Őszintén meg kell mondani, amit az ember akar

Ez az interjú voltaképp egy kísérletnek indult, egy nem öncélú kísérletnek. Kísérlet, hogy valamit összegezzünk, hiszen a beszélgetésre a 70. születésnap ad alkalmat, de kicsit túl is mutasson önnönmagán. Merthogy nagyon ritkán beszélgetünk. Magánemberként nincs rá időnk, az újság meg többnyire akkor kérdez, ha díjat kap valaki, vagy jubilál. És akkor – ha nem vigyázunk – kissé hivatalossá lesz, kissé elveszik belőle az ember. Beszélgessünk hát! – így döntöttünk Gerold László tanár úrral, akit legutóbb épp tíz évvel ezelőtt szólaltatott meg lapunk (akkor is kerek születésnapnak köszönhetően, Mihájlovits Klára élvezetes interjújával). A tanár úr most is – lezseren, fiatalosan, amúgy a teniszedzés előtt – egy perc késlekedés nélkül kanyarodott be szerkesztőségünkbe.

Az elfoglaltság tíz évvel ezelőtt még életformája volt. Legalábbis erről árulkodik a lapunknak adott akkori interjú, melyben se szeri, se száma terveinek. Vajon az eltelt időben úgy alakultak-e a dolgok, ahogyan szerette volna?

– Ez a tíz év lényegében tervezett tíz év, amit mindig is szerettem volna csinálni, abból egy csomó dolgot megcsináltam, egy csomót nem. Négy évig szerkesztettem a Hidat, ami épp elég ilyesmiből. Közben elmentem nyugdíjba, kritikákat, könyvkritikákat írok magyarországi lapokba, folyóiratokba. A lexikont befejeztem, jó lenne már a második, bővített kiadást is elkészíteni, azon is dolgozgatok, de még nem túl intenzíven. Az első lexikoncsináláskor volt egy nagy „előnyöm”, akkor bombáztak. S bombázáskor nem lehetett semmi okosat tenni folyamatosan, elmélyülten, komolyan, de adatokat kiírni, egymás mellé rakni, rendszerezni, bibliográfiákat átnézni lehetett. Ezért sikerült elkészíteni a lexikont. A rosszban volt valami jó. Most nem szeretnék ilyen rosszat, de a lexikont megpróbálom tető alá hozni.

Máris szükség van a frissítésre?

– A Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon a Forum Könyvkiadó egyik legnagyobb könyvsikere volt, ezerötszáz példányban nyomták, majdnem ezer elment előfizetésben, mindenütt keresik. Ennek én természetesen nagyon örülök, de ugyanakkor igény mutatkozik a folytatására, és azt nem lesz könnyű összehozni. Kitaláltam, hogy fogom megcsinálni: lesz egy törzsanyaga és egy függeléke. A megjelent címszavakat kiegészítem, hozzáírom mindazt, ami tíz év alatt történt. A tíz év alatt történt új mozzanatok feldolgozásához pedig két fiatal munkatársat kértem fel, ők majd ugyanazzal a koncepcióval, ahogy az első kötet készült, feldolgozzák a függelékrészt. A lexikon elnevezésével is gondok vannak, mert a jugoszláviai eléggé vitatható megnevezés, már nem is szerbia-montenegrói, nem is szerbiai. Akkor mi lesz a szlovéniai szerzőkkel? Szóval vannak még dilemmák, amelyeket meg kell oldani.

Más kötet kiadására gondolt-e?

– Néhány kötetet sikerült tető alá hozni, aminek örültem, ami nagyon jó. Tervezek egy olyan kötetet, amilyen még sohasem jelent meg. Annyi mindent csináltam az elmúlt ötven év alatt, és kiderült, hogy egyetlen olyan könyvem nincs, amelyben a jugoszláviai magyar könyvekről szóló kritikák vannak. Ezt fogom összehozni, válogatom, gyűjtögetem az anyagot.

Most több ideje jut rá…

– Igen, végre…

Ezt nagyon úgy éli meg, hogy végre?

