A két férfi a hatalmas vasajtó fülsértő csörömpölése közepette hagyta el az elmúlt századok valamennyi építészeti stílusának a keveredése révén létrejött, omlatag palotát, amelynek nevenincs mitológiából származó motívumokkal díszített és dús futónövényekkel átjárt homlokzatáról meghatóan burukkoló galambok üdvözölték őket. Napsütéses délután volt. Az első, a sötét öltönybe öltözött alacsony teremtés, a zaj hallatán egy pillanatra kissé megrázkódott, de a következő pillanatban már, mintha mi sem történt volna, fehér sétapálcájával óvatosan kopogva indult az előtte elnyújtózó lépcsőkön lefelé. A második, a szikár, magas figura, amint a friss levegőn találta magát, szürke, magasnyakú pulcsija fölött viselt, foszlottszövetzakójának a belső zsebébe nyúlt, cigarettát kotort elő, és meggyújtott magának egy szál pálcikát. Mindketten egy-egy bőrkötésű irattartót szorongattak szabad kezükben.
A széles, macskakövekkel kirakott korzón a közeli kávéházból hallatszó zene, hermelinszegélyes szoknyába vagy csokorként bomló, hullámzó ruhába öltözött, kenceficés hölgyek átszellemültséget mímelő bamba arckifejezése, és eme etikettező dámákkal szembejövő, kihúzott vállú és teátrális járású, szájüregükben bőséges nyálképződésről árulkodó férfiak ajakcsücsörítése köszöntötte őket. A két férfi egy röpke időre elvegyült a sétányt elözönlő tömeg tolongásának ricsajos egyhangúságában, hagyta magát vezetni a hömpölygő emberáradattal, mígcsak egy bolthajtásos oszlopokkal körülvett parkhoz nem értek. A nyúlánk alak kerek karimájú kalapja alatt összeráncolta homlokát, majd megrántotta társa karját és a bejárat felé invitálta őt.
Az elágazó ösvények kertje! – mormolta magában megilletődve a sétapálcás, amikor a park kellős közepén szétnézett maga körül. A kalapos közben helyet foglalt egy közeli padon, és az elhaladó sokaság feje fölött a semmibe bámulva újabb cigarettára gyújtott. Azt a benyomást keltette, mintha várna valamire vagy valakire, de ez csak látszat volt. Teljesen elszakadt az őt körülvevő világtól. Nem gondolt semmire, csak ült némán és fújta a füstöt. Hamarosan társa is csatlakozott hozzá. Sétapálcáját maga mellé helyezte a padra, majd combjaira fektetve, szétnyitotta a bőrkötésű irattartót. Hosszasan elmerengett felette, majd barátjára nézett.
– Pontosan két évtizeddel ezelőtt jelent meg egy könyvem erről a helyről, ahol most vagyunk. 37 éves voltam és a kötet első kiadásából pontosan 37 példány fogyott el. Fel akartam keresni azt a 37 személyt, aki vett belőle, hogy köszönetet mondjak nekik, de aztán mégsem tettem meg. Akkoriban eltűnődtem afelett, vajon meddig kell még élnem, hogy végre egy tisztességes példányszámot tudjak magam mögött...
Hirtelen elhallgatott. Becsukta az irattartót és sétapálcája mellé helyezte. Barátjához hasonlóan a parkra, annak lakóira és vendégeire összpontosította figyelmét. Előttük pazar színekbe öltözött, kokettáló kisasszonyok hada haladt el, akik testi adottságaik, buja idomaik fitogtatására igyekeztek kihasználni a vénasszonyok nyarának utolsó napjait, és akik szemlátomásra élvezték a langyos áramlattól duzzadt szellő cirógatását. A madárcsicsergéstől zajos étert a padokon összebújt, szerelmesen összecsipogó párok kisugárzása árasztotta el. A padok közti szemeteskukákban rongyokba bugyolált hajléktalanok kotorásztak a betevő falat után.
– Én először járok itt – szólalt meg a kalapos.
– Én is, de az mit sem számít.
– Igaz. Az ember mindig talál ezt-azt, aminek segítségével könnyebben elhiteti magával létezésének értelmét – jegyezte meg kurtán a kalapos, és ujjaival messzire pöccintette a csikket. – Ez a díj is – tenyerével saját irattartójára csapott – ezt a célt szolgálja. Godot-szindróma...
– Ők is, kivétel nélkül, valami hasonló után kutatnak – mondta a sétapálcás, és a körülöttük sütkérező emberekre mutatott.
