A kormányzói palota
.
Minden csodálata ellenére azonban John Paget, Széchenyi István gazdasági vállalkozásainak legelszántabb híveként, reménytelennek s haszontalannak vélte a magyar kereskedelem adriai irányultságát. A Ludovica-út lehetőségeit kutatva, hosszan fejtette ki: kereskedelmi útvonalként akkoriban nem sokat használták, részben a magas útvám miatt, aztán mert még nem indult meg a gőzhajóforgalom a Száván és a Kulpán, de legfőképpen azért nem, mert Magyarország akkortájt még nemigen kereskedett a külfölddel. „Tegyük fel egy pillanatra – írta a magyar nemzeti törekvések angol rajongója –, hogy ezek az akadályok mind elhárultak, még akkor is kérdéses, lehet-e vajon Fiume valaha is magyar kikötő, s a Ludovica-út az az ütőér, mely az ország vérkeringésébe bekapcsolja. Kétlem, hogy ez valaha is bekövetkezik, bár nagyon remélem, hogy nem marad örök időkig jelenlegi, mellőzött helyzetben. A magyarországi külkereskedelem fő útvonala csak a Duna lehet, s a Fekete-tenger partján kell majd kikötőt találnia.
Az a vidék, melyet a Duna átszel, annyival gazdagabb az ország többi részénél, oly könnyű lenne ezen a hatalmas folyamon nehéz terhet szállítani, akár a szárazföldi szállítás teljes kiiktatásával is, a folyónak annyi a mellékága, olyan gazdag és jelentős városok fekszenek a partján, hogy más megoldás voltaképpen szóba se jöhet. Az egyetlen nehézséget a Vaskapun való áthaladás jelenti, de ezt is könnyű megoldani, elég egy ötven mérföldnyi utat építeni, amely lehetővé teszi a vontatást vagy a szárazföldi szállítást.” Kladovóban, Orsován és Moldovában ugyan raktárakat kell építeni, Orsován emellett konzuli képviseletet is nyitni kellene, s még számos különféle intézkedésre lesz szükség ahhoz, hogy a kereskedelem akadálytalanul és kényelmesen bonyolódhassék, de „mindez előbb vagy utóbb mindenképpen be fog következni, hiszen ez az egyetlen útvonal, melyen nagyszabású kereskedelem folytatható.”[1] Erre – a Duna folyó szabályozására, a Vaskapu hajózhatóságára, és a keleti kereskedelmi útvonal kiépítésére – tett hatalmas erőfeszítéseket gróf Széchenyi István, vajmi kevés eredménnyel; Szerbia, Törökország és a román fejedelemség nem tűnt kellőképpen biztonságosnak ahhoz, hogy nemzetgazdasági tervek megvalósításához számításba jöhettek volna.
A Ludovica-út megépítésével és a szárazföldi közlekedési akadályok jelentős részének az elhárultával Fiume is gyors fejlődésnek indult[2], kereskedelmi társaságok és szállítási cégek, biztosítótársaságok és hitelt folyósító bankok alakultak, miközben a szaporodó hivatalok is megkövetelték a kellő felkészültségű szakemberek alkalmazását. Az ifjú Teleki Domokos gróf 1795-ben tett látogatása során már egy tekintélyes, épülő és gyarapodó várost láthatott. „Fiumát (következetesen a névnek ezt a formáját használta, feltételezhetően a Fiumára folyóból eredően – M. F.) mind fekvésire, mind magára nézve kellemes városnak lehet mondani. Az őtet környékező hegyek, ámbár terméketlen voltokat és kövességeket nem tagadhatják, nagy szorgalmatossággal vagynak majd mindenütt megmívelve és szőlőkkel s fákkal béplántálva” – írta a Magyarországot újra felfedező beszámolójában.