– Úgy élem meg a nyugdíjaztatásom – október 1-jén lesz három éve –, hogy arra van időm, amit én akarok, és amikor én akarom. Magam osztom be az időmet. Ez zseniális dolog. Legjobb szakma nyugdíjasnak lenni, csak az ember későn kezdi. Szóval, amire van kedvem, megcsinálom. Felvállaltam körülbelül egy éve egy hírportálon a közszereplést, mert szeretem csinálni, világéletemben szerettem a publicisztikát. Volt rovatom a Családi Körben, annak idején a Magyar Szóban, a Kilátóban. Sohasem tudtam elszakadni az újságtól, az az igazság.

n Igen, végre több időt szentelhet a publicisztikára. Nem ez a legotthonosabb terepe? Ez a benyomásom támadt az utóbbi napokban, amíg Gerold Lászlóból „készültem”…

– Na, végre valaki.

Ön hozzászokott a dinamikus létformához, melyben egyaránt helyet kap a színház, a tanítás, a publicisztika… Gondolom, továbbra is minderről szól az élete, még ha most már talán kevésbé dinamikusan is.

– Az utóbbi három évben a közeliek mindig visszakérdeznek, ha azt mondom, elmegyek haza, dolgozok, hogy még mindig, hát minek. Van értelme, vagy nincs, nem tudom, de vannak dolgok, amik nélkül nehéz meglenni, vannak dolgok, amiket szeretnénk megcsinálni, vagy egyszerűen még mindig a legokosabb, ha teszünk valamit. Amit szeretek, a publicisztika, a kritika, azt művelem továbbra is. Olvasok sokat, és ez az embert feltölti.

Az oktatásnak természetesen vége, a törvény így rendelkezik. Őszintén szólva nem is bánom. Harminc-egynéhány évet oktattam 1971-től 2007-ig, és most annyira megváltozott a rendszer, annyira tönkrement, elsilányult, Bologna mindent tönkretett. Jó, hogy elmentem nyugdíjba, mert én erre képtelen lennék, szervileg nem tudnám elviselni azt, amit csinálnak, amit a gyerekeknek teljesíteniük kell. A tömény képzetlenséget szorgalmazza ez a Bologna. Több szempontból is rossz, mert egyszerűen arra ösztönöz, hogy ebbe-abba belecsípjenek, de komplett semmit se csináljanak. Elég néhány oldalt elolvasni egy regényből? Nem véletlen, hogy nagy részük tulajdonképpen nem tud hatékonyan részt venni ebben a szellemi életben, csinálnak ugyan folyóiratot, elmennek tanácskozásra, de valahol az az érzésem, hogy nincs rálátásuk a dolgokra. Írnak könyvekről, de anélkül, hogy el tudnák helyezni a folyamatokban. Valahol az ember elkedvetlenedik. Örülnöm kellene, hogy nem oktatok, mert nem tudnám ezt a „tesztmódszert” vállalni. Olyan esetekről tudok személyesen, hogy a pillanatnyi irodalmi nagymenő, aki esszéket, tanulmányokat ír, tanácskozásokra jár, vizsgán nem tudja megmondani, mikor született Petőfi, és fogalma sincs, milyen fordulatokon megy át Kölcseynek, a Himnusz szerzőjének a költészete. Ez kétségbeejtő. A tényszerű tudásnak, az ismereteknek a devalválódása játszódik le, és ez elszomorító. Ez tapasztalható a kritikaírásban is. Kritikaírásunkból is hiányzik a vélemény. Nemrégiben elhunyt Utasi Csaba barátom – akivel 55 évig voltam együtt, középiskolától kezdve, egyetemen, munkahelyeken át –, kritikáit most újra fellapoztam, és mondhatom, szenzációsan jó kritikák. Ott a mű teljes kielemzése, a sokszempontúság, az egyéni vélemény, azt hiszem, ez a fajta hozzáállás az irodalmi művekhez egyre inkább hiányzik. Lehet, meg kellene érteni ezeket a folyamatokat, mert ilyen irányban változik a világ, de…

KALAPÁCSKRITIKA

Bírálói vénája, szókimondása, nyílt véleménynyilvánítása miatt sokszor kellemetlen helyzetekbe került, de kényelmetlen helyzetbe hozta azokat is – gyakran egykori tanítványait –, akiket megbírált. Ettől függetlenül vállalta mindig is, most is. Ez vajdaságiakra nemigen jellemző tulajdonság.

