Kezdetben fáj a kéz, de később megerősödik
Burány Julianná t magyartanárként ismertem meg, az általános iskolában engem is tanított. Aztán, ahogy újságíróként kezdtem dolgozni, olyan rendezvényeken láttam őt újra, melyeken kézművesek állítottak ki. Kisebb-nagyobb, ovális és kerek kosarai csalogatták a kíváncsi tekinteteket, köztük az enyémet is. Mindig készültem venni tőle valamit, de folyton elmaradt, nekem egyszerre kellett volna mind. A minap, amikor ellátogattam hozzá, az összes kosármodelljét megmutatta. A kapualjban felállított, zöldre meszelt polcokról egyenként emelgette le munkáit.
„A kosárfonásban megvan a rend, ami a mai világból hiányzik, és én szeretem a rendet”
– Látod ezt a szögletes kosarat? – kérdezi és leemeli legfelülről. – Ennek is köszönhető, hogy elkezdtem kosarat fonni, mert mindig ilyet kerestem a vásárban, de sosem találtam, nem tudták megcsinálni. Aztán megtanultam én magam elkészíteni, így most van szögletes kosaram.
Egyenként lekerül a polcról a kenyértartó, a fésűtartó, egy kislányoknak való kosár, több virágtartó, kocka alakú kosár ráhajtható fedővel. A másik falon a fül nélküli mogyorótartókat mutatja, az ajtónál meg a macska házát, szintén vesszőből.
– Annyit dolgoztam vele, aztán meg alig lehet belecsalogatni a cicát, szívesebben alszik másutt – mondja.
Mogyorótartók sora
A macskaházas ajtónál vezet be a házba. A szobában is mindenütt vesszőből készült tárgyak. Nem díszek, porfogók, hanem használati kellékek ezek. A cserépkályha előtti kisszékre mutat, rajta egy fedeles doboz, tű és cérna van benne. Az első munkája, amivel igazán elégedett volt. Az unokája birodalmába vezet. A játékok mi másban, mint fonott kosarakban hevernek. – Koppány, a kisunokám a szemetesnek készített kosaramat is kisajátította, gesztenyét meg makkot tart benne – magyarázza. – Ami megtetszik neki, abba pakol.
A konyhába megyünk, feltesz nekem egy kávét. Én addig nézelődöm, és magamban megállapítom, milyen ötletes dolgok készülhetnek vesszőből. A tekintetemet egy falon lógó polcszerűség vonzza, amelyről kiderül, hogy az a teatartó, amivel nagyon sok munka volt. A szekrényen végig ilyen-olyan kosarak, bennük kávé, meg üvegek, odébb egy pohártartó, egy lukacsos edényke, az asztal mellett lábakon álló kenyértartó, melyről elárulja, hogy nem az ő munkája, a polcon fakanáltartó, persze mindez vesszőből. Elkészül a kávém és az asztalhoz ülünk beszélgetni. Látom, a földre odakészítette a beáztatott vesszőket, meg egy elkezdett kosárfeneket. Igen, úgy beszéltük meg, hogy megmutatja, hogyan készül a kosárfenék.
– Amikor nyugdíjba mentem, szinte azonnal elkezdtem a kosárfonást tanulni, nem akartam, hogy a nyugdíjas napjaim főzéssel meg takarítással teljenek. Valami maradandót akartam alkotni. A tétlenséget sosem bírtam, hát nagy gyorsan felkerestem Sándor Lajos kosárfonót, és attól fogva minden délelőtt nála dolgoztam. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a kosárfonás nálam nem csak holmi fellángolás, komolyan vette az oktatásomat. A tanonckodás kosárfenék-készítéssel kezdődött. Emlékszem, az első munkáim nagyon egyenetlenek voltak. Aztán amikor végre sikerült egy tökéleteset készítenem, én azt hittem, megtanultam a fenékkészítést, de ő figyelmeztetett, hogy majd a századik után mondhatom, hogy megtanultam. Igaza volt, a következő már fele olyan jó sem lett. Lajos mindig azt mondta, egy fenéknek olyannak kell lennie, mint egy gyöngynek. Mostanra megy, mint a karikacsapás, egy 3x3-as feneket negyedóra alatt elkészítek.
A kosarakkal megrakott zöld polc
Kérdezem, miért szeret kosarat fonni. Azt válaszolja, azért, mert rend van benne.