[3] „[…] az úgynevezett külső város igen szépen épült. Utcái szélesek, egyenesek, kövezettek. A házak két-három emeletűek, nagyrészint egyformák, és némelyek közülök tekintetre méltó épületek. Az olasz építésnek egy jelét lehet észrevenni abban, hogy a házak teteji igen törpék és lenyomottak. Rendes nagy piaca Fiumának nincsen, hanemha a Fiuméra mellett fekvő részen egy tágas helyet, melyet háromfelől házak vesznek körül, annak neveznék. De itt hajóépítő hely vagyon, és itt szoktak a hajókból ki- s azokba bérakodni.” A tengerpartot gondosan feltöltötték és faragott kövekkel rakták ki, akárcsak a Fiuméra torkolatát, ahol a kisebb kereskedőhajók kiköthetnek. Mivel azonban a nagyobb rendű hajók fogadására alkalmatlan a kikötő, azok „egy bizonyos messzeségnyire, mintegy ezer ölre Fiumától állapodnak meg a tengerben, vasmacskájokat kivetvén”. A hegyek alatt és a völgyben szép kertek sorjáznak, a Fiuméra pedig a völgyön lefolyván, „ebben mind kerteket nedvesít, mind malmokat hajt”. Fiuma előtt azután megnyílik a tenger, melyet szembe a velencei Cherso szigete, jobbra Histriának csúcsa, balra Veglia nevű velencei sziget s a Magyar Littorálénak egy része zár körül. „Cherso s Histria közt pedig a tengernek az a nyílása vagyon, melyen a nagy Adriaticumba megyen az út, mely Velence városába is viszen.” Belső városában „neholott a régi falak fennállanak, valamint kapuk is”, de az újonnan épülő külső város is megérdemli a távolról jött utazó csodálatát. „Fiuma szabad tengeri város; nem királyi város ugyan, de valóban annak neveztethetik. Itt azzal is, amivel benn az országban a kereskedés tiltva vagyon, minden akadály nélkül lehet kereskedni. (Csak puskaport és tükröket nem szabad ide hozni.) A város tulajdon jurisdictióval [joghatósággal, törvénykezéssel – M. F.] bír, melynek feje a főkormányzó (gubernátor), ki is a városnak kapitánya. A jurisdictiót pedig részint a kapitány a város tanácsával együtt, részint a magistratualis tisztek gyakorolják. A magisztrátus áll két főbíróból, egy asszesszorból, egy kancelláriusból és szekretáriusból; mely két utolsónak nótáriusi kötelességeik vagynak. Ez a rendes dolgokat mind in politicis, mind in juridicis az első útban elintézi.”[4]
A város magyar társadalma
Nemzeti függetlenségi törekvéseink mélyén _ amíg azt az életerő hajtotta – mindvégig ott munkált a felismerés: csak az az ország lehet igazán hatalmas, és gazdaságilag független, amelynek tengere van. S akinek nagy elképzelései voltak Magyarországról – Rákóczinak, Széchenyinek, Kossuthnak és Deák Ferencnek –, együtt látták a nemzet sorsát Fiume szabad kikötőváros sorsával.
Fiume 1776–1809, 1822–1848 és 1868–1918 között megszakításokkal ugyan de közel száztíz évig játszott meghatározó szerepet a magyar nemzet történelmében. Az első korszakban IV. Károly, Mária Terézia és I. Ferenc törekvéseinek köszönhetően a XVIII. század végétől élénk kereskedelmi forgalmat bonyolított le, kapcsolatai a világgal rohamosan fejlődtek – s ezt a mai horvát történetírás is így értékeli.[5] Kivételét a tűzi- és épületfa, deszka, és hordódonga, dohány, repce és gabona képezte, behozatalának főbb tartalma a gyarmatárú, a fűszer és az olaj, a déli gyümölcs. Beviteli kereskedést Horvátországba, Magyarországba, Szlavóniába, a Temesi Bánságba, Szerbiába és a „Dunafejedelemségek alföldjei” irányába végzett. A hajógyártása folyamatosan növekedett, a kiegyezés évtizedében évente mintegy harminc vitorlás hajót szolgáltatott. Második korszaka a magyar reformkor idejére esett, amikor már a meglévő kereskedelmi kapcsolatoknak a nemzetgazdaság szempontjából történő, minél racionálisabb kihasználása volt a cél.