– Igen, de mennyire hiteltelenek! Ezek mellett a semmiből érkező sóhajok és sikolyok valóságos anyagi dolgok! Életemben egyszer voltam a kórházban, és a mellettem lévő ágyon egy férfi torokráktól haldoklott. Nappalokon és éjjeleken át hallgattam szűnni nem akaró nyöszörgését. Sokkal elevenebbnek hatott, mint ezek itt valahányan. Abban a – köznyelven groteszknek nevezett – helyzetben döbbentem rá, hogy ez az egyetlen lehetséges forma az élet hiteles ábrázolására. Ráébredtem, hogy sohasem a haláltól rettegünk, hanem minduntalan az élet okozza szorongásainkat. Annak a szerencsétlennek a hörgése többet árult el nekem az emberiségről, mint az összes többi ember vágya, célja és intellektusa egyetemben.
– A mindenki absztrakció, és az egyes ember a valóság.
A megjegyzés hallatán a kalapos férfi kissé felemelte fejvédőjét, csontos tenyerével hátrasimítottaőszülő haját, majd némán bólogatva ismét a fejébe nyomta kalapját.
– De mi az egyes ember, kedves barátom? Mi vezérli cselekedeteit, egyik-másik döntését az életben? És mi az élet? Semmi más, mint hosszú utazás a nemlétbe. Az ember egy életen át tartó összes küzdelme egyetlen mondatban összefoglalható: Kilencven éves törpe utolsó leheletével egy természetes nagyságú koporsóért könyörög. Ez az igazság. Önmagában véve viszont, mit jelent az, hogy igazság? Igazság úszni és elmerülni is. Az első nem igazabb a másiknál. Sokaknak talán értelmesebbnek tűnik, hasznosabbnak hat, vagy szebbnek látszik, de ki a megmondhatója annak, hogy mi az abszolúte értelmes, az abszolúte hasznos és az abszolúte szép? Én mélyen elvetem a humanizmus utópiáját, továbbá az egzisztencionalizmus didaktikai céljaival ellentétben eszem ágában sincs bármit is bizonyítani és bárkit is megtanítani valamire. Az imént elárultad magadról, hogy a számmisztika rajongója vagy, lám, amit most mondani fogok, valamilyen módon idetartozik: kerek harminc esztendővel ezelőtt felmondtam irodalomtanári munkahelyemet, mert abszurdnak éreztem olyasvalamit adni elő, amit magam sem értek. És az már csak a fondorlatos sors fintora, hogy később jómagam is az irodalommal kezdtem foglalkozni. Erre egy benső hang, aminek mibenlétét értelmetlen lenne szavakkal magyarázni, és nem kevésbé egy érdekes figura vezetett rá. Akkoriban telt be a poharam a különféle közösségi társalgásokkal, amiből kifolyólag a legtöbb időt egyedül töltöttem el – ezt a hajlamomat mindmáig megőriztem –, s ahelyett, hogy meddő trécselésekre jártam volna, rendszerint hosszú sétákat tettem a város legelhagyatottabb negyedeiben, szűk sikátoraiban, sötét zsákutcáiban. A csövesek már messziről megismertek a lépteimről, és mindig szívélyesen köszöntöttek. Kidugták fejüket a szemeteskukákból, és a lehető legszebb irodalmi szavakat intézték hozzám, amiket az életemben olvastam vagy hallottam: „Az individuum végleg eltűnt!” „Fáradt vagyok a fáradtságaimtól.” „Én vagyok a saját apám és én vagyok a saját fiam.” „Végeztem magammal. Nem használok többé egyes szám első személyt.” „Pontosan addig fogok még élni, amíg a kuka fedele kinyílik, majd ismét becsukódik.” „Nemsokára mégiscsak végképp meghalok.” Különös módon a magukénak éreztek, és én is a magaménak éreztem őket. Sokkal érdekesebbnek és valóságosabbnak találom őket ezeknél – egy hatalmas félkört rajzolva tenyerével, a parkban sétáló és enyelgő tömegre mutatott, közben gyufát sercintett és újabb cigarettára gyújtott. – Volt köztük egy Murphy nevezetű, aki folyton ugyanabban a szemeteskukában tartózkodott, sőt egy alkalommal még kávéra is behívott magához. Állandóan arra kért, hogy írjak róla valamit. Eleinte vonakodtam a gondolattól, de aztán mégiscsak nekiláttam: tollam alatt versek, kisebb lélegzetű prózaművek és egyéb szösszenetek láttak napvilágot, amelyekbe természetesen, hol szó szerint, hol pedig a szövegkörnyezethez idomítva, a csövesektől hallottakat is beleszőttem, és ennek a buzgalomnak köszönhetően jött létre az első regényem is, amelynek kéziratát pontosan 42 kiadó utasította vissza! Irodalmi tevékenységem pozitív alakulását egy másik utcatölteléknek köszönhetem. Egymagamban sétáltam a kietlen, puszta utcán, amikor hirtelen, egy tűzhelynek használt, kialudt hordó mögül kiugrott egy idegen és a hátamba döfte a kést. Az illetőt lecsukták, engem pedig egy véletlenül arra járó hajadonnak köszönhetően kórházba szállítottak. Mellesleg, ezzel a nővel még ma is együtt élek. Miután felépültem, felkerestem az illetőt, és megkérdeztem tőle, miért akart megölni, amire tudod, hogy mit válaszolt?
