Kevés emléket őriz vidékünk az 1848–1849-es forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás tíz esztendejéről, a történetírásban Bach-korszakként emlegetett évekről. A köztudatban mindössze annyi él, hogy 1850 és 1860 között Temesvár központtal létezet a Szerb Vajdaság, működésének keretét, feltételeit és a lehetőségeket azonban ugyancsak a bécsi udvar forradalom utáni terrorja szabta meg. Nincs viszont pontos képünk a mindennapi valóság tartalmáról, az újjászülető közösségi élet formáiról, az oktatási, az egyházi-felekezeti és az egyesületi tevékenység tereiről, az intézmények – feltételezhetően szűkre szabott – működési lehetőségeiről. Mi több, a kor emberéről sincsenek igazán ismereteink, pedig a későbbi polgárosodáshoz vezető társadalom alapjai ezen a tájon is akkoriban szerveződtek meg.
A Bach-korszak hivatalnoki kara feltételezhetően a Tisza-mentén is a tőle elvárt fegyelemmel tette a dolgát, de bizonyára voltak elhivatottak is, akik már annak lehetőségét fürkészték, miként lehet egy elképzelt jövőben visszahelyezni egykori törvényes jogaiba a megvert és kifosztott, a szellemi jobbágyságba taszított magyarságot – és a vele együtt élő nemzetiségeket. Jóérzésű papok, kántorok, tanítók és hivatalnokok a nemzet és a bécsi, császári udvar elkerülhetetlen kiegyezését megsejtve az 1860-as évek vége felé már az intézményesített közösségi élet megszervezésének lehetőségét kutatták, s hogy mi erről manapság olyan keveset tudunk, annak okát elsősorban a közélet nyilvános fórumának, a nyomtatott sajtónak a hiányában kell keresni, az 1870-es évek végéig ugyanis jószerével csak alkalmi próbálkozások történtek a lapalapításra, az újságírás intézményének meghonosítására. Ami tehát az 1880-as évektől az újságok lapjain közösségi ismeretté (és közösségi értékké) vált, az előtte többnyire a gesztusokban, alkalmanként tétova feljegyzésekben élt, ezért – jellegéből eredően – nehezen felderíthető, és nehezen örökölhető.
Felettébb körülményes vállalkozás tehát a korszak egy-egy jelesebb emberének a portréját megrajzolni, főleg akkor az, ha annak életére egyébként is a rejtőzködő fegyelem volt a jellemző, ahogyan az a kor közéleti szereplőinek többsége esetében – elsősorban a bécsi hivatali terror okán – tapasztalható volt. A Tiszai Koronakerület, a districtus hivatalnokai sorában igen előkelő provizori, tiszttartói állást betöltő büszke szepességi szász nemes, Johann Than, Than János 1826-ban került Ó-Becsére, és minden megpróbáltatás ellenére képes volt a családja számára olyan polgári életet teremteni, hogy később fiai – Than Károly és Than Mór – személyében kiváló tudóst és nem kevésbé neves festőművészt adott a nemzetnek. Than János még ismerhette Mezey Jánost, a kántorkirályt, a neves egyházi énekszerzőt, aki a feljegyzések szerint 1831-ben érkezett az egy évvel korábban Nagyboldogasszony napján felszentelt új katolikus templom karzatára. Ők akár együtt is köszönthették azt a Jámbor Pált, aki 1845 és 1848 között káplánsága éveit töltötte a Tisza-parti városban. De ott volt közöttük Frenner István, a „törekvő kereskedő és gazdálkodó”,1 az egyesületi élet lelkes szervezője is, akit 1868-ban az ó-becsei Magyar Népkör megalakítóinak körében találunk, s akiről 1927-ben, az nevezetes egyesület működésének hatvanadik évében bekövetkezett halálakor Draskóczy Ede a kultúrateremtő nagyok sorában látva őt, érdemeire hivatkozva papírra vetette: „A mi kisvárosi életünk úgyis távol esik a szabad vizek szabad járásától, ritkán üti partjait messzi tengerről jött erőteljes hullám, hogy felfrissítse elhínárosodó vizét, kötelességünk tehát, hogy ha csak apró csatornákkal is, de bekapcsoljuk az élő vizek felpaskoló áramába.”2 De a friss szellemet hozók seregében ma ott kell látni Bende József plébánost is, aki első volt a később méltán elhíresült tudós ó-becsei papok – a költők, a történetírók, az iskolalapítók, a természettudósok és hittudorok – évszázados sorában.