– Eléggé bonyolult kérdés ez. Elsősorban abból indulnék ki, hogy ilyen anyagból vagyok, mint Utasi Csaba is. Meg aztán eleve az volt az elképzelésünk, hogy kritikusok leszünk. Ez volt az életcél, nekem is, gondolom, Csabának is. Kritikával akartunk foglalkozni egy olyan szerencsés pillanatban, amikor a Symposion jó kezekben volt, és amely körül az irodalomról, a világról hasonlóan, megközelítőleg egyformán gondolkodó fiatalok találkoztak. Ez egy olyan korszaka az életemnek, meg egy kicsit a vajdasági magyar irodalomnak is, ami szerencsésnek nevezhető. A Symposion-mozgalomnak a kezdet kezdetén volt egy kritikaírási típusa, amit úgy neveztek kissé rosszallóan, de vállalhatóan: kalapácskritika. Azért kalapács, mert az odacsap. Mindannyian így kezdtünk írni akkoriban: Utasi, Bányai, Bosnyák, Végel, Tolnai is, aki akkoriban kritikákat is írt, és valahogy ez az emberbe beivódott, megszokta, hogy kemény legyen. Ez persze idővel lényegesen változott, puhább lett. Akkor nagylegények voltunk mi az Új Symposionban. Butaságokat írtunk, összevissza, de nagy lelkesen, hittel és elkötelezettséggel. Ez egy nagyon jó pillanat volt, és mi ezt próbáltuk kihasználni.

Ez a szókimondás jellemez engem. Az én kritikai felfogásom mindig az volt, hogy őszintén meg kell mondani, amit az ember akar. Néha keményebben, néha kevésbé. A kritikaírás szakma, amit gyakorolni kell, aminek az alapja az, hogy meglegyen hozzá a felkészültség, az elméleti tudás, és azonkívül meglegyen hozzá a saját véleményünk. Akár úgy, hogy túl sokat használjuk a kalapácsot, akár úgy, hogy túl finomra sikerülnek a gondolatok.

A kritika véleménymondás. Miközben kritikát írunk, kételyeink vannak. Tehát nem az örök igazságot írja a kritikus, dehogyis! A kritikaírás dilemmáknak, kételyeknek, kérdéseknek a megfogalmazása. Ha valaminek van értelme a kritikaírásban, akkor az, hogy aki elolvassa, a kérdések alapján kezdjen el utánajárni a dolgoknak, valamilyen párbeszédet kezdjen a kritikussal, aki szintén párbeszédet folytatott a szöveggel, a művel, az előadással, másrészt önmagával. Bányainak van egy nagyon szép kötetcíme: Talán így. Ez valójában a kritikaírásnak a lényege. Talán így, mert én így látom annak alapján amit tudok, amit elolvastam és ami az én véleményen.

Egész nagy nemzedékként indultak, miért vállalják most kevesen a kritikaírást?

– Azért, mert az emberek belefáradnak abba, hogy haragosokat szereznek. Nálunk a kritikusra úgy tekintenek, mint az ellenségre. A kritikát egészen másként kellene felfogni. Érdekes tapasztalat, egy színházi példa: amikor úgymond napi színikritikus voltam, elég sok színészharagost szereztem magamnak. Nagyon görbén néztek rám a szabadkai színház híres klubjában, s egyszer csak, néhány év múlva, amikor újra leültünk beszélgetni, azt mondták, tudod, igazad volt. De a kritikusnak nem ez az elégtétel, mert nem biztos, hogy nem tévedett. A tévedést is vállalni kell, mert természetesen a kritikus is tévedhet.

Aki úgy gondolja, hogy kritikus akar lenni, annak nem szabad félnie a következményektől, attól, hogy majd görbén néznek rá. Utasi is kitartott, Bányai is kitart a kritikaírás mellett. A kritikus attól lesz kritikus, hogy problémát lát abban, amit olvas, s ezt a problémát, a felmerült dilemmáit le tudja írni. Az a kritika, amely problémamentes, az egyszerűen penzumkritika, én annak nevezem. Aztán van egy másik kritikatípus, mely mostanság eluralkodni látszik, a fiatalok művelik, tudományos kritikának nevezném. Van egy tudományos elmélet, pillanatnyilag divatos irányzat, elmélet, melyet rávetít a műre, megtalálja benne azokat a mozzanatokat, melyek az elméletet igazolják. Ez rossz kiindulópont. Sohasem az elméletből kell kiindulni, hanem a műből. Nem az elméletet kell rávetíteni a műre, hanem a műben kell megtalálni azokat a mozzanatokat, melyeknek megvan az elméleti párhuzamuk. Ez azt eredményezi, hogy ezek a tudományos kritikák lehetővé teszik a szerzőnek, hogy csak egy kötetet ismerjen, és annak is csak egy aspektusát, miközben ennél jóval többre lenne szükség.