– Hogy fogalma sincs...?
– Pontosan! Akkor tudatosodott bennem az, hogy az emberi kapcsolatok és cselekedetek terén teljesen kiszámíthatatlan, egyféle kaotikus állapot uralkodik, ahol az ok-okozati viszonyok fürkészése puszta illúzió vagy önkényes bemagyarázás. A későbbiek során ezt a felismerést igyekeztem tükrözni irományaimban, ami miatt egyes kritikusaim műveimet fekete humorral tűzdelt, könyörtelen lírai-groteszkeknek, öncélú, illetve céltalan, kaotikus betűvetésnek tituláltak, holott a káosz nem az én találmányom, az mindenhol itt van körülöttünk, és csak egyetlen esélyünk van arra, hogy ne engedjük meg neki, hogy értünk jöjjön. Ez az egyetlen esélyünk pedig abban rejlik, hogy kinyissuk a szemünket és meglássuk ezt a káoszt!
– Az elhalálozott Isten után maradt űrt.
A kalapos egy gomoly cigifüstfelhőt fújt a magasba, majd földre dobta a csikket és kopott cipőjével összetaposta. Mély lélegzetet vett, és egy fanyar mosolyt csikarva szája szögletébe megszorította társa vállát.
– Kedves barátom, olyan korba léptünk bele, amikor a káosz minden pillanatban behatol tapasztalatunkba. Itt van, és mi, akár öntudatlanul, akár tudatosan, időről időre kénytelenek vagyunk ajtót nyitni neki.
– Kívülről ipari hulladék, belülről csömör.
– Apokalipszis: dramatika és keserűség nélkül, egy kevés gyűlölettel és megvetéssel.
– Godot-effektus.
– Az – helyeselt kurtán a szikár férfi. – A mű közkedveltsége is ennek az állapotnak az elterjedését támasztja alá. Az emberek a sajátjuknak érzik. Különben egy jelentéktelen dráma, amelynek egyetlen hiteles és remekbeszabott változatát hat évvel ezelőtt egy német börtönben láttam, egy elítélt rendezésében. Sokkal hozzáértőbben készítette el, mint valamennyi hivatásos rendező ezidáig szerte a világban. Tőle, a kórházban haldokló ipsétől, a támadómtól és Murphytől, valamint a többi csövestől többet tanultam meg az életről, s egyben az irodalomról is, mint a világ összes vallásos könyvéből, bármelyik irodalomkritikus és irodalomtörténész értekezéséből vagy filozófiai műből. A legutóbbiak közül, őszintén szólva, soha egyet sem olvastam el végig, mivel nem értettem őket, ezért mindig meglepődöm azon, ha valaki valamelyik alkotásomat filozofikus műnek nevezi. Miért lenne szükségem arra, hogy regényt írjak, ha a tárgyát filozofikusan is ki tudnám fejteni?! Mint már említettem, én soha senkit nem akartam megtanítani valamire, még kevésbé állt szándékomban bármit is megmagyarázni. A művészet a magány apoteózisa. Semmi köze sincs az érthetőhöz, nem foglalkozik vele, nem magyaráz semmit. Csak azt szeretné kifejezni, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs mi alapján kifejezni, sem képesség kifejezni, sem vágy kifejezni, és rámutatni arra, hogy mindennek tudata a kifejezés kényszerét erősíti. Önmagában véve abszurd cselekedet. Én csupán arra törekszem, hogy megmutassam, hogyan lélegzik, él és szűnik meg élni az ember. Az egyetlen módja annak, hogy az emberről beszéljünk, az, ha úgy szólunk róla, mint egy féregről, mint ahogyan az Istenről szóló beszéd is csak úgy lehetséges, ha úgy szólunk róla, mint egy emberről, mint ahogyan az egyetlen mód beszélni a semmiről az, hogy úgy beszélünk róla, mintha valami lenne.
(Folytatása a következő számban)
