A tengerparti városban két alkalommal is indított magyar-olasz kétnyelvű lapot, 1903–1904-ben a Fiumei Szemlét, 1907-ben pedig a Fiumei Naplót. Élete végéig rendszeres munkatársa volt A Tenger című tudományos folyóiratnak.
Az 1920 utáni Fiumében elveszettnek érezte magát, teljesen visszavonult a közélettől, az olasz állampolgárságot csak egészen idős korában, 1927-ben kérte, és kapta meg. Ő is azok közé tartozott, aki lelkében érintetlenül őrizte meg a régi kikötőváros olthatatlan fényeit.1
Ugyancsak a város magyar lapkiadásában jutott meghatározó szerephez a Nagybecskerekről, a Torontál éléről távozó Brajjer Lajos, aki tizenhat éves lapszerkesztői tapasztalatával a tarsolyában, 1908–1917 között – feltehetően kormánytámogatással – adta ki Fiumei Estilap című újságot. Lapszerkesztői életműve megkerülhetetlen a magyar sajtó történetében, Fiume városához azonban a lapja mellett egy egészen különös dolgozatával is kötődik.
A Fiume és a világháború című, a magyar tengerpartról 1916. december havában írott levele tanúsága szerint – amely a budapesti Magyar Figyelő 1916. évi 24. számában jelent meg, majd különnyomatban is olvasható volt – Brajjer Lajos azon kevesek közé tartozott, akiket hatalmába kerített Fiume lehetséges elvesztésének a rémülete. „kik itt lakunk a magyar-olasz határon” – vetette papírra, miután néhány hónappal korábban Olaszország hadat üzent a Monarchiának, s miután állóháborúvá merevedtek a frontvonalak – riadtan kérdezzük: mi lesz Fiumével? „A gyermekért rajongó szülő aggodalma reszketett ebben a kérdésben, egy kis kétkedés, no meg egy kis bizalmatlanság is. Hátha elveszíthetjük ezt a dédelgetett gyermeket. Igaz, hogy sok gondunk volt vele, de mégis, vagy talán éppen ezért szeretjük olyan nagyon, hogy el sem tudnánk lenni nála nélkül. S némely szívekbe belopódzott a gyanú, hogy talán a fiumei lakosság maga is inkább vágyik odatartozni, ahol az ő nyelvén beszélnek.”2 S hogy az elkeseredett levelet író fiumei magyar polgár az őt kétségbeejtő gonddal a város mindennapi életében találkozott, bizonyítják a kapkodó rémület szülte kérdései is: milyen történelmi jog alapján követeli magának Olaszország Fiumét, hiszen a karakterében kétségtelenül olasz város történelme során soha nem tartozott egyetlen olasz városállamhoz, az olasz nép egyetlen államképződményéhez sem? Levelében érezhetően, csupán a maga megnyugtatására próbál magyarázatot lelni, amikor Fiume olasz polgárainak lelkiismeretére apellál: miért árulnák el Magyarországot, hiszen ők is feltűnő bőséggel jegyeztek hadikölcsönt? Meg egyébként is, az egész Monarchiának érdeke, hogy a triesztinél is kedvezőbb fiumei kereskedelmi kikötő a birtokában maradjon, hiszen ez Ausztria–Magyarország gazdasági fejlődésének a záloga. Most dőlne össze minden, amikor röviddel ezelőtt végre sikerült felállítani a magyar királyi határrendőrséget, s ráadásul a fiumei rendőrséget is államosították? És mindent összevetve, az utóbbi években oly sokat ígérően haladt a magyar intézményrendszer kiépítése, s a Fiumei Nemzeti Kaszinó végre betöltheti a maga küldetését. Valóban, reális Fiume elvesztésének a veszélye? Brajjer Lajos 1916 karácsonyán még kereste a választ, s hogy későbbi írásaiban van-e nyoma a lelkét gyötrő kérdésekre adott válasznak – nos, ezt még kutatni kellene. Annyi bizonyos, a nagybecskereki lapszerkesztő, a modern magyar költészet német nyelvű tolmácsolója az utolsók között hagyta el a „hűtlen” várost, Fiumét.
A magyar nyelvű oktatás „különb volta”
Fiumében 1868 után közel másfél évtizedig az iskolák megmaradtak olasz tannyelvű intézetekké, olyannyira, hogy 1875-ig a magyar nyelv még kötelező tantárgy sem volt. A város vezetése a budapesti kultuszminisztériummal együtt nem feledkezett meg arról, hogy a 1850 és 1868 között, a „horvát abszolutizmus” idején éppen a horvát nyelv kötelezővé tétele okozta a legtöbb konfliktust, szinte valamennyi feszültség forrása az erőszakos horvátosítás volt. Az 1868-as kiegyezés törvényszövege a városi iskolákat a helyi vezetés fennhatósági körébe utalta, fenntartásukhoz azonban az állami költségvetés jelentős mértékben hozzájárult. Az intézmények irányítására helyi tanügyi bizottságokat hoztak létre. Ennél kicsit bonyolultabb volt a tanári kinevezések folyamata: Fiumében a városi tanács javaslatát a kormányzó terjesztette fel a minisztériumhoz, s magát a kultuszminisztert illette meg a tanítói-tanári kinevezés joga. (Az igazgatót azonban csak a király nevezhette ki.)