ÉN ŐS-MAGYAR SZÓ-S VAGYOK

Régóta nem látjuk írásait a Magyar Szóban. Pedig valamikor rendszeresen jelentkezett írásaival, különösen színházkritikái emlékezetesek. Kár, hogy megszakadt ez a kapcsolat. Hiányzik-e Önnek a lap?

– Én ős-Magyar Szó-s vagyok, és újságolvasó egész apró gyermekkorom óta, saját zsebpénzemen vettem annak idején a Sportújságot. A sport, valójában a játék mint életfilozófia számomra mindig is nagyon fontos volt, mert sok mindenben segít. A Magyar Szó kistudósítója voltam, kicsit készültem is én erre a szakmára. Nagy öröm volt, amikor elvégeztem az egyetemet, és az akkori főszerkesztő, Varga László felkínálta, hogy jöjjek át a Magyar Szóba. Jó közösségbe kerültem a művelődési rovaton, itt voltak Vukovics Géza, Burány, Ládi Pista, Szűcs Imre, Ács Jóska, Kovács Ilona lektorkodott, nagyon jó rovat volt. Színházzal, irodalommal foglalkoztam, ami nagyon jó volt, de hát gyűlésekre is kellett járni. Ettől borultam ki, ezért hagytam abba az újságírást, vagyis a napi melót. Meg gyorsan kellett reagálni, például a Sterija Játékok esti előadásáról igen gyorsan, még ha 10-20 sorban is, este 11-12-ig le kellett adni a jelentést. (Akkor még ólomban dolgozott az újság, de 11-kor is le lehetett adni az anyagot. Most már régen korszerűen készül a lap, mégis 8 óra körül záróra van.) A Tanszékre pedig hívtak, ott már dolgoztak a barátaim, Bosnyák, Bányai, az aktív újságírást így ’71-ben abbahagytam, de az írást sohasem. Bányai szerkesztette a Hidat ekkoriban, átstartoltam hozzá, és áttérhettem az időigényesebb esszé- vagy leíró kritikára, amit folyóiratban lehet művelni. Megjegyzem, az alapvető munkámra kellett ekkoriban koncentrálnom, hiszen a XIX. század magyar irodalma a leggazdagabb a magyar irodalomban, rengeteget készültem az órákra, így a lapban való aktív közreműködés elmaradt. Persze továbbra is lelkesen olvasom a Magyar Szót, papír formájában. Nem interneten, mert én kézbe szeretem venni az újságot. Időközben a Magyar Szóban is sok érdekes koncepcióbeli változás történt. Annak idején vezettem a Halló, Népszínház! rovatot – ez az akkoriban egyetlen színházunk, a szabadkai színház volt, valóságos nagyüzemként dolgozott –, és apró híreiket közöltük. A másik rovatban a legújabb könyveket, szerzőiket mutattam be, de színikritikát írtam, a Kilátóba rendszeresen bedolgoztam. A Kilátó akkor másként működött, volt könyvkritika, folyóirat-ismertetés, -kritika, kommentárok, ezek lassan mind eltűntek a lapból. Sajnálom. Az utóbbi tíz évben én a Kilátóba nem írtam. Nem kértek, én nem adtam. Kettőn áll a vásár, de egészen őszintén mondva nem is szeretem a mostani Kilátót. Ha kritikus vagyok, itt is szókimondó leszek, és ezt kimondom. Ugyanis a melléklet két dolgot akar összehozni, amit nem lehet. Egyrészt egy nagyon szűk körű kulturális szegmentumot akar érvényesíteni, ez a DNS körüli fiatalok írásai. Ezeket én elolvasom, sok mindent nem értek, de a hiba biztos bennem van. Ezzel szemben a másik oldalon ott látjuk a nagy dilettantizmust és provincializmust. Ezt a kettőt lehetetlen szimbiózisba hozni, mert ez két szélsőség.

