Az elmúlt néhány esztendőben örvendetes módon fordult – ha nem is a közfigyelem, de – az irodalmi érdeklődés az egykori magyar kikötőváros, Fiume felé. Nemzeti emlékezetünknek nemesebb része ugyan mindig is számon tartotta a magyar gazdasági élet szempontjából közel száztíz évig meghatározó jelentőségű Adria-parti várost, de már legalább két emberöltőnyi ideje, hogy a budapesti pályaudvarokon nem lehet Fiumébe jegyet váltani – jó, ha némi fondorlattal Rijekába kap jegyet a nosztalgiától túlfűtött utazó. Pedig Fiume fénykorában, valamikor a XIX. század nyolcvanas éveit követő közel négy évtized során is többnyire csak megálló vagy átszálló volt a turista számára, amint éppen Abbáziába, Lovránba, Crkvenicára vagy a közeli szigetek valamelyikére igyekezett. Akinek pedig pénze és ambíciója is bőven volt, az hajón folytatta útját Trau, Zengg, Zára, Spalato vagy Raguza irányába, hogy Herczeg Ferenc nyomán, a „szelek szárnyán” futtassa meg maga is a történelmi emlékezetét. Kevesen értették meg, hogy volt a történelemnek egy jelentős szakasza, amikor Fiume a tengeri kikötő és kereskedelmi központ a legfontosabb nemzeti létkérdéseink sorába tartozott, hogy a város jövőjére építeni, sorsára odafigyelni egyet jelentett a nemzeti felemelkedéssel.
Csodálatos utazást kínált ezen a tavaszon az Országos Széchényi Könyvtár Skultéty Csaba magángyűjteménye alapján rendezett Fiume magyar emlékezete című kiállítás is.1 Igazi szezonelőtti kedvcsináló volt, ahogyan a kikötői raklapok magas tornyi között végigbotorkált a látogató a hajdani kikötőváros dokumentumokban, plakátokban, könyvekben és fényképekben őrzött emlékei előtt, a Chocolat-Cacao, az Elephant-Kakaó, a Fiumei Kávé és az Adriai Biztosító Társulat színes plakátjai, a kereskedelmi és hajózási részvénytársaságok megannyi cirkalmas nyomtatványának díszes koszorúi és nemzetiszínű margói, vagy a korabeli fiumei lapok és újságok (olykor már a tömegtájékoztatás egyhangúságát sejtető), megsárgult oldalai által megidézett mediterrán város, fényét soha nem veszítő valóságdarabkáinak megóvott rendjében. A Hazánk és a Külföld 1865. október 15-i számának címoldala ugyan még a közjogilag rendezetlen hovatartozású városról közölt beszámolót, a Vasárnapi Újság 1867. június 2-i száma azonban már a várva-várt magyar-horvát kiegyezés reményében méltatja az akkor már közel száz éves „magyar múlttal rendelkező” kikötő jelentőségét. Fiume közjogi státuszának rendezését azonban az 1868-ban Magyar- és Horvát-Szlavónországok között létrejött XXX. t. czikkben szentesített békés kiegyezés is eldöntetlenül hagyta, s bár a város bizonyos közigazgatási önállóságot élvezett, a hovatartozás tisztázatlan kérdése hosszú évekre (immár mindvégig) megterhelte a magyar-horvát kapcsolatokat.
Az 1899-ben alapított Fiumei Kávébehozatali Társaság A Kávé című lapjának 1902. május havi száma vezércikkben árulta el Miként főzzünk jó kávét, hiszen a felhőtlennek látszó századforduló misztikumba hajló előkelő társaságai látványosan fürkészték a kényelmes élet titkait. A Tengerpart 1912. november 14-i számának A Balkán háború című vezércikke azonban már hírül adta: Oroszország Szerbia mellett kötelezte el magát – s a korabeli gyanútlan olvasó bizonyára nem is sejtette, hogy akkor már a jövőjét tragikus módon meghatározó politikai események küszöbén állt, s a Magyar Királyi Állami Főgymnasium Csepreghy Kálmán egykori osztályfőnök aláírásával kiállított előmeneteli bizonylat immár vajmi keveset ér, mint ahogyan az évtized multával a magyar hajózási engedélyek is érvényüket veszítik majd – felülbélyegzi őket a történelem.