Ez volt az a lehetőség, az az eszköz, amelyet a magyar kormány az 1880-as évek után oly előszeretettel ragadott meg a nemzetiségi területek általános és középiskolai oktatásának a magyar nemzet szempontjából előnyösnek vélt helyzetek megteremtésére. Azzal ugyanis, hogy nemzetpolitikai elképzelései szerint alakíthatta a helyi oktatási intézmények tanári közösségét, egyszersmind a helyi, települési és városi vezető értelmiség összetételét is döntően meghatározta. Fiumében a reáliskolát 1880-ban gimnáziummá minősítették, 1881-től pedig az oktatást a magyar tantervnek megfelelően alakították át. Ezzel egyidőben érkezett meg a városban a magyar tanítók és tanárok első jelentősebb csoportja, akik lassan átalakították Fiume korábban szinte kizárólag olasz nyelvű és olasz dominanciájú oktatási rendszerét. 1887-től az egymást követő magyar a kultuszminiszterek által kinevezett huszonhét tanár közül – Fried Ilona adatai szerint – mindössze négy volt fiumei illetőségű. A magyar kormány ezzel elérte, hogy éppen az általa alakított iskolaügyek révén erőteljesen beleszólt Fiume város életébe is, ezt érezték a helybeliek „magyarosítási törekvés”-nek. A „reformot”, a „magyar oktatás felvirágoztatását” 1882 és 1889 között a gimnázium két jeles igazgatója, Berghoffer József és utóda, Erődi Béla irányította, és vezényelte le. Ez volt az időszak, amikor az iskola egyre inkább politikai küzdőtérré vált. Erődi „a tantervet tanárai segítségével teljesen átdolgozta, s noha a helyi viszonyokhoz is alkalmazkodott, rajta volt, hogy az intézet tanterve mentől jobban megközelítse az országban általában dívó tantervet; a magyar nyelv és irodalom óráit természetesen szaporította; kieszközölte, hogy a minisztérium az eddig olasz nyelvű, s teljesen olasz vagy osztrák szellemű tankönyveket a gimnázium tanárai által készített magyar szellemű könyvekkel cserélje ki, s olasz-magyar nyelvű tankönyveket íratott […], a magyar nyelvet általánosan kötelező tantárggyá tette, s kivitte, hogy a minisztérium a gimnáziumot a város befolyásától teljesen függetlenítette, úgyhogy ez időtől kezdve az intézet csakis a közoktatásügyi miniszternek van alárendelve” – írta Kőrösi Sándor a fiumei közoktatásról szóló tanulmányában.3 Ugyanott rámutatott: a közoktatás átalakítása idején, 1896-ban a város négy kisdedóvó intézetét, 14 elemi, 5 ismétlő, 3 polgári iskoláját, egy felsőbb leányiskoláját és 4 középiskoláját, a magyar főgimnáziumot, a felső kereskedelmi iskolát és a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémiát érintette. Ugyanebben az esztendőben, 1896-ban, a fiumei olaszok és magyarok hossza huzavona után, de közös erővel a város horvát nyelvű gimnáziumát Sušakra telepítették ki, ami területileg már Horvátországhoz tartozott, így annak felügyeletét ettől kezdve Zágráb gyakorolhatta. Berghoffer József fiumei tanfelügyelő kimutatása szerint az 1894–1895-ös tanévben 4.913 tanuló volt részese a népoktatásnak: közülük 231 magyar, 242 német, 3.132 olasz, 84 szlovén és 1.224 horvát anyanyelvű diák volt. 1912-ben, amikor a városban egy olasz nyelvű gimnáziumot is megnyitottak, a hagyományos gimnázium magyar oktatási nyelvű intézetté vált. A történtek ellenére a későbbi, olasz memoárirodalomban a magyar nyelvű oktatás színvonalát, annak „különb voltát”, minden egyes megnyilatkozó maradéktalan elismeréssel illette.4
Mindezek fényében joggal hihetnők, 1880 után, a közoktatásban érvényesülő magyarosítási törekvések a viszály magvát hintették el a városban. Kétségtelen, adódott feszültség olasz-magyar és horvát-magyar viszonylatban egyaránt – főleg, hogy ezekre az évekre tehető az olasz irredentizmus és a horvát nacionalizmus újjászületése is –, mégsem volt feltűnő mértékben tapasztalható, hogy bármelyik náció is veszélyesen fenyegette volna a polgári együttélés békés formáit.
