Ördögtüske (Ózsvár Péter alkotása)
.
Fiume a jószerével kibogozhatatlan középkori hűbéri függőségeitől szabadulva a XIV. század első felében bukkan fel a Habsburg birodalom sokadik tartományaként. A XV. század végén önálló kerületként még Krajina és a szomszédos osztrák tartományok csoportjába tartozott, s a Miksa császár halála utáni 1522-ben megtörtént birtokmegosztás során fordult felé a birodalmi figyelem, amikor I. Ferdinánd osztrák hercegnek a birtokába jutott, aki azután 1527-ben amikor „a magyar koronával összekelt”, „magával hozta” Fiumét is. A város ekkor már önálló, semmi más tartománynak vagy államnak szerves részét nem képező terület volt, közigazgatásilag oly különálló, mint Görz, Cilly, Trieszt vagy Gradiska városok. I. Ferdinánd az Adria akkori teljhatalmú urával, a Velencei köztársasággal folytatott tárgyalásai során megszerezte Trieszt és Szent Vid (Terra Fiuminis Sancti Viti) városának, Fiumének szabad tengeri kereskedést biztosító státuszát. Fiume jelentőségét növelte, hogy ezzel egyetlen olyan osztrák kikötővé vált, melyből a Habsburg császárság szabadon lebonyolíthatta keleti (főleg diplomáciai) utazásait és kereskedelmét. Ferdinánd halála után Fiume Károly főhercegre szállt.
Horváth Mihály, a neves történetíró 1840-ben megjelent, s a reformkori Magyarország gazdasági állapotát bemutató Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt című művében tett először kísérletet Fiume gazdasági jelentőségének megfogalmazására: „Első volt az osztrák fejedelmek közöl III. Károly – írta máig megkerülhetetlen jelentőségű művében –, ki ezen hátramaradást és annak messzeható következményeit világosabban észrevevén, minden igyekezetét arra feszíté, hogy, miként lehet, az elhanyagoltat, legalább a német örökös tartományokra nézve, kipótolja. Ő a rastadti békekötés által Nápolyország birtokába jutván, mind hadi s politicai, mind kereskedési tekintetben összekapcsolni akarván azt a magyar és osztrák birtokaival, valamint Porto-Reben nagy költségekkel alkalmas kikötőt készíttete, a két birodalmat közlekedésben tartandó hajóhad szállásolására: úgy a német részről Triesztet, a magyarról pedig Fiumet tűzte ki a nápolyi s általán a tengeri kereskedés fokhelyéül. E célját valósítandó, Fiumet egy, 1725ki nov. 19én költ oklevél által szabad kikötőnek nyilvánítván, mind azon kiváltságokkal ellátá, mellyekkel más országok szabad kikötői bírni szoktak. Mivel pedig ez által Magyarországnak még semmit sem használhatott, ha egyszersmind annak a tengerpartokkal közlekedését, mit eddig az utak járhatatlansága akadályozott, elő nem segíti, Károlyvárostól, meddig a magyar vizi útak tartanak, Fiuméig, tizenhét mérföld hosszban, hegyeken s völgyeken keresztül, sok hidakkal ellátott utat készíttetett. Ez ugyan különösen az osztrák tartományok közlekedésének könnyítésére volt kiszámítva; de részt vett annak hasznaiban Magyar- s főleg Horvátország is.”[1] A kereskedelmi élet zavartalan lebonyolításához azonban kereskedelmi törvényre volt szükség, III. Károly megbízta hát a királyi helytartó tanácsot annak kidolgozásával. Így született meg az „1723ki törvénykönyv 117ik és 122ik cikkelyei”, melyeknek „elsője a külkereskedést”, másika pedig a „belközlekedés fő akadályát, a szállítás nehézségét” volt hivatott orvosolni.
Hiába azonban minden uralkodói igyekezet és jószándék, a „magyar termesztmények” útja továbbra is Trieszten és Bécsen át vezetett volna a nagyvilágba, ha egyáltalán megérte volna kocsira rakni a marhabőrt, a magyar bort és a gabonát. Könnyű volt kereskedelmi feltételeket szabniuk a magyar kivitellel szemben az amúgy is monopolhelyzetben lévő bécsi és trieszti gazdasági társaságoknak, hiszen sem a Száva és Kulpa folyamok nem voltak úgy szabályozva, hogy azokon fölfelé Károlyvárosig hajózni lehetett volna, sem a folyókig elvezető szárazföldi közlekedési útvonalak nem voltak kiépítve.[2] III. Károly idejében tehát korábban soha nem tapasztalt vízszabályozási és közúti építkezésbe kezdett az osztrák birodalom, amelynek lehetőségei megpezsdítették a magyar főurak vállalkozói csoportját is.