Nyomatok, színes fa- és rézmetszetek, rajzok és fényképek sorakoztak a régmúltból: Fiume látképe 1688-ból, Fiume és Terzatto látképe a lorettói ház legendájával 1690-ből. A Magyar Királyi Állami Tengerészeti Akadémia intézete még a világra való nyitottság és a szabad nemzeti kereskedelem reményében oktatta a tengerészeti ismereteket, s a Fiumei Első Magyar Rizshántoló és Rizskeményítőgyár Részvénytársaság 1905-ös jelentése sem hagyott üzleti szempontból semmilyen kívánni valót maga után. A magyar külkereskedelem korábban soha nem tapasztalt felfutásban volt, s ez meglátszott a polgárt megörökítő fényképeken is, melyek egyikén a büszke családapa feleségével és négy leányával klasszikus elrendezésben, kellő derűvel nézett szembe az eljövendővel. Szent István koronáján fényesen ragyogott a hőn áhított ékszer, Fiume a magyar gazdasági élet és a kereskedelem világra nyíló kapuja lett. Volt tehát mit maga körül elrendeznie a polgárnak – legalább is akkor úgy tűnt a számára, s az a fél-fiákernyi borzalmas női hajókoffer – amely nem minden szándéktól mentesen került a kiállító-terem közepére – a megszerezhető és birtokolható világi javak jelképévé vált: tiéd a nagyvilág – üzente –, bárhová eljuthatsz, bármit megszerezhetsz, és bármit legyőzhetsz, egy birodalom ezer éves történelme emelt téged a magasba, s fog téged ott megtartani, az idők végezetéig. Álmodhatsz nagyot, az Adria kékje viszi vágyaidat a végtelenbe, s a lábad előtt heverő mindenség is arra vár, hogy a jelenléteddel értelmet adj a működésének. A millenniumi esztendők öröksége hosszan lebegett a korabeli otthonok felett, vajon ki hitte volna akkor, hogy össze is omolhat, s hamarosan össze is omlik minden?
A Fritzsche Ernőné igazgató asszony szerkesztetteA pancsovai magyar királyi állami polgári leány-iskola értesítője az 1910/1911-ik iskolai évről című 1911-ben megjelent kiadvány az iskola két jeles növendékének, Hausel Anna és Kerekes Janka Fiumei kirándulás című iskolai dolgozatát közölte az első oldalakon. Az iskolai kirándulásokról készült dolgozatoknak ez a mindenkori klasszikus példája méltán került az évkönyvbe. Az osztálykiránduláson részt vevő diáklányok közel száz esztendővel ezelőtt azt az utat járták végig, amit az Adriára igyekvő délvidéki utazó azóta is, minden időben megtett. Pancsováról hajóval mentek Belgrádba, miközben megcsodálták Nándorfehérvár falait is. A zimonyi vasútállomáson szálltak vonatra, s az Indjija–Bród–Zágráb–Károlyváros vonalon haladtak a tenger felé, miközben a fülkébe beáradt „a fűszeres erdei levegő. Folyton a Mrezina mellett haladtunk. A Mrezinát még bujdosó folyónak is mondják, mert hol előbukkan, hol megint eltűnik a föld alatt. […] A völgykatlanban fekvő Buccari mellett elhaladva mindjobban látható lett a szép magyar tenger sima kék tükrével” – írták beszámolójukban a diáklányok. Fiumében a Hotel de la Ville-ben szálltak meg, s a Kormányzói palota, a kikötő és a halcsarnok látványa egyaránt ujjongással töltötte el őket. „Másnap reggel 450 lépcsőn a Tersattóra lépdeltünk”, s a Szent György templom áhítata után „a Frangepánok ősi várkastélyának” csodái is elébük tárultak. A kirándulás másnapján „Abbázia úgy tűnt fel előttünk messziről, mint egy babérliget, apró kis tündérpalotákkal. Valóságos gyönyörűséggel sétáltunk a parkban, a sok pálma-, ciprus- és babérfák alatt.” Cirkvenicán a parton egy jól ápolt fasor alatt sétáltak a fürdővendégek, „odább törökök árultak ezüstből vert fegyvereket és türkizzel kirakott gyűrűket”. A harmadik nap délutánján „a temetőbe mentünk az utolsó sétára Fiuméban. A nálunk megszokott szürke keresztek helyett olasz művészek által készített magas szobrok díszítették a sírokat. A temetőből a bazárba mentünk, hogy néhány, még megmaradt garasunkon emléktárgyakat vegyünk.” Visszafelé jövet Zimonyban a lányoknak még alkalmuk volt megtekinteniük a Millenniumi emlékművett: „egy-egy kődarabocskát hoztunk magunkkal a régi várfalból, Hunyadi János nagy emlékének tanújaként”.2 Így nézett ki a századelőn egy hazafias célzatú, történelmi osztálykirándulás – méltó volt a megörökítésre. Azóta ugyan minden megváltozott, voltaképpen azonban nem változott semmi. Csak a Buccari (ma Bakari) feletti hegyekig kell eljutni az utazónak, hogy a lelkében őrzött történelmi emlékezett újra a maga sokszínűségében bomoljon ki előtte.
