Különleges, belső utazásra invitálta két egymást követő estén a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közönségét Réti Anna. A harmincas évei elején járó művésznő Budapesten született. A Pécsi Művészeti Szakközépiskola tánctagozatának elvégzése után a Rotterdami Táncakadémián szerzett diplomát. Hollandiában Itzik Galili, Conny Janssen és Jens Van Daele koreográfusok formálták előadói formanyelvét. Magyarországra visszatérve részt vett több társulat projektjében. Öt éve készít saját koreográfiákat. Több magyarországi és nemzetközi szakmai elismerést tudhat magáénak. Szabadkára két táncelőadással érkezett.
„A mozgó test egy állapot, egy hangulat, egy nyelv, egy üzenet, egy akarat, egy vágy, egy forma, egy lendület, egy pillanat.
A mozgó test egy lendület, egy pillanat, egy forma, egy hangulat, egy állapot, egy vágy, egy nyelv, egy üzenet, egy akarat.
A mozgó test egy üzenet, egy akarat, egy hangulat, egy pillanat, egy állapot, egy forma, egy nyelv, egy lendület, egy vágy.
A mozgó test…
…Szerintem.”
E sorokkal vall Réti Anna a táncról és önmagáról a honlapjára tévedőknek. A táncról és önmagáról, mert a kettő egybeforrt. Réti Anna maga a tánc.
Lélek pulóver nélkül, avagy Inside out
Sötétbe fúl a színpad. Nehéz, rejtelmes sötétbe. A néző szeme táguló pupillákkal kutat némi fény után. Egyszerre megjelenik egy aprócska nyaláb, cserebogár nagyságú, pislákol, majd egyre duzzad, mintha harapásonként falná fel maga körül a feketeséget. Mocorogni kezd a színpadközép. Darabos, rángó mozdulatok rajzolódnak ki a homályból, vajúdásnak tűnik, önmagából kivetett részecskét hoz világra a láthatatlan anyaméh. Összekulcsolódó kezek – ügyetlen végtagok. Csetlés-botlás. Kínlódó vonaglás. Embriószerű állapotból eszmél a lény. Amennyire állatias, annyira emberi. Mintha Gregor Samsa mozgatná apró ízelt lábait. Az éppen újjászülető vagy az elembertelenedő. Akár a lélek maga. Az emberarcú, vétkező. Görbül a gerinc, dudorodnak a csigolyák, kifordulnak a csuklók, karmokba merevednek az ujjak, az inak reszketők. Nehezen koordinálható a suta mozdulatsor. Minden próbálkozás újabb harc, de minden nekiveselkedéssel nő a magabiztosság. A térden álló, guggoló, billegő test végre lábra áll. Körbetekint.
A színpad csupasz, az erősödő fényben a szűkülő homályba vesznek a határai. Dísztelenség, kopárság. Időn kívüli történések merevednek egy-egy állóképbe. A zene egyre hangosabb, árad, dzsungelhangok vegyülnek a lüktetésbe, gépies paradicsomi világot idéz, ritmusára hajlik a derék, moccan a csípő, hullámzik a vállak íve, a test egyre könnyebb, szinte súlytalan, a karok már szárnyak, a lélek minden béklyót hátrahagyva sodródhat a szabadság felé.
Szomorú, algernoni lét. Mindannyiunké. Mert az eszmélésben már benne a haláltudat, az isteniben az emberi, a szabadságban a kötődésektől való teljes szabadulás lehetetlensége, a kiteljesedésben a megsemmisülés.
A táncos is visszasüpped eksztázisából a csöndbe és homályba, eggyé válik azzal, ahonnét vétetett. A lélek újra felölti sötét, bolyhos, mindent elfedő pulóverét.
Kártyavár
„A kártyavár egy asztalon,
az asztal egy tutajon áll.
Vajon a folyó érzi-e,
ha dől a kártyavár?”
A második este már nem csak a táncé, a fényé, a zenéé. Ráadásként megjelenik benne a szó is, Halasi Zoltán verstöredékei.
A darab a legősibb emberi kapcsolatnak, a szülő és gyerek viszonyának nyitját, buktatóit, csodáit kutatja. Kérdéseket vet fel. Hogyan épül ki egy ilyen kapcsolat? Hogyan hozhatók létre a szilárd alapjai, melyre később építkezni lehet? Megtartható-e a benne lévő egyensúly, az óvó és óvott, a fölé- és alárendelt szerep, vagy kezdetektől egyenrangú, kétszemélyes a játék, melyben a viszonyok változékonyak?
Két szereplő: Réti Anna táncos, Gőz István színész. Nő és férfi. Gyermek és szülő. Mozgás és szöveg. Tizenhét jelenet. Ismét Barna Balázs írt csodás zenét.
Szűkös, aprócska színpad, minimális a mozgás lehetősége. Gőz István földig érő, fekete köpenyben a mindenkori nő, az új életet világra hozó anya szimbóluma. Köpenye hasadékán hosszú, kínnal teli vajúdás után csusszanhat ki az esetlen, gyámoltalan gyermek, az új élet hordozója, az utód. E pillanattól kezdve a szülőé az óvó, védelmező szerep. Dajkál, táplál, dédelget, nevel. Ő a dolgok megmondhatója, aki szabályokat alkot, és be is tartatja azokat. Versbe foglalja, amit Anna tánccal fejez ki. Két lény, két titok, két nyelv találkozik itt, meg kell érteniük, meg kell ismerniük, ki kell tanulniuk egymást.
A gyermek cseperedésével, az együtt töltött mindennapokkal egyre szorosabbá válik közöttük az érzelmi kötelék, mely ugyanakkor gúzs is, hiszen összefügg vele a szabadulási vágy, háborog a szárnyait bontogatni vágyó egyén(iség).
Két egymásra utalt lélek küzd az ösztönökkel, a konvenciókkal, a határokkal és a határtalansággal, cipelik egymás érzelmi terheit.
A szemlélőt közben magába szippantja a látvány, a kimunkált, aprólékos, harmonikus mozgás, a karizmatikus játék. Szöveg, zene és tánc egymást kiegészítve sodorja a darabot az elkerülhetetlennek tűnő végkifejlet felé. A borulásig. Mert eljön a pillanat, amikor megfordul a viszony. Átértékelődnek a szabályok. Gondozottból gondozó lesz, a gyerekből felnőtt, a felnőttből gyerek.
A kérdések persze nyitottak maradtak. Talán mert nem is a lehetséges válaszokban, hanem magukban a kérdésekben van a lényeg. Az élet a kérdéseken alapuló megismerés folyamata. Az ember külső utakon indul el, hogy a körülötte lévő világot feltérképezze, alakokat ölt, eljátssza az eljátszható szerepeket, közben észrevétlenül is saját magához talál vissza. Hogy férfi és nő, szülő és gyerek, teremtő és teremtett eggyé tud válni, ez az élet ezerszer feldolgozott, ezerszer leírt, ezerszer eljátszott, mégis örök érvényű misztériuma.