Fiumében nem volt magyar könyvkiadás, a város magyar értelmiségi csoportja írásait, tudományos dolgozatait többnyire budapesti lapokban, folyóiratokban vagy intézeti közlönyökben jelentette meg, sikeres könyveiket a főváros kiadói bocsátották az érdeklődő olvasóközönség rendelkezésére. Ebben a helyzetben különös jelentőségük volt az iskolai évkönyveknek, melyet abban az időben szinte minden oktatási intézmény megjelentetett. Éves jelentések voltak ezek a könyvek, füzetek, rideg statisztikai adatok tömkelegével, az aktuális miniszteri rendeletek, a tanári testület névsora és a diákság előmenetele mellett azonban kitüntetett helyen szerepelt az intézmény igazgatójának, vagy egy-egy jeles tanárának közérdeklődésre számot tartó, tudományos dolgozata is. 1880-ig ezek az évkönyvek szinte kivétel nélkül olasz nyelven jelentek meg, s valamikor az évtized közepén kezdtek olasz-magyar kétnyelvű kiadványokká válni. Misem lett volna természetesebb, minthogy a magyarosítási törekvések szellemében a nemzeti szupremácia eszméjét hirdessék. Erről azonban szó sem volt. Közel másfélszáz iskolai értesítő között egyetlen egy sem található, amely közleményével megsértette volna Fiume bármely nemzetiségű lakosát, nemzeti közösségét. Nem volt erre példa a felfokozott politikai feszültségek pillanataiban sem.
A Riegler Sándor igazgató szerkesztésében megjelenő Fiumei m. k. állami kereskedelmi akadémia 1892-es értesítője Czink Lajosnak, a földrajz és a történelem tanárának L’ingerenzia di Bizancio nella storia d’Ungheria nel secolo XII. című tanulmányát közölte, 1895-ős száma pedig Steuer Jánosnak (Giovanni Steuer), a magyar és a német nyelv tanárának Saggio di una Grammatica Ungherese, 1897-ben pedig Note di grammatica ungherese című munkáját jelentette meg. 1904-ben az értesítőben kapott helyet Hajnal Dávidnak, ugyancsak a magyar és a német nyelv tanárának A magyar nyelv tanítása a fiumei állami felső kereskedelmi iskolában című munkája. Berghoffer József igazgató a Fiumei m. kir. állami főgimnázium 1890-ben nyomtatott értesítőjében Giuseppe Berghoffer néven, olasz nyelven jelentette meg Prima prposta d’ indirizzo letta da Francesco Deák, egy évvel később, 1891-ben pedig Giuseppe Eötvös című írását. Sok-sok évvel később a főgimnázium Mozog István szerkesztette 1916-os évkönyvében pedig Kovács Gézának a magyar irodalom tanárának Kazinczy egyik epigrammájához című tanulmányát tették közzé, egy évvel később, 1917-ben pedig arról számolt be az értesítő, hogy dr. Firigyházi Beszédes Imre lovráni polgár, 16.000 példányt tartalmazó quaenerói rovargyűjteményét a fiumei főgimnáziumnak ajándékozta. A Kotán Dezső igazgatta fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia ugyan nem jeleskedett a tudományos dolgozatok közlésében, s ebben 1907 után nem tűnt ki Szabó Sámule sem, mégis elmondható, a pedagógiai témájú dolgozatok, a kereskedelmi és banki ügyvitel és az új kamatszámítás kérdéseit feszegető írások tucatjainak együttesében a magyar történelem és az irodalmi múlt kérdéseit érintő tanulmányok egyetlen egyszer sem lépték át a tudományos igényesség szabta erkölcsi határokat, mint ahogyan a magyar nyelv szépségeit méltató írások sem a szupremácia hangoztatásának jegyében születtek. Szerzőik egytől-egyig a tudományok magas színtű művelői voltak, a méltatlan nemzeti indulatokat, és a nem kevésbé méltatlan politikai szándékokat mindig távol tudták tartani a katedrától és az írói elhivatottságtól egyaránt.
