Ez a fesztivál minden évben más, de valahogy minden évben ugyanolyan – pozitív értelemben. Mindig valahogy másként várom, de valahogy mégis ugyanúgy. Furcsán izgulok, hogy mit látok majd és mit fogok megtanulni. És minden évben furcsán vagyok szomorú, amikor véget ér, mert mégis örülök. Örülök annak, hogy megint részese voltam. Részese a látványnak, a zenének, a táncnak. Igen, én szeretem a szabadkai Interetno Fesztivált.
És szerencsére még sokan vagyunk így ezzel. Hisz bármikor fordultam be Etnopolisba, a városháza mellett kialakított fesztiváltérre, mindig nyüzsgő forgatagba kerültem. Megálltam a játszóháznál, ahol a gyerekek agyagoztak, mesét hallgattak, arcot festettek vagy éppen gyöngyöt fűztek. Ismerőseim kislányai rohantak hozzám katicabogár- és pillangóarccal a legújabb gyöngyfüzérükkel vagy agyagtálkájukkal. Örültem nekik. Évről évre ügyesebbek. Talán néhány év múlva saját standjuk is lehet. A kézművesmesterek standjainál ugyanis éppen ilyen tárgyakat nézegethettünk, vásárolhattunk: szebbnél szebb gyöngy és tűzzománc ékszereket, nemezelt tárgyakat... Nem tudtam csak nézelődni. Igen, idén is gazdagodott a gyűjteményem.
Játszóház, kézművesstandok, meg persze kürtőskalács (a türelmeseknek és kitartóan sorban állóknak) és házi bor. S ha már mindent megnéztünk és beszereztünk, már a színpad közelébe is értünk. A mi néptáncosaink mellett Oroszország, Törökország és Kolumbia néptáncosai léptek fel. Három teljesen különböző világ. Az oroszok olyan édesek voltak. Mindig nagyobb és nagyobb kendővel bújtak elő a színpad mögül. És még magyarul is énekeltek. Szép gesztus. Török néptánccsoport tavaly is járt nálunk. Hát, velük aztán hajnalig lehet bulizni. Fáradhatatlanok. Az ideiek is bebizonyították, hogy semmivel sem lanyhábbak, mint tavaly itt járt nemzettársaik. Tánclépéseik, koreográfiájuk ismerős volt, és ez jólesett. Kifejezetten örültem annak is, hogy a rendezvényt szervező Népkör MMK fesztiválklubjában, ahol az esti műsor után a hozzánk érkezett külföldiek táncházat tartottak, egykettőre belejöttem a török táncba. Tavaly sem kérettem magam, amikor táncba vittek, idén pedig már magától vitt a lábam – volt olyan tánc, amit már tavaly is tanulgattam. Karnevál. Kolumbia. Kolumbiai karnevál Szabadkán. Szemet gyönyörködtetőek voltak a nagyon színes ruháikban. Kolumbiában rengeteg karnevált rendeznek, produkcióik is a karneválokat idézték. Hihetetlenül él bennük a zene. Próbáljon csak az ember melléjük állni a fesztiválklubban, az első felcsendülő latin dallamok után máris elkapja az embert a fiesztahangulatuk, ollé!, ollé!, észre sem veszed, és már ott is pörögsz velük a szabadkai-kolumbiai fesztiválon. Szóval látod őket Etnopolis színpadán, és érzed őket a fesztiválklubban. Amit látsz, azt tanulgathatod is. Évről évre valami mást. A kettő között – fellépés és tánctanulás – azonban van még valami. Az, amikor úgy döntök, hogy a nézőtérről átvonulok a színpad melletti fűre táncolni. Merthogy a táncpanoráma után konceretek is voltak. Napra, Hazari, Lovasival kiegészült Csík zenekar. Az utóbbit vártam legjobban. Jó volt nagyon. Hol ugrálós, hol összeborulós, nekem kicsit emlékeket idéző is. Életem néhány hónapjának szerves része volt az akkor agyonra hallgatott Most múlik pontosan. Készültem is rá, hogy hallani fogom. Készültem rá, bár felkészülni rá azért nem nagyon sikerült...
De volt itt még vérpezsdítő brazil dobshow is, gólyalábasok járták a teret, középkori lovagok csöppentek közénk, mesét mondott Utasi Árpi, birtokba vették a színpadot a legkisebb néptáncosaink is, együtt táncoltak a tolerancia jegyében, Kazinczy Ferenc szellemében egybefűzték a zene, a tánc és az anyanyelv szálait.
És tapsoltunk, énekeltünk, táncoltunk.
Jó volt.
