Apránként oszlik a sötét, viola-fénysávok csipkézik
olajszín, testes bársonyát az égnek, éj-neszek bélelte
odúkba, s rémálmok ködébe vesznek a tűnő lidércek.
Tüdőből, mellből cafrangos éllel szakad az új nap,
tenyerek havába sebként mélyülnek újra a ráncok,
mintha tócsák szeméből hullna az égre a könny, véli
ki föntről vigyázza a lassacskán ébredő világot.
