Herczeg Ferenc: A tenger
.
1848. augusztus 31-én Jelačić bán utasítására horvát csapatok szállták meg Fiumét, és elűzték a magyar kormányzót. Fiume horvát lakossága lelkesen ünnepelte a bánt, aki nyilatkozatában biztosította a város függetlenségét, és az olasz nyelv szabad használatát.
Nem véletlenül lelkesedett érte Fiume horvát népe, s foglalta hőskölteménybe a mózesi bölcsességgel megáldott bán nevét:
Tko je onaj koga glas mileni
Tako silno u sva srca dira?
Čelo mu obasja zrak sunčeni
Iz koga se sjajnost rasprostira
Kano Mojsije u Sinajskoj gori
Mudri ban je koj s narodom slavi.
(Josip Jelačić, 1850)[1]
A horvát remények azonban – a város tekintetében sem – nem teljesültek, az olasz történetírás pedig a horvát abszolutizmus koraként tartja számon az 1850–1860 közötti éveket. Az 1868-as magyar-horvát kiegyezés során ismét felcsillant a Fiume-kérdés megnyugtató rendezésének a reménye, ám csak az idők multával derült ki, a felek a politikai huzavona során történelmi lehetőséget szalasztottak el. A szabad kikötőváros független státuszának, az autonómiájának rendezésére soha nem került sor, Mária Terézia 1779-es diplomájába foglalt közjogi státusz alkotmányos elfogadása és törvényekbe iktatása ismét elmaradt, s a város csak mint separatum coronae adnexum corpus szerepelt a magyar államtesten belül. Fiume 1868 és 1918 között fél évszázadon át a magyar alkotmányos törekvések és a horvát nemzeti újjászületés közjogi (olykor utcai) háborúiban keresett (volna) magának megnyugtató státuszt – amint az utóbb látható volt, mindhiába. S ez tulajdonképpen legalább olyan mértékben érthetetlen (és mint ilyen, egyben jóvátehetetlen mulasztás is), mintha a magyar nemesség a nemzeti újjászületés korában a magyar nemzeti érdekek érvényesítéséért vívott közjogi küzdelmei során Pozsony vagy Pestbuda birodalmi státuszának a rendezését mulasztotta volna el.
Porta Ungaric – Fiume vagy a Duna?
Fiume ugyanis a magyar nemzet életében a felvilágosodás korában kibontakozó és a közjogi küzdelmekben megjelenő nemesi ellenállás gazdasági érvrendszerének kimunkálásakor jutott először fontos, meghatározó jelentőségű szerephez: a progresszív arisztokrácia a kikötővárosban – az osztrák kereskedelmi célokat és gazdasági érdekeket szolgáló Trieszttel szemben – a magyar függetlenségi törekvések egyik jelképét vélte látni, helyesen. Az osztrák örökös tartományokkal körülvett Magyarország ugyanis a súlyosabbnál súlyosabb vámrendeletektől fojtogatva hamar felismerte, csak egy keskeny rés, az adriai tengerpartok maradtak fenn, „mellyekken által a műveltebb európai külfölddel közvetlen kereskedést űzhetett”. A „passarovici békekötés” után frissen újjászerveződött kereskedelmi törekvéseket meghatározó főúri körök ugyan egy pillanatra dilemma előtt álltak: melyik irány emelhetné sikeresebben a magyar kereskedést, a duna-feketettengeri-e, vagy a magyar tengerparti, s azért melyik volna inkább pártolandó? A „török barbárság” és a gyakori járványoktól való félelem hamar – bár nem véglegesen – eldöntötte a kérdést; a magyar gazdaságnak továbbra is az Adriai tenger felé kell keresnie a kitörési lehetőségeket.[2] Közben 1793-ban Zomborban Kis József részvénytársaságot alapított a Bezdán–Tiszaföldvár (Bácsföldvár) közötti csatorna megépítésére, melybe ugyan a vállalkozó belebukott, de korszakalkotó műve, a „császár csatornája” egy teljes évszázadon át az Alföld legnagyobb gazdaságserkentő vállalkozásának bizonyult. Méltán ünnepelte őt és hatalmas művét Teleki Domokos, a magyar haza fáradhatatlan vándora és újbóli felfedezője is, amikor 1794-ben Bács vármegyét is beutazta, s Kiss József társaságában megtekinthette a vízépítők munkáját.[3]
S ha már a bácskai és a torontáli búzának szállítási lehetőséget teremtett a Ferenc-csatorna, s ha körülményesen és a vártnál nagyobb költségekkel is, de a termény mégis eljutott Károlyvárosig, keresni kellett hát az utat tovább, le egészen a tengeri kikötőig. „Kitűnőleg megérdemli itt az említést a Ludovicea út – írta Horváth Mihály –, mellyet a Ferenc csatornai részvényes társaság Károlyvárostól Fiuméig építtetett. Miután t. i. mind III. Károly mind II. Józseftől épített s nevöket viselő kereskedési utak még mindig nagy nehézségekkel valának összekapcsolva, s az ohajtás, a tengerpartokat Magyarországgal kényelmesb út által kötni össze, mindinkább nyilatkozék, a nevezett társaság 1803ban b. Vukassovich igazgatósága alatt megkezdé a nagy munkát; mi azonban a [napóleoni] háborúk s politicai eseményektől félbeszakasztatván, csak 1812ben vitetett tökéletességre. Ezen szép és költséges úttal, melly egyike korunk nagyszerű teremtményeinek, három mellék ág kapcsoltatott össze, mellyeknek ketteje azt a vidék nevezetesb helyeivel, harmadikat Baccarival köti össze.”[4] S e valóban nagy jelentőségű vállalkozás a reformkor idejére meghozta a magyar gazdaság számára az első eredményeket, Fiume városának pedig az első felvirágzását. „[…] az adriai tengerparti kereskedés is, mióta az osztrák vámrendszert kormányunk kegye megszelídítette, a ki- s bevitelt korlátoló legsúlyosb akadályokat elmozdította, a magas vámokat leszállította, évente gyarapodik, s tökéletes virágzatra jutand, ha a kivitelnek még fennálló, többnyire physikai akadályai elmozdíttatnak, a közlekedés néhol még jobb utak, máshol vízszabályozások által, mi kivált a Száva- s Kulpának mulaszthatatlanúl szükséges, megkönnyíttetik”[5] – állapította meg Horváth Mihály 1840-ben, Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alatt című történeti munkájában.
