Bezdáni irodalomtörténeti múltjáról olvastam a minap a Családi Kör című hetilap egyik számában, Friedrich Anna Falunap Bezdánban– Néhány adalék az 1772-ben mezővárossá nyilvánított település szellemi múltjából című írásában. A kiváló faluriportban a település múltjának lelkes kutatója, dr. Balla István két verselgető, verseiket kötetekben is megjelentető tanítónőre hívta fel a figyelmet, régi irodalmunk két olyan alakjára, akiket teljes mértékben belepett a feledés pora. Belepte, mert arra volt érdemes – legyint gyakran a közöny és az elkényelmesedés –, ha lett volna bennük erő és életrevalóság, nem győzte volna le őket az idő. Ám ez koránt sincs így; ezen a tájon az idők (és az idők hatalmasai) olyasmit is elvettek tőlünk, ami szigorú és szoros értelemben vett része volt az életünknek. Aki tehát valós értékeiben szeretné látni régi önmagunkat, a valamikori délvidéki embert – és a délvidéki magyar társadalmat – az jó, ha messze elkerüli a beidegződött előítéletek csapdáját, az jó ha – önismereti szomjúságunkat enyhítendő – maga hajol a régi források fölé.
Ki volt tehát a két bezdáni tanítónő, akiknek nevét Herceg János a századforduló bácskai irodalmát méltatva együtt emlegette Dömötör Pállal, Révész Ernővel és Trenycsényi Károllyal, s akiknek alakját most Balla István is megidézte a vele készített interjúban? Janda Matild Bezdánban számon tartott tanítónőnek 1903-ben Budapesten Versek címmel kötete jelenik meg. Ekkoriban a „Jövendő című fővárosi irodalmi hetilap munkatársa [volt]; a Bródy Sándor, Ambrus Zoltán és Gárdonyi Géza által alapított lap a modern magyar írók, többek között Ady Endre írásait közölte. Itt dolgozott a bezdáni költőnő, a megyei irodalmi társaság tagja, aki költészetében szót emelt a társadalmi igazságtalanságok ellen”, s aki néhány forradalmi versében, lázadásról, láncok letépéséről is szólt. Más úton járt a másik bezdáni tanítónő Radich Jolán, akinek Szürke felhők címmel jelent meg verseskötete, ezek a versek azonban világi dolgaink helyett „a szomorú lelki életről szólnak”. Ennyi olvasható a figyelemfelkeltő interjúban.
Janda Matildnak igazából két verseskötete jelent meg az 1900-as évek elején, az egyik az interjúban is említett Versek 1903-ban, a másik nyolc évvel később, 1911-ben Cs. Janda Matild versei címmel, ez utóbbi címoldalán a Budapesti Hírlap nyomdája megjelölés is szerepel. Meglepő, hogy a jelentős időbeli eltérés ellenére nagy különbség nem tapasztalható a lírikus magatartása, lírai attitűdje tekintetében – kicsit profánabbul azt is mondhatnám: sem költői világában, sem eszközeiben, de még a költői indulatok hőfokában sem tapasztalható semmiféle fejlődés. Janda Matild 1903-as kötetében a csalódott szerelmes ifjú lány fájdalmát igyekszik kiénekelni a lelkéből, miközben a maga körüli világot a szívéből fakadó sötét színekbe öltözteti. A viszonzatlan szerelem nyomán érzett fájdalom és keserűség verseiben olyan képekbe rendeződnek, melyeknek lényeges elemét képezi a tövis, a sötét felhő, a hervadás, és a könny szavak bánatos holdudvara. AHozzá című verse egyetlen kiáltás, melynek utolsó versszakában lírai megszólalásának tényleges helyzetképét adja:
Miért hagytál el? Olyan sötét van!
Olyan puszta lett a határ…
Ősz van megint…, s száraz faágon
Zokogva sír egy kis madár.
