, egymást előzve rohanták meg a hóbafagyott fecskecsapatot”, hogy a tenyerükkel melegítsék föl a parányi testeket.[3] S egy villanás Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényéből, ahol a kocsmában, poharazgatás közben, amikor az emberek „képét már kiverte egy kicsit a Szent Antal tüze, de azért még nem nagy a lárma”, csöndesen beszélgetések során csak-csak fölemlegették a nagy háború emlékét: „Hőstettekről, virtuskodásokról nem hallani. Legföljebb a boszniai okkupáció ha úgy feljön beszédközben, az öregek közül többen szolgálták akkor a császárt, és Fülöpevicsnek hívták a generálist. Hű, a fene teremti, de kutya nagy háború volt az is, vödörrel itták a feketekávét Mosztárban. Majd ezeknek a mostani fiataloknak is lesz ilyen emlékük, mire ők lesznek az öreg emberek, s őket is ilyen tisztelettel hallgatják az akkori nyálas fiatalok; csak ki kell várni az idejét.” A hadjárat rettenete azonban mintha hidegen hagyta volna a lelkeket.
Pedig nem hagyta hidegen. Boszniának és a boszniai háborúnak a magyar irodalomban egyedülálló emléket állított Abonyi Árpád, az egykor ünnepelt, mára azonban már elfeledett drámaíró és novellista.
[1] Trefort Ervin 1854–1878; Vasárnapi Újság, 1878. október 20. (42. szám), 669. p.
[2] A zvorniki temető; Vasárnapi Újság, 1878. november 3. (44. szám), 693–694. p.
[3] Tömörkény István: Fecskék; In: Vizenjárók és kétkezi munkások; Szeged – Engel Lajos könyvnyomdája, 1902. 145–151. p.
(Folytatjuk)