– A kosárfonásban megvan az a rend, ami a mai világból hiányzik, és én szeretem ezt a rendet. A kosárfonásban nem lehet filozofálni, mindennek megvan a maga helye, megvan, hogy melyik folyamat után melyik következik. Nem kell kitalálgatni dolgokat, megvan a munka menete. A fenékkészítéssel kezdünk, mindig az az első lépés, aztán pontosan tudjuk, hová szúrjuk a vesszőket, és hányat szúrunk. A kosárfonás nem egyszerű dolog, nem lehet egyik napról a másikra megtanulni. Nem véletlen, hogy régen kosárfonócsaládok voltak, ahol a gyerekek kicsi koruktól kezdve tanulták a szakmát –mondja. Lehajol, az ölébe veszi az elkezdett kosárfeneket és lépésről lépésre mutatja a mozdulatokat. – Nem mindegy, hol fogod – magyarázza –, ahogy haladsz előre a jobb kezeddel, a bal kezed úgy követi, sosem marad le. Erősen fogod, és a befont szálat odahúzod az előző sorhoz. Ha meg akarod tanulni a kosárfonást, kezdetben fájni fog a kezed, de aztán hozzászoksz a munkához, megerősödik a kezed. Fonás közben folyton figyeled, hogy egyenletesen haladsz-e, mert ha ferdére sikerül az alja, az egész kosár egyoldalas lesz, és a füle is ferdén áll majd. Mikor elkészültél vele, és esetleg túl domborúnak találod, még meg is taposhatod, hiszen a vessző vizes és alakítható. Ha megszárad, csak törik.
Bekészített fűzfavessző
Míg ő dolgozik, én közben kérdezgetek a vesszőről, nem értem, egyik kosár miért olyan sötét, másik miért világos. Elmondja, hogy a sok áztatástól sötétedik a vessző, és hogy munka előtt mindig le kell áztatni, különben nem hajlik, csak törik. Megtudom, hogy nálunk a Tisza-parton már szinte nincs is megfelelő fűzfavessző, hiszen a valamikori kosárfonó-szövetkezet telepei elvadultak. Most Csongrád környéki falvakban termesztenek kiváló vesszőt, ő is vett már onnan. Beszéd közben is gyorsan járnak az ujjai, olyan egyszerűnek tűnik az egész. Hol a metszőollóért nyúl, hol valami szúrós szerszámért. Közben azt is megtanulom, hogy csípőfogó, verővas, puckés, kalapács, kis villanyfűrész is kell a munkához, és ami elengedhetetlen, az a munkapad.
Kíváncsiságom kimeríthetetlen, hát a helyére ültet és a kezembe adja a kosárfeneket, hogy kipróbáljam a munkát.
– A jobb kezeddel vezesd a vesszőt, az egyiket alul, a másikat felül, közben a másik kezeddel haladsz utána és az ujjaiddal igazítod a vesszőket – mutatja.
Furcsa érzés a vizes vessző érintése, még sosem tapintottam ilyet. Néhány mozdulat után érzem, milyen nagy erőkifejtés kell ahhoz, hogy a vesszőket az alattuk levőhöz idomítsam. Talán fél kört haladhattunk, és már fájnak az ujjaim. Az egyszerűségről alkotott véleményem elszáll, máris megértettem, csak az ő kezében tűnik könnyűnek ez a munka, hiszen automatikussá vált mozdulataival olyan könnyedén dolgozik, mintha fonalat fonna. Mosolyog rajtam, olvas az arcomról. Pedagógus. Vissza is adom neki a kosárfeneket, folytassa ő. Aztán még sokáig beszélgetünk, már nemcsak a kosárfonásról, hanem más kézművesmesterségekről is, arról is, hogyan telnek a napjai. A kosárfonás inkább téli munka – derül ki –, hiszen tavasszal meg nyáron ott a kert, aztán jön a befőzés, a virágok átültetése, így csak ritkán jut rá idő. De a tél az tényleg a kosárfonásé. Fenn a padlástérben dolgozik, néha egyhuzamban három-négy órát. Fél óráért nem is érdemes nekikezdeni, hiszen tovább tart az áztatás és a rákészülés. Főleg csak kedvtelésből csinálja, a maga meg a családja örömére. Az elmúlt tíz évben születésnapra, karácsonyra mindenkit vesszőből készült ajándékkal lepett meg. Az egész családot ellátta kosárral, vesszőből készült tárolóedénnyel. Azért továbbra is fon, hiszen mindig jönnek új ötletek és mindig adódik egy-egy kiállítás, ahol be lehet mutatni a munkákat.
A vesszőből készült virágtartó a ház dísze
Elbúcsúzom. Az udvarban még megnézzük a csomóba kötött vesszőket, a vékonyabbakat is meg a vastagabbakat is, megmutatja a munkapadot, majd a kapualjban még egyszer megállunk a kosarakkal megrakott zöld polcok előtt. Beszélgetésünk után még értékesebbnek tűnnek. Megfertőződtem, ezt egyszer én is meg akarom tanulni.