Ezt csak variálta az Ősszel című versében: „Sirass felhő, sirass! Hulló / Falevelek temessetek! / Miért is nem, miért is nem / Halhatok meg én veletek?!” Majd sorjáznak az elhagyott szerelmes versei: Levél, Ő, Én és az Október; a fényes álmoktól búcsúzik Isten veletek című költeményében, míg a Castor és Pollux az önmagát gerjesztő, az önmagáért való, a tisztának álmodott szerelem verse. Ám amikor az élet minden jelensége, vonatkozása és tartalmi eleme, minden realitása és látomása a lelki fájdalom köré szerveződne, amikor felépítené a szerelemtől szenvedő nő mitikus alakját, a költőnő váratlanul mindent felborít: „Egy nem volt csupán – szerelem”, szögezte le rideg tényszerűséggel Finita című versében. Ha nem volt szerelem, akkor honnan ered a bánat és nyomában a fájdalom? A magyarázat: a magára gombolt keserűség és a hatalmassá növesztett önsajnálat alkalmasnak bizonyult a költőnő számára, hogy a megélt világ jelenségeit e fájdalom köré rendezze, e fájdalom közelében nevezze néven és örökítse meg az élet minden megélhető tragédiáját. Ezzel a szerelem élménye helyébe idővel a fájdalom lépett, ebben az érzésben jelentek meg a világ dolgai. Ekkor derült ki, hogy amikor ő a szerelemről és a szerelem körüli dolgokról, érzésekről beszélt, tulajdonképpen a látott, a tapasztalt (és teljesnek vélt) világ jelenségeiről szólt. Megalkotta magában az emberi párkapcsolat témakörét, hogy el tudja mondani mindazt, amit kora emberéről, emberi világáról megtapasztalt. Ez derül ki Finis című költeményéből, melyben a költői világképe megalkotásáról szólt:
Mi a neve: magam sem tudom.
De tudom, hogy kell lennie
Egy büszke, hideg, szép szobornak,
Akinek márvány a szíve.
Én nem tudom, boldog leszek-e,
Vagy boldogtalan-e nagyon:
Csak azt tudom, hogy feltalálom –
Fel kell találnom egy napon.
Az élmények forrásvidékén bekövetkezett változás Tavasz című versében érhető tetten. A szerelemben megjelenő emberi kapcsolat helyébe itt már a szociális elemekkel telített társadalmi realitások lépnek, az ember emberrel szembeni kiszolgáltatottsága most az ember társadalommal szembeni determinizmusban jelenik meg:
– Ez hát a tavasz? Ez a legszebb évszak?
Oh, hideg ember, érzéketlen kor!
Virágot szed, mikor a nyomor jajgat…
S mennél több virág, annál több nyomor!
(…)
Ha nem lesz könyű senkinek szemében,
És nem lesznek már kolduló vakok:
A tavasz előtt meghajtom a térdem:
Legyőztél tavasz! Mert boldog vagyok!
A korábban a szerelem fénykörében megjelenő tavasz lám, a költőnő számára rövid úton a „jajgató nyomor” és a „kolduló vakok” szinonimája lett, és verseiben megszaporodott a szociális elem: az éhen halt ember koporsója; a pincelakás sötét ürege; a penészvirág fojtó illata; a munkásférfi arcán megjelenő kín. Kétségtelen, hogy a szerelem lopta be az életébe, és az élettel kapcsolatos élményeibe a szociális tartalmat, az Anyámhoz című versében olvasható: „Nem, jó anyám, ne hidd, ő engem nem szeret. / Világa magasan van az enyém felett”. Innen már csak egy lépés a Magamnak című versében olvasható általánosítás: „Rabszolga mind, aki szeret”. Ezzel az ihletettséggel írta meg két legszebb versét, a Szeretem én címűt, melyben az őszi rózsával azonosította magát, és a dacos Levél a boldogságról címűt, melyben tövistelen rózsakertnek hazudja a világot, miközben erőteljesen rámutat: a hazugságon van a hangsúly! Siratni való boldogság az, amit ő a világnak mutat.