A tanítók és a tanárok iskolai elfoglaltságuk mellett gyakran publikálták írásiakat a helyi, kezdetben kétnyelvű, olasz-magyar, majd az egyre szaporodó magyar újságokban is. A Magyar Tengermellék (1884) még vegyesen magyar, olasz és német nyelvű cikkeket közölt, a magyar nyelvű lapok sorában az első a Mócs Zsigmond és Schmidt Jakab szerkesztette Fiume (1882–1892) című kétheti, majd heti kereskedelmi, tengerészeti és társadalmi sajtótermék volt. Az első igazán jelentős – és egyben a leghosszabb életű – magyar nyelvű újság, a Magyar Tengerpart első száma 1893. január elsején jelent meg, s egészen 1906-ig tizennégy évig állt az olvasói szolgálatára. Indulásakor szerkesztő és kiadótulajdonosként Fest Aladár és Kőrösi Sándor tanárok jegyezték, Fest azonban hamarosan átadta a lap irányítását és szerkesztését a társának. A Magyar Tengerpart kezdetben hetilapként, 1896-tól viszont már négy oldalas napilapként jelent meg, s ha az útókor érdeklődése a város XIX. század végi, XX. század eleji valóságát fürkészi, e jeles újság bőven szolgáltatja számára az ismereteket. Megszűnését követően helyébe a nem kevésbé jelentős Tengerpart lépett, amely hetilapként 1904–1918 között jelent meg. Garádi Viktor lapja, a Fiumei Szemle 1903–1906 között szolgálta a város olvasóit, a Fiumei Hírlap 1905–1906, míg a rövid életű Fiumei Napló 1907-ben jelent meg. A már említett Brajjer Lajos 1908–1917 között adta ki Fiumei Estilap című újságot. A Fiumei Újságnak (1907) és a Fiumei Útmutatónak (1910–1911) pedig valóban csak epizódszerep jutott a város magyar sajtótörténetében. A Magyar Adria Egyesület folyóirata A Tenger 1911-ben Budapesten jelent meg, s az első világháború után, a trianoni döntést követően is – fakuló színekben ugyan, de – harminchét éven át, egészen 1944-ig rendületlenül ápolta a magyar tenger emlékét. Olyan jeles szerkesztői voltak, mint Szabó László, Gonda Béla, Prinz Gyula, Londenfrost Gyula, Koch Nándor és Mladiáta János.
„Nem volt a hazának elég”
1868-ban a Magyarországhoz visszacsatol Fiume 1880 után – bár korábbi önállóságát és függetlenségét, mindemellett olasz karakterét igyekezett megőrizni – határozottan arculatot váltott, közéletének mindennapjaiban megjelent a magyar kultúra. Hivatalainak, pénzügyi intézményeinek, kereskedelmi cégeinek, iskoláinak és polgári egyesületeinek élén nem egy esetben magyar hivatalnok, tudós, pénzügyi szakember, ritkább esetben vállalkozó állt, s munkálkodott a város biztos jövőjének megteremtésén. Szabadkán a történelem színpadáról csendben távozó Jámbor Pál nemzedéke helyébe ekkor lépett Kosztolányi Árpád, Iványi István, Loósz István, Toncs Gusztáv és Csillag Károly generációja, míg Versecen Perjéssy Lajos szinte magányosan vívta reménytelen harcát a város magyar közössége megmaradásáért. Pancsován az ismeretlen Baloghy Ernő regényében a nemzetiségi vidék ingoványaira figyelmeztetett, Zomborban pedig Radics György, főgimnáziumi igazgató a szerb hősi dalokkal próbálta kitaposni a már akkor is reménytelen közeledés keskeny ösvényeit. Nagybecskereken Szigethy Sz. Vilmos az elvesző magyar földbirtokot siratta, Tesmesvárott pedig a megfáradt Gozsdu Elek titkos szerelméhez írt levelibe menti a megsejtett magyar nemzeti tragédia sötét látomásait. Mégis, rettenetesen kevésnek bizonyult mindaz, amit ez a történelmi léptékkel mérve is nagy nemzedék a magyar táj felett tornyosuló vihar ellen képes volt megtenni.
1 Fried Ilona: Egy kulturális identitás – Vittorio De Gauss–Garády Viktor; In: Fiume és a magyar kultúra, i. m. 118–128. p.
2 Brajjer Lajos, dr.: Fiume és a világháború – Levél a magyar tengerpartról; Budapest – Hungária Könyvnyomda, é. n. [1916]. Klny: a Magyar Figyelő 1916. évi 24. számából, 4. p.
3 Kőrösi Sándor: A közoktatás Fiuméban; In: Fiume és a magyar-horvát tengerpart; Magyarország Vármegyéi és Városai – A Magyar Korona országai történetének, földrajzi, képzőművészeti, néprajzi, hadügyi és természeti viszonyainak, közművelődési és közigazgatási állapotjának enciklopédiája. A „Magyarország Vármegyéi és Városai” állandó munkatársainak bizottsága közreműködésével szerkeszti Dr. Sziklay János és Dr. Borovszky Samu; Budapest – Az „Apollo” Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság kiadása, 1896. 122–123. p.
4 Silvino Gigante véleményét lásd: Fried Ilona: Emlékek városa Fiume, i. m. 142. p.