A forradalom és az önkényuralom megszakította ugyan a város és az ország kapcsolatait, Fiume azonban ekkor is tovább építkezett: 1861. április 12-én a közigazgatásban többségbe jutott horvát képviselők az iskolákban kötelezővé tették a horvát nyelv oktatását. Az olaszok ezt úgy értékelték, hogy a horvátok nem tartják tiszteletben az olasz nyelvet, s ez a városban politikai feszültséget okozott. 1861. április 22-én a polgárok elutasították, hogy a horvát száborba képviselőt küldjenek, 1865-ben pedig – a kiegyezés előtti politikai légkörében – a fiumei képviselők a horvát száborban tiltakoznak a város Horvátországhoz történő visszacsatolása ügyében. 1863-ban 300.000 forintos alaptőkével megalakult az első tengerészeti biztosító társaság, amely megszabadította a várost a triesztiek monopóliumától. Európa egyik leghíresebb papírgyára ekkor már évente több, mint 30.000 mázsa papírt gyártott. Az angol és amerikai szabadalom alapján működő malmában évente 800.000 mérő búzát őröltek meg, és szállítottak főleg Brazíliába, Alexandrián át pedig Indiába. A tímárok által feldolgozott nyersbőrből készült termékek ugyancsak jelentős tételként szerepelnek a kiviteli árúk között. Vásznai és kötéltermékei Adria-szerte keresettek, kincstári dohánygyárát pedig legféltettebb értékei között tartották számon. 1865. december 14-én Fiume város képviselőtestülete levélben kérte az Udvart a város Magyarországhoz történő visszacsatolása ügyében. 1868-ban gyáraiban és üzemeiben háromezer munkás dolgozott, mégis a fiumeiek tömegesen vállaltak munkát a mediterránum minden eldugott zugában, akkortájt éppen a Szuezi csatorna építésénél is.[6]
Egy a magyar-horvát kiegyezés évében készült számvetés szerint Fiume vallásügyi tekintetben a zágrábi érsekség alatt a zenggi egyházmegyéhez tartozott, s akkoriban egy káptalan, élén egy apáttal látja el a városban a lelkipásztori teendőket. Királyi főgymnasiumának elődjét 1627-ben alapították.[7] Könyvtárát egy bizonyos Benzoni patrícius 1790-ben átvett öröksége alapozta meg. 1768-ban 82 görög nem egyesült család menekült a török birodalomból Fiumébe, Mária Terézia letelepedést biztosított a számukra és osztrák állampolgárságot kaptak, s a szerbek azóta vannak jelen Fiume életében. 1801-ben Adamich Lajos patrícius 1600 férőhelyes színházat építtetett. Emellett a városban a művelt osztályok számára működik egy olasz kaszinó, egy horvát olvasókör és egy német piknik-klub.
Mai ismeretek szerint a városban 1531-ben nyomtatták az első horvát nyelvű könyvet, Kožičić Šimun Zadranin Misale Hruatski – Knižice krsta című munkáját, ám a második, mindössze 36 oldalas horvát füzetre mintegy kettőszáz ötven évet kellett várni a Pjisme – koje se pivaju pod svetom misom csak 1790-ben látott napvilágot. A cseh származású Karletzky 1779-ben nyomdát nyitott ugyan a városban, az első rendszeres helyi lap, a L’Eco del litorale ungarico azonban csak 1843-ban jelent meg. Közben Fiume többnyire alkalmi nyomdáiból 1840-ig összesen 24 könyv került ki, túlnyomó többsége az egyházi szertartásokhoz fűződő nyomtatvány. S bár az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményei után, a polgári fejlődés lendületében a nyomdáknak is egyre több munkájuk akadt, többnyire olasz nyelvtanok, iskolai évkönyvek, kalendáriumok és egyházi énekeskönyvek kerültek ki a sajtó alól. Első horvát nyelvű tudományos hírlapja a Neven – Zabavan, poučan i sansvten [!] list 1858-ben került az olvasók kezébe, s az elkövetkezőkben harminckilenc megjelent számában népszerűsítette kora tudományos világának eseményeit.[8] Feltűnő, hogy 1896-ban, a millennium évében egyetlen horvát vagy szerb nyelven nyomtatott könyvet sem tart számon a város horvát nyelvű bibliográfiája.