Az Országos Széchényi Könyvtár Fiume magyar emlékezete című kiállítása a Fiume-élmények egyik fontos állomása volt. Annak a bő áradású emlékezetnek, melynek mindmáig leggazdagabb tárháza a Magyarország Vármegyéi és Városai című millenniumi sorozatban Sziklay János és Borovszky Samu szerkesztésében a millennium évében, 1896-ban megjelent Fiume és a magyar-horvát tengerpart című monográfia volt. S mert a monográfia-sorozat „a Magyar Korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közigazgatási állapotjának enciklopédiájá”-ként hirdette önmagát – mint ahogyan az is volt –, számot vetett a mintegy húsz négyzetmérföldnyi területen fekvő kikötőváros és környéke minden leírható gazdagságával, felmérhető értékeinek összességével, amit a későbbi, nosztalgiába hajló időkben lehetett ugyan színezni, egy-egy elemében kibontani, történelmi lényegét felülírni azonban máig nem sikerült. Nem is igen volt rá kísérlet – legfeljebb a tájékozatlanság nyomán támadt mítoszok ejtetek vakfoltokat a Szent Korona egykori legszebb ékszerén.
Az emlékezők igen figyelemre méltó sorát Fried Ilona nyitotta meg Emlékek városa Fiume3 (2001) és Fiume (2004) című köteteivel. A Fiume könyvéhez írt bevezetőjében kiemelte: a város sorsfordulói magukon viselik a XX. történelem nagy eseményeit – tragédiáját is a modern kor felkorbácsolt nacionalista indulatai okozták. Az Adria magyar kapuja lakóinak száma 1910-ben meghaladja az ötvenezret, s „több nyelvet beszélnek, az olasz (a fiumei dialektus) mellett horvátul, illetve annak dialektusában, németül, magyarul, de angolul, franciául és egyéb nyelveken is. A hivatalos nyelv az olasz, a város lakosságának többségi nyelve, míg az alközségek már horvát többséget tudhatnak magukénak, s Fiumét Horvátország veszi körül, illetve nyugat felé Isztria (Cantrida, Voloska, Abbázia) már Ausztria része. A város közigazgatása olasz, a kormányzó és a tengerészeti hivatala magyar. A fiumeiek a különböző kultúrákat, hatásokat, nyelveket és az azokat beszélő betelepülőket be- és elfogadják, s létrehozzák a maguk sajátos világát. A nemzetiségi kérdés csak a megújuló nacionalizmusok idején éleződik ki, a XIX. század végére, a XX. század elejére, akkor is elsősorban politikai téren, nem pedig a mindennapi érintkezésben együttműködésben.”4 Ez az az állókép, amelynek lenyomatát a magyar emlékezet mindmáig megőrzött. Ez volt az aranykor, melyről a magyar bedekkerek, a korabeli útleírások, az iskolai kirándulások beszámolói, a katonatörténetek és Tömörkény István novellái egyként megemlékeztek. Ez volt az a Fiume, amelyet – az Adria bódulata mellett – ma is látni szeretne, s leánderbokraival együtt lélekben ma is visszahódítana a magyar utazó
Az élményeket, az emlékeket, és a visszaemlékezéseket gyűjtötte kötetbe Kiss Gy. Csaba az Adriai képek (2008) című gyűjteményes kiadásban, amelyben Teleki Domonkostól (1794) Wesslényi Miklóson (1836), Kenedi Gézán (1884), Herman Ottón (1877), Garádi Viktoron (1901) és Havas Rezsőn (1905) át Leidenfrost Gyuláig (1937) közel százötven év magyar Adria-irodalmának legjavát vette számba.5 Határtalan derű, mérhetetlen rácsodálkozás jellemzi a kötet valamennyi írását. Sokan, sokféleképpen látták az Adriát, Fiumét és a dalmát városokat, volt aki messze visszatekintett a történelembe, Szent Lászlóra, Kálmánra, II. Istvánra, vagy IV. Béla királyunkra, s a velenceiekkel vívott évszázados háborúkra emlékezett. Herman Ottó (valamikor 1859 és 1861 közötti katonáskodása során) órákon át csodálta a Kerka vízesését, s szinte áhítattal vetette papírra: „Én e hatalmas világ közepette éppen nagyon is törpének éreztem magamat. A természet, az emberek valami őshatalmat tükröztetnek itt vissza. Ami az emberben szép, az olyan szépség, mint aminő a szűz természet ölén fakadó vadvirág szépsége, mely úgy viszonylik a virágházban nevelt, telített virág szépségéhez, mint a hullámszülte Analyomene az elhízott háztulajdonosnőhöz. És az a sebenicói pórleány igazán egy igéző vadvirág volt, melynek termetén a »művelődés« fűző torzító ezermestersége egy arányt sem bolygatott meg; a gazella-tekintetű bogárszem úgy is hatott rám, hogy a fény utórezgését még ma is érzem.”6 Mindenki vitt magával valamit az Adriából, mindenkinek egy kicsit más lett az élete a tenger emlékezete nyomán.