Milyen a jó kritika? Becsüljük-e kellőképp a műfajt?

– Hogy kell megírni egy kritikát, mi legyen benne, hogyan kell megformálni? Ezek lényegbevágó kérdések, és talán nem is egyszerűek, ráadásul nem is tanítják. Ezért üdvözlöm az összefogás eredményeként megjelent színikritika-írói ösztöndíjat. Kár, hogy csak egy személy részesülhet ösztöndíjban, mert többre lenne szükség. Annyit tudok, hogy a szakma legjobbjai tanítják majd a pályázókat. Nagy-nagy szükség van erre, mert tekintsük csak át: a rádióban már nincs kritika, annak idején Aladics, Guelmino, Saffer írtak rendszeresen, a Hét Napnak nincs színikritikája, a Családi Kört nem érdekli az irodalom, a Magyar Szót igen, de az az érzésem, hogy a lapban aránytévesztés van. Itt volt Az ember tragédiája, szenzációs előadás az Újvidéki Színházból. Mindenhova hívják, nagy siker. De mi nem vezettük fel kellően az előadást, és sok másikat sem. Annak idején Vukovics Gézával úgy csináltuk – lehet, nem így kell –, hogy a próbák kezdetétől követtük az előadást a közönséggel való találkozásig, a befogadásig. Tudom, kevés az újságíró, a pénz, mindent megértek én, de olvasóként nekem ez hiányzik a lap szerkesztéséből. Valahogy szegényebb lett minden, és általában az egész irodalmi életünkre ez az elszegényedés jellemző. Pedig most a lehetőségeink nagyobbak. Vagyis nagyobb szabadságot élvezhetünk, mint régen, de most meg a megfelelő fórum hiányzik.

ILYEN GAVALLÉROK VAGYUNK!

Azért rendszeresen olvassa lapunkat?

– Hogyne. Nekem úgy kezdődik az olvasás, hogy a sportot és a művelődést elolvasom. A többit már nem annyira részletesen, mert azért rádiót is hallgatunk, tévét is nézünk. Az írott sajtónak talán nem kedvez az elektronikus média térnyerése. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szeretjük már. Én naponta megveszem az újságot, ami mellesleg a legdrágább újság nálunk. De mi, vajdasági magyarok ilyen gavallérok vagyunk, és megvesszük!

Ön is azok között volt, akik élesen tiltakoztak a háromlábú szék politikája ellen, az ellen, hogy a Magyar Szó székhelyét megváltoztassák. Beigazolódtak-e a félelmek?

– A Magyar Szó vajdasági Magyar Szó volt. Most nem az, hanem néhány központra fókuszál: Szabadkára, Zentára, Kanizsára, és ezenkívül szinte megáll az élet. Ez nem jó koncepció, bár érthető. A Magyar Szó csak leképzése annak, ami a vajdasági magyar politikai életben történik. Mit csináltak az új nemzeti tanáccsal? Azt, hogy kijelölték a kiemelt fontosságú intézményeket. Hol? Mind Szabadkán, és mint mondják, majd jön a többi. Nem így kell ezt, hát észnél legyünk! Nem a helyszín, hanem az intézmény a fontos. Ha az intézmény megérdemli, akkor legyen bárhol, akkor az legyen kiemelt intézmény. És nem azért kell kiemeltnek lennie, mert Szabadkán van, vagy Zentán van. Ott van Zentán a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, ami egy Patyomkin-falu. Tóthfalut szellemi központnak álmodták meg egyesek, de azért ne haragudjunk, ilyen nincs, abszolutizálni nem szabad. Itt kezdődik a baj, az újságszerkesztés is a politika után kullog. Az után a politika után, amelyik annak idején tönkretette a Magyar Szót.

Érdekes, hogy akkor sem, most sem tudtunk vitázni. A mi olvasói véleményünk vagy valami lényegtelen dologra korlátozódik, vagy gyalázkodás. Nálunk nincs vitakultúra. Nem tudunk vitázni az újságban. Irodalomban sem sajnos. Vagy megsértődünk, vagy nem veszünk róla tudomást. Ez egy kétségbeejtő helyzet.