A magyar politika és a közélet a város életének e háttéreseményei ellenére is rendületlenül bízott a kegyezés kínálta lehetőségekben, reménykedett Fiume státuszának megnyugtató rendezésében. A Vasárnapi Újság 1869. szeptember 5-i száma Fiume címmel A magyar orvosok és természetvizsgálók XIV. vándor-nagygyűlése kapcsán vezércikkben foglalkozott Fiume közjogi státusza rendezésének kérdésével. A lap hangsúlyozta: „reméljük hát, amit még eddig országgyűlések- és küldöttségeknek, sőt a korona közvetítési kísérleteinek sem sikerült eszközölni, azt a valósulás felé legalább egy hatalmas lendülettel közelebb viendi azon társadalmi érintkezés, amelynek a közelebbi napokban Fiume tanúja és színhelye leend, hol Magyarország értelmiségének nagyszámú képviselői között kétségkívül Horvátország fiai sem fognak hiányozni.” A vezércikk írója nem mulasztotta el kihangsúlyozni: Fiume és Magyarország közt ugyan oly nagy mértéke van a rokonszenvnek és a kölcsönös ragaszkodásnak, hogy annak mesterséges (politikai) a fokozására semmi szükség nincs. „Fiume annyi jelét adta, kilenczven esztendő óta már, s a legutóbbi időkben folyvást, Magyarországhoz való ragaszkodásának, hogy […] Fiume ismét valóban kegyetlen és szívtelen tettet követne el, ha a felé csaknem esdve nyújtott kezet hidegen mellőzné, vagy éppen visszalökné.”[9]
Jakab Elek 1881-ben megjelent Magyar Fiume című füzetnyi tanulmányában úgy vélte, Fiume nélkül „nincs Magyarország. Csak magyar gyarmat-tartomány; nincs nagy nemzeti jövő, csak egyik napról másnapig tengődő lét, s az erősb fél akarat- és érdekpórázán vitetés kényszerhelyzete; nincs független önállás és politikai súly, csak a teljes alárendeltség szégyenletes állapota. Ha nincs tenger s az egész nemzet erejétől gyámolított virágzó kikötőváros, nincs hatalmas és virágzó főváros, nincs igazi kereskedés; ha az nincs, nincs belterjes gazdaság, kifejlődött, versenyképes magyar ipar, nincs vagyoni erőgyarapodás, nemzeti jóllét és biztosított alkotmány. Szegénységünk progressiv terjedése szabadságunk repressiv sietése a megsemmisülés felé. Gyötrelem érezni, kínos kimondani, de szent igazság az, hogy elszegényült nemzet, nyomorult ország szabad nem lehet s fenn nem állhat. Ha bárminő politikának sikerül minket a tengertől, a világforgalom ez aranytermő útjától elzárni, úgy járunk, mint Prometheusz, akit Jupiter sár-alkotmánya megelevenítése végett az égi tűzből elorzott lángért a Kaukázus szirtjeihez lánczolt, s keselyűvel szaggattatta szívét; így lesz a mi hazánk, Magyarország is […].”[10] Az 1880-as évek elején azonban még minden oly reményteljesnek tűnt, mintha a gazdasági racionalitás fölébe kerekedett volna a politikai elvakultságnak, s a közjó szolgálata fölébe kerekedett volna pártos elfogultságnak; Fiume és lakóinak épülése ekkoriban elképesztő lendületet vett.
