Woody Allen Vicky Cristina Barcelona című alkotásában a rá jellemző módon emberi viszonyokat boncolgat. A hetvenen túli filmrendező történetszövés és szellemesség terén a legjobb napjait idézve járja körül a párkapcsolatokat érintő legfontosabb kérdéseket szerelmi sokszögről, házasságról, hűségről, ex-partnerről, megcsalásról és egyéb buktatókról: valamennyi komikus lehetőséget kiaknázva, szerethető és könnyen fogyasztható bájos iróniajátékba csomagolja az örök aktualitással bíró témát, elrejti és árnyalja a problémákat, miközben kissé mélyebbre kaparva, kellő mértékkel adagolt egészséges cinizmussal és kedves gúnyolódással tárgyalja ki az emberi természet legfőbb jellegzetességeit.
A film nyitójelenetében két New York-i diáklány érkezik a katalán fővárosba hosszú nyári vakációra. A mindentudó narrátortól azonnal megtudhatjuk, hogy a két lánynak ellentétes elképzelései vannak a szerelemről. Vicky higgadt és kimért, az állandóság híve, míg Cristina romantikus alkat, egyszerre vágyik a változatosságra és az élet értelmét jelentő boldogságra. Bár különböznek egymástól, és a katalán fővárosban töltött első estéik egyikén az első pillanatban egymástól lényegesen eltérően fogadják az asztalukhoz merészkedő Juan Antonio szexuális felkérését, valójában mindkét lányt úgy hálózza be a borostás képű macsó festőben megtestesült latin szenvedély, mint délutáni sétáik során Gaudi építészeti csodái. A kibontakozófélben levő kapcsolatokat tovább bonyolítja Vicky vőlegényének a városba érkezése, valamint az enyhén szólva labilis, féltékenységi és szuicid jellemvonásokkal rendelkező Maria Elenának, Juan Antonio volt feleségének és festőtársának a feltűnése a színtéren.
A film nagy erősségeként aposztrofálható a színészválasztás, a színészi alakítás és a karakterábrázolás hármassága által létrejövő remek színészi produkció, a négy főszereplőről szinte ránézésre lerí karaktere, valamennyiük játéka pedig még többet lendít a Woody Allen által különben is nagyszerűen megalkotott forgatókönyvön. Az alapötletből lassan kibontakozó történet és a színészi produkció mellett a film vonzóerejének harmadik alappillérét Javier Aguirreasarobe operatőri munkája képezi. A rikító színekben és napfényben dúslakodó képek pompásan összeillenek az adott miliővel és sztorival, és megadják a film hangulatát.
Az intellektuálisan alaposan felvértezett Vicky (Rebecca Hall) egy céltudatos egyén szerepét próbálja eljátszatni önmagával: egy olyan nő benyomását igyekszik kelteni, aki szilárdan áll a földön, aki pontosan tudja, mit akar az élettől, aki gazdag és sikeres (ugyanakkor unalmas és kiszámítható) vőlegényével a jövőjét tervezgeti, s aki Barcelonába csak azért jön, hogy dolgozatot készítsen a katalán öntudatról. Az utolsó dolog, ami megfordul a fejében, hogy kalandokba bocsátkozzon, a langyos mediterrán éjszakától, a spanyol gitár lágy hangjától és vörösbor édes ízétől zamatos futókalandja a charme-os festővel azonban átértékelteti vele mindazt, amiben korábban hitt. Rebecca Hall nagyszerűen hozza a korábbi Allen-filmek maga a rendező által megtestesített csetlő-botló antihősök női megfelelőjét: intelligens, kissé neurotikus, szilárdnak vélt meggyőződéseinek határozott szajkózásával szeretné leplezni maga előtt bizonytalanságát, cselekvés helyett folyton filozofál, s közben hazudja önmagát, mindennek ellenére ritka őszinte pillanataiban képes engedni az érzelmek diktálta kísértésnek.
