Jaj, de édes. Itt oly fiatal még. Kontya két ágba font aranyló búza. Az arcvonal selyemszalagként bomló, tűnő kontúr, a bőr míves, hernyóselyem-matéria, írásra kész, kifeszített pergamen. A szeme égszín kékítőgolyó, a pillák záródó napernyő rojtjai, az orrnyereg libánus kecses tornya, a nyak hattyúi, törtfehér. Távoli, meseszerű, mindenek előtti a látvány. Csak a száj, a gondosan festett, csillámtól nedves száj ismerős, mely rőt és telt, akár a fűszeres óbor, nap-csókolta, szél-cirógatta szőlőszemek perzselő vére. Ez altatott, tanított, mesélt, és csitítva suttogott a fülembe, ha féltem. A folyton változó test időtlen éke.
Lennert Géza: Magyar Madonna
A lelkemmel próbálom megérinteni őt. Ezt a sohasem ismert, éppen csak kinyíló világot, melyben már benne rejlenek eljövendő életek csírái, a sors, a folytonosság. Mindaz, ami átmentődik minden egyes megújuló, ajándékba kapott testbe, mely már magán viseli az elmúlt évek lenyomatát. A homlok vízszintes redőit, melyek akkor születtek, amikor a lázam csillapítva ápolt, a szemzugban megbúvó árnyat, amit hátrahagyott a féltés, a száj körüli apró vonalkákat, melyek egyesével hajoltak meg, félkörívben, mikor sírt miattam, a kézfej ráncait, miket a szél cserzett belé, mialatt dolgozott.
Megismerném, magamba zárnám ezt az anya-képet, ahogy a bölcsőt ringató, járni tanító, megfeddő, cinkos, puha léptű, párducjárású, s a csendes, őszbe hajló anyáét is.
Emlékek, illatok, színek, hangok, elmesélt, félbehagyott vagy éppen csak sejthető, titkolt történetek, gesztusok, pillantások kusza egyvelegéből építhető fel a múlt, az ember, akit egy-egy kopott keretbe merevített pillanat őriz, tart fogva. Ezekből építkezem, ezekből építem fel őt magamban újra meg újra.
Az anyák hozzák világra az árvaságot. Jó lenne nem gondolni erre. Csak mosolyogva nézni a Napra. Még sok verőfényes reggelt neked, Madonnám.
