Amint kamerák elé hívatták, Joshua Arch, a színész szíves-örömest mondott le az életet jelentő deszkákról. Igaz, korábban is játszott már kép- és hangrögzítő masinák előtt, de csak néhány említésre sem méltó videoklipben, valamint egy szappanoperában, jelentéktelen mellékszereplőként. Ezúttal azonban valódi főszerepet kínáltak fel neki, mégpedig nem is akármiben, hanem a szüzsé alapján egy igen izgalmasnak ígérkező egészestés játékfilmben! A fiatal színész nem utasíthatta vissza a két hosszúköpenyes úr ajánlatát. Annál is inkább nem, mert a vidéki kisszínház megközelítőleg sem tudta teljes mértékben kielégíteni hiúságát és ambícióit.
– Miért szekáltok?! – förmedt rá méltatlankodó színészkollégáira, akik megpróbálták rábírni, hogy maradjon a színházi társulatnál. – Mire való ez az álszenteskedés?! A helyemben ti is elmennétek! – zúdította rájuk szemrehányóan a zord tényállást, egy kicsit sem ügyelve közben arra, hogy némileg leplezze fölényességét. – Ha most nem kezdek valamit a karrieremmel, akkor mikor fogok?! Már harminc is elmúltam! Nincs szándékomban az egész életem ezen a rágcsálók ürülékétől bűzös színpadon, ebben az öltözőktől az irodahelyiségekig dohos épületben eltölteni! – mondta fitymálóan, ellentmondást nem tűrő hangon. Társai alig ismertek rá. Meglepte őket Joshua modortalan viselkedése, ami korábban egyáltalán nem volt rá jellemző. Az éveken át jó barátnak és segítőkész munkatársnak mutatkozó egyén máról holnapra egy gőgtől felfuvalkodott idegenné változott, aki búcsú nélkül, peckes léptekkel hagyta el a színházépületet.
A filmstúdióval aláírt szerződést követő estén Joshua Arch, mint még soha, egyedül húzódott meg piciny lakásában. Nem akarta, hogy bárki is megzavarja diadalában. Az arcára kunkorított levakarhatatlan mosoly az eljövendő boldogságba vetett bizakodásról árulkodott. A hálószoba sarkában hullámzó takarókupac közé bugyolálta magát, s önelégülten bámult a távoli őshazából hozott, faragott éjjelilámpához támasztott régi fényképre a komódon. A fotó Joshuát ábrázolta tízéves vézna kölyökként, amikor még Janikának szólították. Csíkos pólóba és khakiszínű rövidnagrágba volt öltöztetve, lábán barna gumiszandál díszelgett. Bal hüvelykujját hetykén a hózentróglijába akasztotta, és a napsugártól bearanyozott róna kellős közepén állva, szigorú tekintettel vizsgálta a világot maga körül. Bár a fehér-feketében készült felvétel képtelen volt visszaadni a színeket, Joshua élénk memóriája meglehetősen tisztán fel tudta őket eleveníteni az emlékező elméjében. Sőt, nemcsak a színeket, hanem az illatokat is! Az újdonsült filmszínész gyengéden lehunyta szemét, és a régmúlt perceket idézte lelki szemei elé. Magát pillantotta meg, ahogyan a könyök alakban épült régi ház előtt hosszasan elnyújtózó szőlőtőkék mögött lopakodva a kertbe somfordál – közben mélyet szippantott a testében-lelkében az ártatlanság korát jelentő kert émelyítő illatából –, szétnéz maga körül, majd letelepszik a korhadt fapadra az öreg birs alatt. Látta, ahogyan apró ujjait gyengéden végighúzza a fatörzs kérgén, és váratlanul a szája szögletében merevedő mosoly közepébe egy fájó grimasz lopózott, amikor a szájüregében összecsomósodott nyálgaluskában felfedezni vélte a nosztalgia édeskeserés ízét. Nyomban eszébe jutott, hogy egykor pont azon a fán, a rozsdapontos gyümölcsök közt csüngve, hány westernjelenetet elevenített fel egymagában: tollal a hajában Ülő Bika törzsfőnök elképzelt hangját utánozva rikoltozott, és lőtte ki a láthatatlan sápadtarcú ellenségre íjából a nádból készült nyílvesszőket, majd földre ugorva és kalapot nyomva a fejébe, két fadarabkából esetlenül összeeszkábált játékpisztolyával – akár Caster ezredes – a fa lombjára tüzelt. A gyakornoki évek, fordult meg a fejében, miközben érzelmileg feltöltődve továbbforgatta az elképzelt filmtekercset. A látomásbeli régi fapad körötti táj, a kert, a piszke-, a málna- és a ribizlibokrok nyomtalanul elveszett órákat idéztek fel benne. Látni vélte, hogy tekintete mélyét beárnyékolja a lemenő Nap tündöklése, akár valami elfojtott szellemi energia, majd óvatosan felemelkedik a padról, a néhai szilvafát álmodó tuskóhoz sétál, ahol az évgyűrűk erezetének alakzataiból, kocsonyaszerű elszíneződéséből és tejszínhabra emlékeztető rétegeiből következtetni próbál a kulcsfontosságú változásokra a növény életében. Mekkora talány, metafizikai és botanikai rejtély egyidőben, gondolta. Kinyitotta szemét, ismét szemügyre vette a régi fényképet, hosszasan nézte, mígcsak el nem hatalmasodott felette az álom.