A történetíró Horváth Mihály így foglalta össze az eseményeket: „Midőn azután ezen mind vizi, mind száraz utak Károlyvárosig elkészültek, honnét a termesztményeket a Karolina úton a tengerig könnyen lehete szállítani, József császár e vidéken tett többszöri utazásain saját tapasztalásából is meggyőződött, hogy valamint a német kereskedésnek Laibachon, úgy a magyarnak Károlyvároson kell keresztül vonúlnia. S midőn e mellett azt is tapasztalná, hogy e tengerpartok eddigi igazgatója nem csak elő nem segítené, hanem inkább hátráltatná itt a kereskedés virágzatát, az egyedárúságot pártolván s egyedül a triesti kereskedő társaságnak kezébe játszván minden hasznot: felséges anyját [Máris Teréziát – M. F.] is reá vette, hogy – miként fönebb említém – a bécsi kereskedési tanácsot, e forrását minden ez ügyben történt gonosznak, s a triesti Intendenzát is eltörlesztené [eltörölné], s Károlyvárost, Zenget és Karlopágot a határszéli katonai kerülethez kapcsolván, Fiumét, Baccarit és Porto-Ret az egész vinodoli kerülettel 1776ban Szeverin vármegyévé alkotta. Fiumében pedig egy magyar tengeri igazgatóságot állított fel, mellynek, hogy erőt is adjon kezébe, a kormányzó, kinek mint olyannak hatósága egyedül a tengerpartokra terjedt, egyszersmind Szeverin vármegye főispányjává is nevezte. Első ilyen kormányzó és főispány volt Majláth József.”[3]
1776-ot írtak akkor, midőn Mária Terézia az október 20-án kiadott rendeletével az újonnan létrehozott Szeverin vármegye részeként Fiumét közjogilag Horvátországhoz csatolta, az 1779. április 3-án kibocsátott diplomával azonban visszaadta a szabad kikötőváros önállóságát, amely ekkor közvetlen a Magyar Szent Koronához került, olyan független jogállással, mint maga Horvátország. „Mi, Mária Terézia – áll az oklevélben – Magyarország és a hozzá való országok és tartományok közjavára irányzott számtalan intézkedéseink között […] az által is akarván a magyar kereskedésről gondoskodni, hogy a tengeri kikötőket és azon tengermelléket, mely rövid ideig ausztriainak nevetetett, de ősi joggal amoda tartozott, az országhoz legújabban visszakapcsoltuk, s hogy különös jóakaratunk és kegyességünk tanuságaul Fiume városát és kikötőjét abba be is kebelezzük, […] egyszersmind Fiumét más városok közül kiválasztván […] szabad kereskedelmi hellyé és várossá alkotni, s mindazon kiváltságokkal, mentességekkel, szabadságokkal és előjogokkal, melyek kereskedelmi helynek és községnek szükségesek, feldíszíteni akarjuk, […] mely kegyelmes szándékunk annál biztosabb foganatosítására azonfelül beléegyezünk, hogy Fiume kereskedelmi városa, kerületével együtt, mint Magyarország szent koronájához csatolt külön test ezentúl is tekintessék és mindenben kezeltessék, és a másik baccarii kerülettel, mely tudniillik elejétől fogva Horvátországhoz tartozott, semmiképpen össze ne kevertesség.”[4] E nevezetes, 1779-es diploma Fiume számára biztosította a szabad kikötői státuszt, továbbá a szabad tengeri kereskedői várost megillető minden kiváltságot, amiként minden menteséget is, és ezzel szabad és önálló kereskedelmi, váltó- és tengeri törvényhatósággá vált. További négy pontban rögzítették a municipális önállóság követelményeit és biztosítékait. Ezek szerint a császári udvar szavatolja: 1. a területi-közigazgatási különállást, a Horvátországhoz nem tartozást; 2. annak biztosítását, hogy önállóan állíthatja össze és terjesztheti fel a törvényhozásnak elfogadásra a maga statútumait és törvényeit; 3. a jövedelmének önálló és szabad kezelési jogával visszaállítják a városi tanácsi és a szenátusi hatóság intézményét; 4. a patrícius családok számára törvény biztosítja a nagy és kis tanácsban való részvételi jogot. E jól hangzó – s ami a legfontosabb, Fiume város elvárásainak megfelelő – törvényegyüttes megnyugtatóan rendezte volna a kikötőváros Magyar Királyságon belüli státuszát, ám mielőtt a törvények életbe léptek volna, Mária Terézia meghalt. Ezt követően végeláthatatlan jogi viták kezdődtek Magyarország, Horvátország és a birodalmi tanács között, melynek csak a napóleoni háború vetett véget; 1809-ben a meghódított Velencével együtt Fiume is francia tartománnyá vált. Az osztrák csapatok 1813-ban visszafoglalták a területet, ezt követően hosszú ideig Fiume osztrák közigazgatás alatt működött, csak az 1825/27-iki XIII. törvény állította vissza napóleoni háborúk előtti státuszát. 1825 és 1848 között újra az 1779-i diploma rendeletei szerint működött a város: Fiume szabad tengeri kikötő és független kereskedelmi és adózási önállóságként létezett, s megkapta a független igazságszolgáltatási és pénzügyi törvényszék felállításának jogát is (akkor, amikor ilyen még Magyarországon sem létezett, erre csak az 1867-es kiegyezés után került sor). Az, hogy Fiume képviselői a magyar parlamentben törvényalkotási munkájában mégis a horvátországi képviselők táborában vett részt, azt bizonyítja, hogy a törvény biztosította jogok a valóságban mégsem valósultak meg a maguk teljességében. Mégis, negyed évszázadon át Fiume és a Magyar Birodalom kapcsolata többnyire zökkenőmentesen működött.
[1] Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt; Budán – a Magyar Kir. Egyetem betűivel, M.D.CCC.XL. [1840], 153–154. p.
[2] Uo.; 170–171. p.
[3] Uo.: 171–172. p.
[4] Szalay László: Fiume a magyar országgyűlésen; Pest – kiadja Ráth Mór, 1861. 12–13. p.