A filmes körökben Marlene Dietrich és Marilyn Monroe keverékeként emlegetett Scarlett Johansson által alakított Cristina ellentéte barátnőjének: művészlélek, aki meggyőződése szerint híján van a valódi tehetségnek, szerelemről szóló első rövidfilmje nem járt sikerrel, ezért is jött Barcelonába megcsodálni az európai művészet remekeit, nem igazán tudja, mit akar, de tudja, mit nem akar, romantikus szerelemről ábrándozik, nyitott az új kapcsolatok iránt, ezért kapva kap a macsó festő ajánlatán, aki mellett nem csak érzelmi és érzéki gyönyörök utáni sóvárgásait csillapíthatja, hanem fényképészeti tehetségét is kibontakoztathatja – főképp azután, hogy csatlakozik hozzájuk a lökött és közveszélyes Maria Elena. Hármuk kapcsolata egy ideig gondtalanul virágzik, úgy tűnik, épp Cristina volt a „hiányzó elem” a két festő botrányoktól terhes kapcsolatának kiteljesedéséhez, azonban az amerikai lánynak csakhamar rá kell ébrednie önnön felvilágosultságáról képzelt tévhitére. Woody Allen szöszi üdvöskéje (a rendező 2005-ben készült Match Point című filmjében is nagyszerűt alakított, majd a 2006-os Fülesben is játszott) kiválóan kelti életre egy átlagos manhattani úrilány képzelgéseit a bohém életről, aki azonban hosszú távon aligha tud kiigazodni a latin világ szertelenségeiben.
A két katalán festőt alakító Javier Bardem és Penélope Cruz játékába aligha lehet belekötni (ha csak nem madridi származásukat találjuk szerencsétlennek a barcelonai művészek megtestesítéséhez), és ahhoz aligha lehet bármit is hozzáfűzni. A Coen fivérek Oscar-díjas Nem vénnek való vidék című filmjében alakított pszichopata sorozatgyilkos után Bardem a charme-os latin szerető szerepében is kifogástalanul megállja a helyét. Az általa megtestesített férfi sikere leginkább abban rejlik, hogy valamennyi nőnek azonos hitelességgel pont azt nyújtja, amire annak éppen szüksége van: Vickyvel kimért és érzékeny, Cristinával macsós és csábító, Maria Elenával pedig gondoskodó. Nők nélkül nehezen lehetne meghatározni lényét, hiszen léte a nők bűvkörében sodródik, akkor is, ha az élet rövidségére és értelmetlenségére hivatkozva ő hívja fel a szebbik nem figyelmét arra, hogy minden pillanatot érdemes kihasználni. Paradox életigenlése ellenére mégsem tud véglegesen szakítani volt nejével, akitől még a festői stílusát is kölcsönözte, s akivel olyan „se veled, se nélküled”-féle viszonyban van. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a férfi képtelen szakítani volt nejével, hiszen Penélope Cruz mindent elsöprő zsenialitással hozza a kétségtelenül szándékosan eltúlozott megjelenítéssel ábrázolt forróvérű, kiszámíthatatlan és temperamentumos nőt.
Fricska ez a javából: Woody Allen a sztereotípiák mentén indítja alkotását, a film előrehaladtával azonban a cselekménybonyolítás és a hősök folyamatos bölcselkedő önreflexiói révén egyre jobban érezni gonoszkodó kuncogását. A két amerikai lány rádöbben, hogy éppen abban a boldogságban képtelen élni, amelyre a leginkább áhítozott, a rendező/forgatókönyvíró pedig a tovatűnő vélt boldogságról értekezve, (ön)ironikusan levonja a konklúziót, miszerint az örökös elégedetlenség veszélyes betegség. A végére bájos tanmesévé sikeredett film nem ad feloldást, óvatosan álcázott pesszimizmus lengi át, a szertefoszló élet hiábavalóságaival tisztában levő tapasztalt mester pedig jót röhög a markába: nem csak hősei, hanem az egész emberiség felett. Az az emberiség felett, amely háromezer év alatt sem tanult meg szeretni.
