„Minden létezik.”
Vojislav Despotov
– Életünk cipőkoptatásból áll. Folyton sietünk valahová. Lábainkat vonszoljuk és koptatjuk a cipőket, szétszórjuk a cipősarkakat az úttesten. Tudod-e legalább te, Evena, hová vezet ez az élet? Kik vagyunk mi?
– Tudom – válaszolta szomorúan, és sírva fakadt.
A fenti párbeszéddel kezdődik Vojislav Despotov első regénye, a Mrtvo mišljenje (1989), amely rövidebb változatban, Psihopatak címmel először a zágrábi Oko című folyóiratban látott napvilágot még 1982-ben. Már ebből a rövid idézetből is kiolvasható az, ami a kezdetektől a végig meghatározó eleme Vojislav Despotov írói munkásságának, mégpedig a tömör kifejezésmód, a szöveg – a történet – céltudatos irányítása és levezetése, valamint a könnyed humor, pontosabban a szellemesség és a marcangoló irónia – nem ritkán önirónia.
Tévedés lenne Despotov munkásságát műfajilag különválasztani egymástól. Művei nagymértékben egymásra épülnek, a témát, valamint véleményét és gondolatait az egyik műfajból a másikba vezeti át – ez főképp verseire és esszéire jellemző, bár regényeinek témaköre is gyakran a már esszében vagy versben (vagy mindkét formában) megírt, vagy legalább megpöccintett érzelmi- és gondolatvilágot boncolgatják tovább. Az esszéisztikus gondolkodásmód, véleménynyilvánítás, továbbá beszédhelyzet – amely menet közben tükrözi a szerző leleményességét, kritikai világlátását – párosítása a líra követelményeivel Despotov munkásságában az 1992-ben megjelent Neočekivan čovek című kötetben éri el a tetőfokát.
A váratlan ember szerzője a margón kívül rekedt felvilágosult egyén szemszögéből figyeli a történéseket maga körül. Despotov ama ritka szerb irodalmárok közé tartozik, akiket meglehetősen korán foglalkoztatni kezdett az ezredvég. Mindig igyekezett lépést tartani a legújabb technikai és civilizációs vívmányokkal, azokkal összhangban keresni a költészet és az irodalom helyét az újonnan beállt helyzetben, nem ritkán átminősíteni korábbi álláspontját. Gojko Božović jogosan emlegeti őt a szerb irodalom modernizálódásának fáradhatatlan szellemeként, aki sajnos mégsem gyakorolt akkora hatást a szerb költészetre, amely arányos lenne a maga költészetének az értékével. A váratlan ember-ben megjelent versekben a nukleáris kultúra, az új kommunikációs eszközök, az egymástól egyre inkább elidegenedő emberek, valamint a közeljövő víziója tárul fel előttünk. Posztapokaliptikus hangnemben, egy sajátos állapotban, amelyet Gojko Božović hedonista pesszimizmusnak nevez, íródott ez a kötet. Öntudatos, mondhatjuk öncélú hedonizmus ez, a kétségbeesett egyén önámító iróniája: „az apokalipszis már úgyis megtörtént, nincs mitől tartanunk”. A Váratlan ember ez a mai, akit még a legnagyobb látnoki képességgel rendelkező ősi bölcsek sem tudtak kivetíteni maguk elé; a médiacentrikus modern társadalom terméke – vagy szellemi (szellemtelen) klónja? –, aki azzá lesz, amivé a percenként érkező információk formálják, aki elveszítette a kapcsolatot ősi eredetével, s minden mással, ami transzcendentális, és megmaradt egy elszemélytelenedett gépezetnek is nevezhető tömeg tagjának, aki minden pillanatban kész meggondolatlanul és vakon helytállni ugyanazon tömeg ideológiájának az érdekében, legyen az anakronisztikus tradicionalizmus, vérben paskolózó soviniszta nacionalizmus vagy akár a fogyasztói társadalom szóvivői által hirdetett „földi Kánaán”. A régi mítoszok leromboltatnak, hogy helyükben nap mint nap újak és egyre újabbak jelenjenek meg, aminek a következtében már csak az abszolút, hogy minden relatív.
Amellett, hogy A váratlan ember kiemelkedő helyet foglal el Despotov költészetében, bizonyos értelemben még alapul is szolgál szerzőnk a kilencvenes évek folyamán megjelent regénytrilógiájának (Jesen svakog dreveta, Evropa broj dva – magyarul is megjelent Európa No.2 címmel Bognár Antal fordításában, a budapesti Masszi kiadó gondozásában 2003-ban – és Drvodelja iz Nabisala), amelyről Gojko Božović azt írja, hogy a huszadik századvégi szerb irodalom legöntudatosabb alkotása. „Egyetlen másik szerb író sem ismerte ki és látta át oly világosan és öntudatosan a kort, amelyben élünk. És nemcsak a történetekkel foglalkozott, hanem értelmüket és megtörténésük okát is feltárta. Despotov regényei az aktuális események szívébe vájnak, de ugyanakkor nem merülnek ki az aktualitásban, hanem szilárdan az öntudatos irodalom térségében maradnak. (...) A kilencvenes években talán Despotov írta a legprovokatívabb regényeket szerb nyelven, de azokat a legtöbb olvasónak még csak ezután kell majd elolvasnia. (...) Mindaz, amit Vojislav Despotov, a kortárs szerző, akit nem ismertünk meg eléggé, megírt, arra tanít bennünket, hogy illúzióknak nincs helye az irodalomban, de még kevésbé az életünkben.”
A fenti állítást támasztja alá maga Despotov is, akinek nem sokkal a halála előtt kimondott szavait idézve Đorđe Pisarev a következőt írja: „Az én hőseim, mint valódi posztapokaliptikus jazzerek (...), a legkeményfejűbbek közé tartoznak, akik sohasem hagynák el az apokalipszist.” Mert: „Az én utam kimondottan a tudás végéhez, a kozmosz demisztifikálásához vezet, ámbár a kozmosz demisztifikálása még véletlenül sem jelenti azt, hogy ezzel majd ugyanaz veszít magas fokú érdekességéből, amit a mi számunkra, a kis demisztifikátorok számára jelent.” Ezen a helyen fontos még kiemelni, hogy, ahogyan Mihail Ramač írja, Despotov nemcsak írta, hanem meg is élte könyveit. S noha talán pont emiatt gyakran az általa megfogalmazott Váratlan ember ellenpólusaként értelmezendő kontextusban őt tartják a szerb irodalom Váratlan emberének, én úgy fogalmaznék, hogy ő volt a szerb irodalom Várva várt embere, aki mindig készen állt arra, hogy alkotásaiban sajátos módon, gunyoros modorban kiprovokálja és gúnyolódása tárgyává tegye az éppen aktuális civilizációs vívmányokat, illetve a barbári tradicionalizmus szülte tekintélyeket. Így Jagger című esszéjének zárósoraiban, a The Rolling Stones együttesről szólva a következőket írja: „A gyerekeket, akik nem hallgatják őket, ütni kell – a gyerekeknek tisztelniük kell a hagyományokat, nem pediglen a guzlicásokat és az imaginárius oroszokat.”