John Paget 1835-ben tett magyarországi és erdélyi utazásai során maga is megcsodálta a Károlyvárostól Fiuméve vezető, újonnan épült kereskedelmi utat. „Hét napig tartó, unalmas utazás után megérkeztünk a Drávához, ez a folyó választja el Horvátországot Magyarországtól – írta nevezetes útirajzában. – Aztán elérkezett a nap, amikor nekivágtunk a hegyeknek, s a Ludovica-úton Fiume felé poroszkáltunk. […] Egyvégtében elhagytunk két postakocsi-állomást, mind feljebb kapaszkodva az egyre emelkedő úton. Még soha nem láttam olyan vadregényes hegyvidéket, mint ahol most áthaladtunk. […] Ahogy ereszkedtünk lefelé Fiumébe, egymást követték a szebbnél szebb tájak. Ezen a szakaszon nagyszerűen megépített út vezet, mely Európa bármelyik országával felveszi a versenyt. Egy helyütt egyenesen a sziklába vágták, ez a Porta Ungaricának nevezett kapu. Ahogy lefelé haladtunk, az út egyik oldalán nagy kiterjedésű síkságot pillantottunk meg, melyet minden oldalról hegyek vettek körül, hatalmas amfiteátrumot alkotva. Ezen a helyen táboroztak le a tatárok, miután feldúlták egész Magyarországot, s itt tört rájuk és kaszabolta le őket a környező hegyekben összegyűlt lakosság. Azt beszélik, nyolcezren hagyták itt a fogukat.”[6]
[1] Josip Jelačić – Proslavljenomu svojemu banu / Josipu baronu Jelačiću / prigodom / svetčanog obieda / priredjenoga od strane stanovnikah grada Rieke / dne 10 sirpnja 1850. / Za uzveličiti svetčanost srietnog njegovog došastja / u Rieku. Tiskopisom Bratje Korletzky, 1850.
[2] „M. Terezia alatt Temesvárt nagy lerakója volt a török kereskedőknek. Legélénkebben üzeték azonban a törökkeli közlekedés Zimonyban és Újvidéken; e városok kereskedői közvetíték nagyobb részt a magyar-török közlekedésnek. Ezen helyekre szokták szállítani a török alattvalók a jó szemendriai bort, sok gyapotot és albániai gyapjut, rizskását, mazsolaszőlőt, pálmagyümölcsöt, törökkávét, mikért gabonát, fát, szénát s némi gyár és kézműveket szállítának vissza, kivált pedig Belgrádba.”; Uo.: 183–184. p.
[3] „A kanális ásatása ezelőtt esztendővel, úm. 1793-ban májusban kezdetett el, a jövő esztendőbe pedig, amint a szándék vagyon, el fog végeztetni, a kikalkulált költség egymillióra fog jönni. A kanálisnak hossza Földvártól fogva a Dunáig 13 ½ mérföldet fog tenni. Földvártól fogva Verbászig 7 ½ mérföldig egy Cserna-bara nevű bészakadása vagyon a Tiszának, amelyet természeti kanálisnak lehet mondani.”; Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt; kiadatott g. T. D. által – nyomattatott Bécsben, MDCCXCVI; Újabb kiadás: Teleki Domokos: Egynehény hazai utazások leírása; Budapest – Balassi Kiadó, 1993. 73–74. p.
[4] Horváth Mihály i. m.; 323. p.
[5] Uo.: 389. p.
[6] John Paget: Magyarország és Erdély; Budapest – Helikon Kiadó, 1987. 294–295. p.