Álmában kisgyerek volt. Csíkos póló és khakiszínű rövidnagrág volt rajta, lábán barna gumiszandál díszelgett. Bal hüvelykujját hetykén a hózentróglijába akasztotta, és a napsugártól bearanyozott róna kellős közepén állva, szigorú tekintettel vizsgálta a világot maga körül. Azon morfondírozott, hogy mindaz, amit lát csupán egy színház, amelyben mindenki a rászabott szerepét játsza. Mély megrökönyödésére, túlnyomórészt förtelmesen, vette észre csakhamar, ezért határozottan eldöntötte, hogy amint felnő mindenkinek a tudtára adja, hogy rosszul végzi feladatát, mert csakis úgy lehet megváltani és szebbé varázsolni a világot, ha aprólékosan, szőrszálhasogató módon rámutatunk a hiányosságaira, szögezte le magában életéveit meghazudtoló érettséggel. Az eljövendő dicsőség reményében egy bájos gyermekmosolyt rajzolt almapiros pufói közé, és örömmámorban ringatózva ugrabugrálni kezdett a tűző Nap alatt. Majd én megmutatom nekik, dorbézolta torkaszakadtából, olyan hangosan, hogy a szomszédos rónában, de még attól sokkal távolabbra is hallani lehetett. Kiabált és futott, kiabált és futott, kiabált és futott, mígcsak az álomkép meg nem szakadt, hogy a folytatásban, mintha csak egy szürreális filmről lenne szó, Joshua érett férfiként jelenjen meg az álmodó látókörének epicentrumában. A ráirányított reflektorfényben, keresztbe tett lábbal ült egymagában egy széken a színpadon. Gépies hangon életéről számolt be egytagú közönségének, aki a bőrhuzatos ülésbe süllyedve szintén ő volt.
– Gyermeki lelkesedésemben egy valamit figyelmen kívül hagytam, egyetlen egy kézzelfogható ténnyel nem számoltam, mégpedig azzal, hogy én is ennek a világnak a részese vagyok: nem kívülálló, hanem aktív résztvevője. Statiszta, mellékszereplő vagy főhős: ez már csak nézőpont kérdése...
A követelményes rendező igencsak nehéz, olykor már szinte kínos megpróbáltatások elé állította a fiatal színészt, aki az egész filmstábot meglepő könnyedséggel tett eleget a kihívásoknak. A három hónapig tartó forgatás alatt, odaadó és lelkiismeretes hozzáállásával a közös munkához, Joshua Archnak sikerült valamennyi filmes kollégájának a bőre alá lopnia magát. A forgatás végeztével a tetemes tiszteletdíj első részletének a kézbevétele után Joshua Sidney-be költözött, s itt várta meg az utómunkálatok befejeztét, amire fél éven belül került sor. A bemutató vetítésen az egész filmstáb jelen volt, és az utolsó képkocka lepergése után valahányan kiálltak a közönség elé, amely frenetikus tapsviharban üdvözölte őket, főképp a valamennyiőjük számára mindaddig ismeretlen főszereplőt. Joshua lelkét egy soha korábban nem tapasztalt boldogságérzet árasztotta el, aminek intenzitását tovább fokozta az alkotásról a napilapok, hetilapok, kulturális magazinok és szakmabeli folyóiratok hasábjain megjelenő recenziók, kritikák és elemzések egész sora, amelyeknek szerzői kivétel nélkül hangsúlyozták a főhőst megtestesítő Joshua Arch részéről nyújtott páratlan színészi alakítást.
„A remeteként élő mester álmát egy reggel különös látomás szakítja meg otthonná varázsolt szűkös barlangjában. Egy távoli világból érkező csodaszép hercegnő jelenik meg előtte, útbaigazításért esedezve. A mester különleges hangján egy csodálatos történetet mond el az eltévedt leányzónak, majd útjára bocsátja. Ébredés után nem találja helyét a bőrében, napokig álma felett töpreng, mígcsak rá nem ébred, hogy a szépséges látogató valójában isteni jel, amely cselekvésre igyekszik őt ösztönözni. A mester egy hatalmas zsákba csomagolja mozdítható kincseit, és kalandokban dús istenkereső útjára indul, amelynek során különböző történelmi és fiktív korokkal, különféle tájakkal, és egymással szembenálló kultúrákkal találkozik.
A világtörténelem kiemelkedő mozzanatai és a szabadon szárnyaló fantázia ötvözeteként tárgyiasodó mitikus világba kalauzol el bennünket A mester álma című film. Az alkotásra a két jelenet közötti pontos időzítés, a bravúros kamerabeállítások, egy álomszerű fonál állandó lebegtetése, az erős szimbólumok, metaforák, a többnyire totálból felvett gyönyörű tájképek csábító hatása, a művet átható költői hangulat varázsszerű ábrázolása – amit a rendezőnek leginkább a képhez kitűnően beillesztett insztrumentális zenei aláfestéssel sikerül elérnie –, továbbá a brutális és a morbid jelenetek kellő érzékkel irányított kezelése, pontosabban azoknak a legtöbb esetben csak a sejtetése jellemzőek. A különböző korok és idők különceit alakító színészek, de különösképpen a mestert megtestesítő Joshua Arch részéről remek színészi teljesítményt láthatunk. Arch szigorú tekintete és rezzenéstelen arckifejezése egyformán képes a legkülönbözőbb lelki állapotokat is kifejezni” – állt többek között a filmről íródott egyik recenzióban.
(Folytatása a következő számban)