Az értelmiség mintha mellőzné a szerepvállalást, és egyre nagyobb teret enged át a politikának. Az emberek, ha van is véleményük, egyre inkább kihátrálnának a közéletből. Nem ez történik Önnel is?

– Nézze, az ember közösségi életet él akkor is, ha nem a nyilvánosság elé áll, és szalagot vág át, vagy szónoklatot tart. Ettől függetlenül vállaltam én is egy csomó dolgot érdekközösségekben, kuratóriumokban, a nemzeti tanácsban is, egészen addig, míg a Magyar Szóval ez a disznóság meg nem történt. Akkor láttam, hogy az ember szemben áll olyan erőkkel, amiket nem tud kanalizálni. Amikor felvetettem a nemzeti tanács előtt, hogy jó lenne vitatkozni, meghallgatni a véleményeket, azokét is, akik nem párttagok, és nem csak leszavazni őket, akkor nekem az elnök azt mondta, hogy ez a demokrácia: szavazás, amiben leszavazhatnak. Akkor én ezt tudomásul vettem, és vettem a kalapomat. Pedig azt hiszem, a nemzeti tanácsnak nem az a dolga, hogy leszavazzon embereket, hanem hogy megbeszéljen dolgokat. Nem a klasszikus parlament elve alapján kellene működnie. Ezt nem vállalják az emberek. Engem a Magyar Szó körüli dolog végtelenül kiábrándított, mert beigazolódott sajnos, hogy a lap fogja kárát látni. Akarjuk, nem akarjuk, Vajdaság központja Újvidék, itt a parlament, itt a kormány, itt vannak a nagyon jelentős intézmények, és ezeket nem lehet mellőzni, ezeket nem lehet vidékről csinálni. Ilyen nincs. Pedig ezt szorgalmazza az ún. nemzeti lelkületű újságírás. Mi az, hogy nemzeti lelkületű? Ha valaki világéletében nagy magyar volt, én az voltam. De nem lehet kizárólagosan annak a jegyében tenni mindent, másról nem venni tudomást, magunkat meg felértékelni, túllihegni, és azt hiszem, ez mutatkozik meg a politikában is.

Ha most lenne pályakezdő, mit tenne? Úgy is kérdezhetném: hogyan látja az értelmiségi pálya elé néző fiatalok helyzetét?

– Sokan itt próbálkoznak, sokan elmentek, és sokan elmennének, ha tehetnék. És itt nem tudjuk őket igazán érdekeltté tenni, foglalkoztatni. Ebben a mi nagy nemzeti politikánkban van egy hézag: a nemzeti megmaradás kérdése, mit hozott létre gazdasági vonatkozásban ez az egész nagy igyekezet. Vannak olyan alapítványok, mecénások, szponzorok, akik fel tudják karolni a fiatalokat, akik lehetőséget tudnak nyújtani? Nekem az az érzésem, hogy a politikusok inkább a saját „egzisztenciájukkal” és vagyonosodásukkal törődtek, és kevésbé azzal, hogy politikusokként próbálják előbbre vinni életünket, többek között valamiféle anyagi biztosítékot teremtve. Mert persze hogy a kultúra a megmaradás záloga, de élni is kell. Ha az nincs, akkor a kultúra hangoztatása üres jelszó lesz.

Félő volt, hogy a beszélgetésben mindenről szó lesz, csak éppen Gerold Lászlóról nem. Pedig az alkalom úgy diktálta volna. Ráadásul már sem idő, sem hely nem maradt, úgyhogy röviden, néhány tételben meg tudná-e mondani a hét évtized távlatából, mi az, ami igazán sikerült az életében, mire a legbüszkébb?

– Ennél nehezebbet nem kérdezhetett volna! Biztos ide sorolnám fiam szakmai sikereit, az irodalmi lexikont, a szabadkai Népszínház monográfiáját, és Hász Fehér Katalint, a tanítványt is, aki XIX. századi magyar irodalmat ad elő Magyarországon. Tényleg nehéz erre a kérdésre válaszolni, hiszen annyi mindenbe belekényszerít bennünket ez a sajátos kisebbségi létforma. Mert mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy egész munkásságunkat egy problémakörnek szenteljük, hanem alapvető munkánk mellett sok mindent fel kell vállalni. Nem panaszkodom, de most már túlságosan megízleltem a nyugdíjaskort, és ez sem egy utolsó állapot, higgyék el.