Vajdaságban nem sok kovács van, Újvidék és Pancsova mellett Felsőhegyen működik egy igen híres műhely. Már a bejárat is jelzi, ki lakik a házban, hiszen egy impozáns kovácsoltvas kerítés hirdeti készítője szakértelmét.
- Mennyire népszerűek manapság a kovácsoltvas termékek?
– Sok megrendelés lenne, ha több pénze volna a népnek, mert szeretik ezt az anyagot. Leginkább kisebb tárgyakat kérnek, egy kaput kevesen engedhetnek meg maguknak. Persze azért Zenta községben már elég sok kaput elkészítettünk, mindig van, akinek telik rá. Régebben az embereknek az volt a fontos, hogy olyan kapukat csináljunk, melyeken nem lehet belátni. Akkor sorra gyártottuk a lemezkapukat, de mostanság már nem baj, ha be lehet látni az udvarba. Amióta az én kapum is elkészült, rengetegen megcsodálták, és azóta többen kértek hasonlót. Egy időben nagyon sokat dolgoztunk az újvidéki újgazdagoknak, főleg ablakrácsokat kértek, de kapu is volt jó néhány. Most Szabadkára az egyháznak dolgozunk, kovácsoltvas bejárati ajtót csinálunk az egyik templomra.
- Miben rejlik a szakma szépsége?
– Abban, hogy az anyagot ízlés szerint formálhatjuk. A gépekkel nem nehéz dolgozni, de valamikor csak kéziszerszámok voltak, az ötkilós kalapácsot hárman vertük, a mester meg vezette a munkát. Valamikor kézzel hajtottuk a fúrógépet, és akkor is lukat fúrtunk vele, igaz, az sokkal tovább tartott, mint ma gépekkel. Nagyon szép szakma ez, ha újrakezdhetném, megint kovács lennék.
- Melyik munkájára a legbüszkébb?
– Mindegyikre büszke vagyok, mert mind egyedi. A kovácsmunka olyan, hogy azt messziről kell nézni, közelről nem szabad. Fontos, hogy két figura ne legyen teljesen egyforma, mert akkor az már nem kézi, hanem gépi munka. Ahogy a természetben sem egyforma két levél, úgy a kovácsoltvas levelek sem lehetnek teljesen egyformák. A kovácsolásánál a kalapács nyoma ott kell hogy maradjon az anyagon, különben nem beszélhetünk kovácsolásról.
- Mi a mester dolga, és mit csinálnak a segédek?
– Én főleg alkatrészeket kovácsolok, a segédek meg fényesítik, tisztítják az anyagot, mert amikor kovácsolja az ember, akkor az cunderos lesz. Ráég a szén, a salak, és azt le kell pucolni, mert ha arra alapozunk és festünk, az két nap alatt lerúgja a festéket. A segédek nem is mernek kovácsolni, félnek a tűztől. Kovács pedig abból nem lesz, aki fél a tűztől. Én naponta megsütöm, megvágom magam, de ez a szakma velejárója, ettől nem kell megijedni.
- Meddig őrizhető meg a kovácsolt vas? Időálló?
– Szinte örökös. Boszniában egy 1880-ból való kovácsoltvas sírkerettel találkoztam, és az a mái napig megmenthető. Egy kaput négy-öt évenként újra kell festeni, mert a vas rozsdásodik. A kapuról le kell homokozni a rozsdát, és aztán le lehet alapozni, festeni. Régebben nem így festettük a kovácsoltvas alkatrészeket, mint most, akkor úgy csinálták, hogy amikor elkészült a munka, fölállítottunk négy bakot és vízszintesen ráfektettük. A kész munkát lekentük szurok, gyanta meg viasz keverékével, és aztán alágyújtottuk a tűzet. Ez a keverék így mindenhová befolyt, és jobban védte a vasat, mint a mostani anyagok. De hát régebben a vas is más volt. Sokszor mondom a segédeknek, hogy szála volt a vasnak, rétegekből állt. Most az öntödék meg a hengermű minden nyavalyát összeolvasztanak. Szép ez, meg sima is, de sose lehet tudni, mi van benne.
- A családban van-e valaki, akinek továbbadhatná a szakmát?
– Én nagyon remélem, hogy az unokám megszereti, habár nagyon piszkosnak találja, ritkán jön be a műhelybe. Autószerelőnek tanult, és mindig mondogatom neki, hogy az se sokkal tisztább szakma, sőt talán az olaj miatt még piszkosabb is.
- Mindig saját vállalkozásában dolgozott?
– Dehogy. 18 hónapot voltam a zentai TAMP Szerszámgépgyárban, 15 évet a mezőgazdasági kombinátban, közben voltam privát is, aztán megint állami helyen dolgoztam. Ez mindig attól függött, milyen volt az adópolitika. Ha nagyon rossz volt, elmentem vállalatba, ha kevésbé, akkor saját ipart nyitottam. Az utóbbi majd húsz évben már a saját vállalkozásomban kerestem a kenyerem.