De vajon volt-e reális alapja a politikai kiegyezéshez fűzött reményeknek? Volt-e a magyar politikának – akár a kiegyezés évében, akár az azt kövező prosperitást sugalló évtizedekben – kellő ereje ahhoz, hogy gazdasági erőfölényéből eredően a maga számára kedvezően alakítsa Fiume város közösségi életét, hogy bármilyen mértékben is „magyarrá” tegye a tengerparti város szellemi arculatát? Volt-e ehhez őszinte kormányzati szándék Budapesten és volt-e olyan magyar értelmiségi vezető rétege Fiume városának, amely a megszerzett hivatalok révén felvehette volna a versenyt a több évszázada töretlen olasz kultúrfölénnyel és az egyre erősödő horvát nemzeti törekvésekkel? S végül, volt-e a fiumei magyarságnak az 1868–1918 közötti fél évszázadban a városon belül kultúrateremtő és közösségformáló ereje? Olyan hatalma, amely befolyásolhatta volna Fiume város életének alakulását? Egészen egyszerűen: mit kínált a Szent Korona ahhoz, hogy legszebb gyöngye fényesen ragyogjon?
Fest Aladár 1912-ben megjelent Fiume népesedési mozgalma Magyarországhoz való visszacsatolása óta című patinás demográfiai tanulmányában elsőként mutatott rá a város népesedési viszonyainak történelmi léptékű alakulására. Statisztikai adatai szerint Fiume 1777 és 1810 között „egyenletesen és folyamatosan” fejlődött, lakosainak száma a négy évtized során 5312-ről a napóleoni háborúig 8958-ra nőtt; 1819-re pedig 8345-re csökkent. 1819–1847 között, amikor Fiume közjogilag újra a Magyar Birodalomhoz tartozott, lakosainak száma 8345-ről 11.865-re nőtt, igaz, a növekedés töretlenül folytatódott, és 1863-ra a lakosok száma elérte a 13.149-et. Ezt követően azonban gyors fejlődés volt tapasztalható.
1869. évben 17.884 a lakosok száma
1880. évben 20.981
1890. évben 29.494
1900. évben 38.057
1910. évben 49.806
1868-ban Fiume mint olasz jellegű város került újra a Szent Korona fennhatósága alá, ezt követően került sor a nagyarányú, egyenletes gazdasági fejlődésre – összegezte megállapításait Fest Aladár. 1910-ben Fiume lakossága anyanyelvére nézve a következőképpen oszlott meg: a 49.806 főnyi lakosságból 24.212 (48,6 %) olasz; 13.351 (26,8 %) horvát és szerb; 6.493 (13,0 %) magyar; 2.337 (4,7 %) szlovén (és vend); 2.315 (4,6%) német.[11]
Fiume három évtizedes demográfiai és népesedési változásait mutatja a táblázat:
1880 1890 1900 1910 változás
Összlakosság 20.981 29.494 38.057 49.806 +28.825
olasz 9.220 13.012 17.305 24.212 +14.992
43,9 % 44,1 % 45,5 % 48,6 % +4,7 %
horvát-szerb 7.991 10.698 13.224 13.351 +5.360
38,1 % 36,6 % 34,7 % 26,8 % –11,3 %
magyar 338 1.062 2.812 6.493 +6.110
1,8 % 3,6 % 7,4 % 13,0 % +11,0 %
szlovén 2.184 2.780 2.245 2.337 +153
10,4 % 9,4 % 5,9 % 4,7 % –5,7 %
német 895 1.495 1.886 2.315 +1.420
4,3 % 5,0 % 4,9 % 4,6 % +0,3 %
egyéb 308 347 583 1.098 + 790
1,4 % 1,3 % 1,5 % 2,2 % + 0,8 %[12]
[1] Uo.; 295–296. p. – John Paget Magyarország kereskedelmi erőforrásai és gazdasági kilátásai kapcsán elképedve fogalmazta meg: „Példa nélkül való, hogy egy ország, amely ilyen gazdag természeti kincsekben, ugyanakkor ennyire hiányt szenved mindenfajta iparcikkben, teljesen elkerülje az angol kereskedők figyelmét.” – Uo.; 296. p.