A Cs. Janda Matild versei (1911) című kötetében a költő ott folytatja a maga siratását, ahol 1903-ban abbahagyta: „Érted égő férfiszív (…) / Csókkal vár és öleléssel” (Szerelem). Nyolc év múltán is ugyanazt a kört teszi meg: a csalódás fájdalma kiszolgáltatottá teszi, kiszolgáltatottságában pedig első, amit megtapasztal: a társadalomban élő emberek közötti, általa méltánytalannak vélt különbség. Álmai, vágyai és vágyódásai a szegény-gazdag kibékíthetetlennek látott ellentétben jelennek meg, ezért kap női kiszolgáltatottsága osztályértelmezést. Az elhagyott szív fájdalma először csak az őszi hervadás színtelenségébe öltözik (mint ahogyan korábban a tavasz is a lemeztelenített nyomort juttatta az eszébe), ám innen már csak egyetlen lépés a pincelakások bűzhödött homálya és a pincevirág fojtogató illata. A jómódú, gazdag férfi semmibe vette az ő, iránta tanúsított szerelmét és a benne fellángolt vágyakat, s amikor erre rádöbbent, körötte minden kétpólusúvá vált: az ígéret tavaszával szemben áll az ősz valósága, a virágzással szemben áll a hervadás, a hajnal derűje helyébe az éjszaka félelmetes sötétsége lép, ahonnan természetesen már csak egy lépés a halál és a meghalás. Ha valaki mosolyog, az tulajdonképpen ármányt sző ellene, ha valaki a tavaszra emlékezteti, az a haldoklásából űz gúnyt. Ismeri ugyan a rózsakertet, de az ő virágai a chrosanthémok, s amikor másoknál ünnep kél a lélekben, benne az elutasítottság érzését mélyíti el. Sötétség örvénylik és kavarog benne és az őt körülvevő világban – s verseinek olvasásakor olyans érzésünk támad: ő maga védi a legmakacsabbul a lényegében maga teremtette sötétséget. Otthon érzi magát a lelkében gerjesztett fájdalomban, és mindet elutasít, mindennek hátat fordít, ami változtatna a benne eluralkodott megvertség érzésén. Vágy című versében szinte elárulta magát a költőnő, az éjszaka versében szinte leleplezi a terpeszkedő öncélúság működését:
Ismeretlen vágytól reszket meg a testem.
(…)
Szomjas sóhajtásom el-elszáll messze.
Szomjas sóhajtással vágyom valamire…
Csak tudnám, hogy kire.
Néhány versében ezt az öncélúságot látványossá igyekszik tenni, képei és jelzői merésszé, olykor harsánnyá válnak: Várás című versében a pogány ima, a buja szív, az édes bűn, az égő ajak és a forró láz kifejezések szervezik maguk köré a versvilágot, a Menyasszony-énekben pedig a titkos esküvő és a fekete bánat átka teszi bizarrá a verset. Mígnem a Rím kedvéért című költeményben a költőnő újfent maga leplezi le a magára öltött szerep lényegét: „S egy-egy borongós, őszi délután / – Rím kedvéért csupán – / Vágyom nagyon a kedvesem után.” Lám, kiderült – a Versek (1903) című kötet záróversére, a Finisre rímelve – a költőnek a költészet, a rím kedvéért van szüksége a démonivá növesztett fájdalomra, bánatra és a nyomunkban támadt belső sötétségre. „Minden asszonynál többet szenvedek” – olvasható az Én kedvesemtől… című versében, és e meggyőződésében Janda Matild rendíthetetlen volt. E tekintetben Virrasztás című verse akár helyzetértékelésként is olvasható:
Virrasztok emlékeim sírján –
Könnyek nélkül, panasztalan.
Nem mindig tud az könnyet sírni,
Kinek kedves halottja van…
Meggyújtom a múltak gyertyáját,
Halotti fénnyel, hogy hadd égje.
E hantolatlan sírban nyugszik
Minden szerelmem, hitem, vágyam:
A legszebb tizenkilenc évem.
…Virrasztok emlékeim sírján,
S csukott szememmel jövőmbe látok.
Ó, meg nem szűnnek soha többé
E zsibbadt, komor virrasztások.
Örök virrasztás sorsa annak,
Kinek kedves halottja van.
Meggyújtom a múltak gyertyáját,
S gyászolok emlékeim sírján
Könnyek nélkül, panasztalan.