Ugyancsak 2004-ben jelent meg Kiss Gy. Csaba szerkesztésében a Fiume és a magyar kultúra című művelődéstörténeti tanulmánykötet, melyben az egy évvel korábban hasonló címmel megrendezett fiumei tanácskozás anyagát tette közzé. „Száz év távlatából is jól érezhető – fogalmazta meg a kötetben szereplő Egy fejezet a magyar irodalom Fiume-kultuszából című tanulmányában a szerkesztő, Kiss Gy. Csaba –, hogy ekkortájt ez az adriai kikötőváros és környéke természetes része volt a magyar irodalmi képzeletnek. A távolság, a peremhelyzet, a természeti és kulturális-nyelvi különbözőség nyilvánvalóan sajátos mediterrán színeire tette fogékonnyá íróinkat. Akik magától értetődőem a Magyar Királyság egyik vonzó sarkának. A »Szent Korona gyöngyének«, valamint a modernizáció jelképének tekintették Fiumét, ám ugyanakkor megtapasztalhatták azt a különös kettősséget, amit egyrészt az állampolgári otthonosság, másrészt pedig a földrajzi-kulturális különbség jelent.”7 Majd hozzáteszi: a Város magyar emlékezete csak egyik lehetséges változata a korabeli valóságnak, a teljességhez hozzátartozik Fiume horvát és olasz lényege is. Mert csak így, együtt jelentette azt a mediterrán sajátosságot, mely egyebek mellett Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának, Molnár Ferenc Az éhes városának, Cholnoky Viktor Trivulzió-novelláinak oly utolérhetetlen hangulati elemévé vált.
1 Fiume magyar emlékezete – Skultéty Csaba gyűjteménye; Országos Széchényi Könyvtár 2009. május 8–július 12.
2A pancsovai magyar királyi állami polgári leány-iskola értesítője az 1910/1911-ik iskolai évről. Szerkesztette Fritzsche Ernőné igazgató; Pancsova – Wittigschlager C. könyvnyomdája, 1911. 52 p. – Benne: Hausel Anna és Kerekes Janka: Fiumei kirándulás, 10–12. p.
3 Fried Ilona: Emlékek városa Fiume; Budapest – Ponte Alapítvány, 2001. 422 p.
4 Fried Ilona: Fiume; Budapest – Enciklopédia Kiadó, 2004. 8. p.
5 Adriai képek – Magyar útirajzok. A kötetet válogatta és összeállította Kiss Gy. Csaba; Budapest – Palatinus kiadó, 2008, 434 p.
6 Hernam Ottó: A tenger színén; In: Adriai képek – Magyar útirajzok, i. m. 184–165. p. – Eredeti közlés: Herman Ottó: Adriai képek I–VII.; Vasárnapi Újság, 1877. április 15., 233. p.; május 20., 313. p.; május 27., 329. p.; június 3., 345. p; június 10., 361–362. p.; június 17., 377–378. p. és június 24., 393–394. p.
7 Kiss Gy. Csaba: Egy fejezet a magyar irodalom Fiume-kultuszából; In:Fiume és a magyar kultúra. Szerkesztette Kiss Gy. Csaba; Budapest – ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék – Kortárs Kiadó, 2004. 138 p.