[2] 1763-ban egy pozsonyi mérő búza ára a Bánságban 30 krajcár volt, Sziszeken ugyanez a búza 60–70 krajcárba került, Fiumében pedig már 3 forint 15 krajcárért árulták. – Lásd: A monarchia legnagyobb búzavására: Törökbecse; In: Búza, dohány, selyem; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1998. 130. p.
[3] Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása Tót- és Horvátországoknak rövid esmértetésével együtt; kiadatott g. T. D. által – nyomattatott Bécsben, MDCCXCVI; Újabb kiadás: Teleki Domokos: Egynehény hazai utazások leírása; Budapest – Balassi Kiadó, 1993. 129. p.
[4] Uo.: 131. p.
[5] „Osamnajsto stoljeće obijeležava na Rijeci nagli materijalni, a donekle i kulturni procvat toga grada. Habsburgovac car Karlo VI. proglašuje god. 1717. Rijeku slobodnim lukom, a 1726. god. daje graditi cestu od Karlovca do Rijeke. Nastavkom ove ceste smatra se ona, koju je dala izgraditi god. 1750. Marija Terezija, a spajala je Karlovac sa Zagrebom. Tako je Rijeka, koja je u trgovačkom pogledu od starine bila upućena na Hrvatsku, imala olakšane komunikacije sa svojim prirodnim zaledjem. Osim toga pripojena je i administrativno god. 1776. Hrvatskoj. S druge pak strane naglo se razvija pomorska trgovina, skidaju se sredovječne kapije i ruše stare zidine.” In: Blažeković, Tatjana: Fluminensia Croatica – Bibliográfija knjiga, časopisa i novina izdanih na hrvatskom ili srpskom jeziku na Rijeci; Zagreb – Jugoslovenska Akademija Znanosti i Umjetnosti, 1953. 172 [2] p. + XIII tábla; Uvod, 6. p.
[6] Fiume és környékének tájrajza; A magyar orvosok és természetvizsgálók XIV. vándor-nagygyűlése alkalmából megjelent kiadvány bevezetője; In: Vasárnapi Újság. 1869. 505–506. p.
[7] A tanítás azonban olasz nyelven folyt. Első, fellelhető évkönyve: Classificazione degli allievi del R. Ginnasio Reale Superiore in Fiume per l’ anno scolastico 1870–71; [Fiume], [1871] k. n. [7] p. – Csak az osztályok tanulóinak névsorát tartalmazza az érdemjegyekkel.
[8] In: Blažeković, Tatjana: Fluminensia Croatica;I. m. A bibliográfia csak a horvát és szerb nyelven megjelent kiadványokat veszi számba.
[9] – á – r –: Fiume I; Vasárnapi Újság; 1869. 485–489. p.
[10] Jakab Elek: Magyar Fiume; Budapest – Nyomatott a Magyar Kir. Egyetemi Nyomdában, 1881. 34. p.
[11] Fest Aladár: Fiume népesedési mozgalma Magyarországhoz való visszacsatolása óta; [Budapest] – Különlenyomat a Földrajzi Közlemények 1912. évfolyam, XI. kötet VIII. füzetéből, 6–8. p.
[12] 1910 és 1914 között a fiumei magyarok száma feltételezhetően tovább gyarapodott. 1918 őszén, az összeomlást és D’Annunzio seregeinek bevonulását követően a megalakult Olasz Nemzeti Tanács segítségével november folyamán tizenkét vonat szállította el a várost elhagyni kívánó magyarokat. Az 1925 utáni fiumei magyar konzuli jelentések alapján Ablonczy Balázs 1000–1500 főre teszi a városban maradt magyarok számát. 1945. május 3-án Tito partizánjai megszállták a várost, s ekkor mindössze 215 magyar felnőttet és 12 gyereket vettek nyilvántartásba. – Ablonczy Balázs: A kikötő alkonya – Fiumei magyarok a két világháború között; Horvátországi Magyarság, 2008. december (12. szám), 25–51. p.