Előre kiszámítható módon a Cs. Janda Matild versei című kötetben is megjelenik a szociális elem, jóval konkrétabb formában, mint a nyolc évvel korábbi Versekben. A Halovány mécses mellett… című költeményében a mímelt kínok és vélt szenvedések társadalmi hátterére is fény derül: „Halovány mécses mellett / Az én édesanyám / Tűnődik magában: / Hogy a nagyvárosban / – Messze-messze tőle! – / Mit csinál a lánya?” Ez voltaképpen egy kijelentő mondat, amely önmagában is megáll, nem követel magának lírai szituációt. Csupán arra jó, hogy a tizenkilenc éves fiatal költőnő helyét megjelölje (a kozmoszban?, az életben?), a világban. A falusi lány nem leli helyét a nagyváros forgatagában, s ez természetesen megkeseríti az életét. Versben jeleníteni meg az egyén társadalmi determináltságának lényegét önmagában is hatalmas költői feladat, ezzel a Janda Matildnál sokkal képzettebb lírikusok is többnyire kevés sikerrel kísérleteztek. Ő tehát lelki-érzelmi területre menti át megsebzettségének fájdalmát, úgy érzi azon a tájon otthonosabban mozog.
A szociális ihletettségű versei valóban programszerűek. A Proletár asszony még szerelmes vers ugyan, de plakátszerűsége kiemeli azt a lélek belső világából, szinte mozgalmivá változtatja: „Munkából jövő, édes büszke párom, / Hadd törlöm meg izzadt, szép homlokod!” Igazán proletár-ízű verse a kötetnek azonban A bűn című költemény lesz, melyben a szegény napszámos asszony alakja körül megjelenik a nagyvárosi élet minden kínja, nyomora, megpróbáltatása és szenvedése: mindaz, amit a szeretetlenség vonatkozásában a költőnő egyszer már megénekelt. A részvétlenségtől szenvedett a visszautasított szerelmes és az éhező proletár asszony egyaránt – ám ahogyan korábban mesterkéltnek tűnt a szeretetlenség bánata, most ugyanolyan mesterkélt a nagyváros nyomor keltette szenvedés is. „A város gazdag, de a város fösvény”, ezért szinte magától értetődő, hogy az „utcán jár a bűn”. A Gyufásgyerek pedig már végkép programverssé válik:
Épülhetnek tornyok, jöhetnek évek,
Szólhat hozsánna, diadalmas ének,
Lehet a világ nagy, hatalmas, gazdag,
Nagy erdejében
Ki nem irthatják gyökerét a gaznak.
Bár diadalmas, mámoros a harcunk,
Piruljon sötét bíborra az arcunk,
Hogy szú őröl az óriási fában,
Hogy voltak, vannak, lesznek mindig százan
Penészvirágok: koldusgyerekek.
Majd jön a Népszava vezércikkszerű okítására emlékeztető figyelmeztetés: „Mi több elégnél, nem tiéd az, ember!” És innen máris a XX. századi forradalmak világára nyílik kilátás.
Jó lenne tudni, hogy a proletár világ küszöbéig eljutott, végül Bezdánban letelepedett költőnő, Janda Matild pályája hogyan alakult a továbbiakban, hiszen az 1911. esztendőt követően versei nyomára nem bukkantam. Az interjúban Balla István is jelezte: „Sokak számára titok, hogy Janda Matild Pestről hogyan és miért került Bezdánba (…). Ez örök talány marad, az azonban tény, hogy Janda Matild kapcsolatban állt Bródy Sándorral, és Bezdánban úgy tudták, hogy Bródy Sándor A tanítónő című drámájában a címszereplő alakját éppen Janda Matild bezdáni tanítónőről formálta meg.”
Azt persze túlzásnak vélem, hogy a Proletár asszony című költeménye „olyan, mint Ady verse a proletárfiúról”, és forradalmi kiállást sem érzékelek benne, de az kétségtelen, hogy Janda Matild váratlanul felbukkant alakja meglepetésként hatott, botladozó verseivel, a helyét kereső próbálkozásaival sajátos színfoltja az egy évszázada elfeledett irodalmi világunknak.
(Folytatjuk)
