Ugyan tett egy vargabetűt az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéken, de már akkor is a rendezésről, színházról, filmről beszélt, sőt amatőrként már akkor foglalkozott rendezéssel. Első rendezésénél, 2000-ben a Fogságban című darabnál olyan zentaiakkal dolgozott, mint például Huszta Dániel, aki ma az Újvidéki Színház színésze. Töretlenül küzdött azért, hogy rendezői szakos hallgató lehessen. És lett is. A zentai Lénárd Róbertnek még két vizsgája van az újvidéki Művészeti Akadémia rendezői szakán, de a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház közönsége januárban már láthatta A szerelem igaz természete című darabot, azaz Robi diplomamunkáját.
– Ötévente nyílik Budapesten színrendezői szak. Abban az évben, amikor elvégeztem a középiskolát, akkor nyílt. Csakhogy a felvételihez februárban már le kell adni a papírokat, és középfokú idegennyelv vizsgáról is kell bizonylat. A angolt letehettem volna, de az idő, hogy elintézzem magához a vizsgázáshoz a papírokat, nem lett volna elég. Itt sem tanítanak sokkal kisebb nevek, mint odaát, hát azt mondtam, jól van, akkor itt csinálom. De mindenképpen itt is jelentkezni akartam, nem az van, hogy mindenáron Magyarországon akartam volna tanulni, csak az motoszkált bennem, hogy Budapesten ötévente van felvételi lehetőség, és megpróbáltam, hogy azután ne aludjak rosszul, amiért meg se próbáltam – mondja Robi. – Az itteni felvételin van egy film – és színházművészeti műveltségi teszt. Volt 2-3 kérdés, amely a szerb tannyelvűek tanagyagában szerepelt, de egyáltalán nem arról van szó, hogy a magyaroknak jobban meg kell szenvednie a felkészüléssel. A többi kérdés pedig általános volt: melyik országban található ez és ez a színház, ilyenek. Voltak beugratós dolgok, hogy például a Godot-ra várva melyik jelenetében jelenik meg a címszereplő. Az meg ugye a Godot, aki nem is jelenik meg. Tankönyv erre nincs, tehát gyakorlatilag nincs is miből felkészülni, így azok kerülhetnek be, akiket tényleg érdekel mindez. A magyarságom miatt sohasem ért negatív megkülönböztetés. Az én osztályvezető tanárom, Boro Drašković például egy borzasztóan toleráns ember, és nem ő az egyetlen. Az, hogy nekem személyes problémáim akadtak magával a nyelvvel, az megint más. Magyar gimnázium Zentán, aztán Magyar Tanszék két évig, aminek ideje alatt belerázódtam én a köznapi szerbbe, de az akadémián persze ez nem elég. Viszont az akadémián napi 16 órát is szerbül kommunikálunk, és ez megedzet.
n Ez azt jelenti, hogy nem ijednél meg akkor sem, ha szerbül kellene rendezned?
– Nem, nem ijednék meg jobban mint a magyar rendezéstől. Én mindig ideges vagyok az első próbán, és ez a dolog magyarul is és szerbül is áll.
n Egyértelműen színházi rendező szeretnél lenni?
– Igen. Multimediális rendezést tanultam, tehát lehetek filmes is. A film mint nyelv bizonyos keretek között érdekel is, nagyon jó lehetőségek vannak benne, a képi nyelv közel áll hozzám, csak a munkafolyamatot nem nagyon szeretem. A filmes munka nagyon föl van osztva: munka az operatőrrel, munka a vágóval, munka a színészekkel. A színház meg olyan, hogy bemész, ott van mondjuk tíz ember, velük elkezded, és velük be is fejezed. Lehetőség van arra, hogy valóban műhelymunka legyen, merthogy én ebben hiszek. A csapatmunkában. Nem a képzeletbeli aranytrónuson akarok ülni, hanem maximálisan együtt lélegezni a darab létrehozóival.
n Pályakezdőként bizonyára vannak elképzeléseid, meglátásaid, terveid arról, hogy milyen új színt szeretnél bevinni a színházba.
– Úgy érzem, hogy A szerelem igaz természetével el is indultam abba az irányba, amit folytatni szeretnék. Van ez az új dráma nevű dolog. 1994 körül került a köztudatba, és új életérzést fogalmaz meg. Nem foglalkozhatok mély politikai elemzésekkel, mert nem vagyok elég érett és kompetens ehhez. Arról tudok beszélni, ami a saját generációmat érinti. Beszéljek a saját társaságomról, a saját életemről, ami mások élete is, merthogy generációs problémát akarok megfogni. Azt például, hogy nagyon el vagyunk veszve. Azt se tudjuk, hol áll a fejünk, nemhogy hol a nemi szervünk – hogy a csak A szerelem igaz természeténél maradjak.
n Mennyire akarsz merész lenni?
– Szeretnék nagyon merész lenni, de néha nem tudok annyira, mint amennyire szeretnék. Rengeteg dologban én magamat fékezem. Mondom magamnak, hogy na jó, ennyire azért ne legyen erős. Pedig bizonyos pillanatokban lehet épp az lenne a jobb, hogy: de igen.
n Benned van a „felpattintom a szemeket” érzés?
– Ennyire durván azért nem. Nem vagyok egy 19. századi lázadó típus. Nem hiszem azt, hogy én fogom megváltoztatni a világot. Nem fogom. Shakespeare mondta, hogy a színház tükör. Egy tükörrel pedig nem lehet szétzúzni a világot, de meg lehet mutatni azt, amit szeretném, ha meglátnának. De tele vagyok kétségekkel, hogy vajon tényleg azt mutatom-e, ami a világ, lehet nincs is sok fogalmam arról, hogy milyen a világ, és ez hogyan kerüljön a tükörbe. Ez megint olyan dolog, amiről végeláthatatlanul lehet beszélni, és korántsem biztos, hogy válasz is születik.
n Pályakezdő rendezőként milyen lehetőségeid adódnak?
– Elmehetek tévébe dolgozni, filmes rendezőnek, színházi rendezőnek – elméletben tehát sok a lehetőség. Gyakorlatilag úgy áll a dolog, hogy a következő évadban fix munkám nincs, de nem is várható el, hogy juj, végzett a Lénárd, és most mindenki ujjongva halmozzon el munkával. Nem úgy néz ez ki, hogy belépek a színház nagykapuján, és mindenki rögtön tárt karokkal fogad. Persze szeretnék dolgozni. Nagyon hálás vagyok Urbán Andrásnak és a Kosztolányi Dezső Színháznak, amiért lehetőségem volt ebben a színházban, egy profi társulattal megrendezni A szerelem igaz természetét. Ritka dolog, hogy valaki a diplomamunkája elkészítéséhez ilyen lehetőséget kap.
n Hogyan képzeled el magad öt év múlva?
– Öt év múlva remélem, hogy magisztrátussal rendelkező rendező leszek, több élettapasztalattal. Ehhez meg látni kell, nem csak nézni. Ezt már az első akadémiai órákon elmondták nekünk. Ezt meg lehet tanulni. A gondolkodásomat ebben az irányban kell továbbfejlesztenem. Azt senki se higgye, hogy valaki kijön az akadémiáról, és máris rendező, aki mindent tud.
