Madonna a gyermekkel
A múlt század hidegháborús, diktatórikus évtizedeiben a kelet-európai tollforgatók sajátos módszert fejlesztettek ki a ki nem mondható gondolatok megfogalmazására. Utópikus világokat teremtettek, fantasztikus helyszíneket varázsolva különös hőseik köré. Nemcsak a mindennapi életből való menekülési útvonalul szolgáltak ezek az írások, hanem olyan elvont közegként is, amelyek meseszerű történetekként nem kerültek a cenzori érdeklődés fókuszába, tehát helyet kaphatott bennük a rejtett mondanivaló. Képregények, filmek, folyóiratok nőttek ki e tudományos fantasztikum táptalajából, egyben tovább is éltetve azt. A sci-fi irodalomhoz s a köré szerveződő képi világhoz talán épp e burkolt ellenállás, e rejtett szókimondás, a fantáziával való határtalan játék miatt társult egy sajátos, bizsergető, semmivel össze nem téveszthető hangulat, melyet megtapasztalhattak mindazok, akik olvastak valamit Asimovtól, Lemtől, láttak Tarkovszkij-filmet, lapozgattak Galaktikát.
Az idős Szent György és a sárkány
Ezt a hangulatot csalják elő belőlem Molnár Imre grafikái is. Mintha karcos, nehézkes levegőt lélegezne ki magából a papír, életre kelnének a sűrűn szántó vonalak, megmozdulnának a figurák, egyszerre lüktető, vibráló egésszé válna a kompozíció, és sajátos nyelvén kommunikálni kezd a kép. Ezek a grafikák mesélnek. A precíz, finom vonalvezetésű, hihetetlenül aprólékos, részletgazdag rajzok a szerzői fantázia határtalanságáról vallanak. A mitikus hagyomány, az ősvallások, a Biblia vagy akár a közelmúlt történései elevenednek meg milliónyi vonalkába kódolva. Archetipikus motívumokat jelenít meg a művész, de mindezt olyképp teszi, hogy keze nyomán az avítt modernné, az elkoptatott aktuálissá válik.
Emese álma
Úgy bánik az egyetemes kultúrába beleivódott történetekkel, mint egy képlékeny, nemes alapanyaggal, mely az alkotói boszorkánykonyhában átgyúrható, megtöltve időszerű tartalommal. Talán ily módon töltekeznek fel a képek a számomra oly jellegzetes sci-fi hangulattal, ugyanis a művész fantasztikus, szinte holdbéli világokat hoz létre, melyek mindegyike nyomokban ugyan a földi mása, de annak egy lesarkított, végletekbe menő továbbgondolása. Ennek az életidegen, futurisztikus közegnek központi figurája az ember, de hozzáidomulva a környezetéhez, épp emberi mivolta válik hangsúlytalanná. Kijózanító és komor víziók, egyben társadalomkritikák is e képek, műviségről, az elembertelenedő emberről, a gépi világ térhódításáról, kiüresedő, elvadult terekről, a gyökerekről, a folytonosságról, predesztinált sorsokról vallanak.
Isten állatkertjének kerítése
Az elbűvölt szemlélő pedig, ha hagyja, hogy magába szippantsa e különös képi világ, a vihar tövises kapujában, a balkáni halálmadár fészkében, a gépember koncerttermében, Isten szétdúlt állatkertje előtt, a darabjaira hulló vagy darabkákból összeillesztett pietà tövében, az örökkön bűnhődő Sziszifusz elhullajtott rögei között vagy Emese ősanya teremtő ölében találja magát. Furcsa és édes varázslat ez, papírra álmodott ábrák kalauzolnak olyan világokba, melyek sohasem látottak, mégis ismerősek, a képzeletünknek, a lelkünknek bizonyosan.
Sziszüphosz