Bende József ó-becsei apát-plébános, később kalocsai kanonok, a nagyszeminárium tanára nehezen összerakható életrajzi adatai szerint 1823. január 30-án született Martonoson, Bács-Bodrog vármegyében, szegény sorsú szülők gyermekeként a középiskolát Szabadkán és Kalocsán végezte, bölcseletet pedig Pécsett tanult; majd a kalocsai érseki megyében a növendékpapok közé kerülve, a pesti központi papnevelő intézetben fejezte be tanulmányait.3 1846. július 30-án szentelték misés pappá, ezt követően 1847–1848-ban Csantavéren volt káplán, 1851-ben pedig Miskén szolgált segédlelkészként. Még ugyanabban az esztendőben Kalocsán szentszéki iktatóvá, tanulmányi felügyelővé s az egyházi történet és jog tanárává neveztetett ki. 1853-ban a hittudományok doktora, 1855-ben pedig kalocsai prépost és hitoktató lett. 1859-ben megkapta Ó-Becse plébánosi tisztségét, 1861-ben egyházkerületi jegyzővé és alesperessé, 1869-ben apát-plébánossá léptették elő. 1878-ban kinevezték kalocsai kanonokká, és a plébánia igazgatója lett, ezért elhagyta Ó-Becsét. 1886-ban tiszakerületi főesperessé nevezték ki és az Egyházmegyei Tanítóképző Intézet igazgatója, valamint a kalocsai összes „fi-elemi” és pusztai iskolák igazgatója lett.4 Előbb vármegyei képviselőnek, 1861-ben pedig a felirati párt jelöltjeként országgyűlési követnek választották meg. 1878-ban kalocsai kanonokként közvetlenül Haynald Lajos bíboros mellett szolgált. Ragyogó karrier, töretlen ívű pálya, melyhez fogható kevés volt a Tisza vidékén. S ha mégis volt, részleteit elfedte a rákövetkező küzdelmes évszázad.
Bende Józsefben kell tehát tisztelnünk Ó-Becse első tudós plébánosát. Az abszolutizmus korának utolsó évében került a Tisza-parti városba, 1859. szeptember 1-jén szentelték belvárosi plébánossá, s az érseki elhatározás 1878. szeptember 30-án szólította vissza Kalocsára. Fárbás József feljegyzéseiből kitűnik, népszerűsége és tekintélye hamar a városi vezetők sorába emelte őt. Kiváló szónok és határozott vezető volt, aki „szívesen dolgozott a közért, Isten népéért és a haladásért”. Meghatározó szerepe volt a hatvanas évek ébredő magyar közszelemének irányításában és alakításában, az oktatási, az egyesületi és a művelődési élet megszervezésében. Nagy tudása a vármegyei széles köreiben is népszerűvé tette őt, ezért hamarosan az újraéledő megyei közigazgatás megbecsült vezetőinek sorába emelkedett, s a polgárosodás korának kiemelkedő alakja, a közösségi élet újjászervezésének és irányításának egyik vezére lett.5 Nagy szüksége volt a városnak akkoriban a közösség boldogulását szolgáló elképzelésekre, hiszen a Tiszai Koronakerület 1870-ben történt megszűntével és az úrbéri jogok megváltásával Ó-Becse a polgárosodás erőteljes szakaszába lépett. Bende József plébános látva a jelentkező igényeket, szövetségesekre lelve a város értelmiségi körének jeleseiben, sorra alapította a helyi egyesületeket: 1868-ban Tavassy Antal hitközségi elnökkel együtt megalapították a helyi zárda-iskolát, majd a Katholikus Olvasókört, de kettejüknek meghatározó szerepe volt abban is, hogy 1868. december 20-án megalakult a későbbiekben méltán elhíresült Magyar Népkör, 1873-ban pedig a Bácstiszai Tanítóegylet. Közben Bende József a saját pénzén kálváriát emeltetett a városnak, de figyelmét nem kerülték el a jelentkező ifjú tehetségek sem, akiknek pályájára gondosan odafigyelt.
Ahogyan atyai jó barátja és méltatója, Benedek Elek zentai plébános róla elmondta: „a tudományokban kitűnő férfiú”, komoly bölcseleti ismeretekkel felvértezve szolgálta végig az abszolutizmus keserves korszakát, majd ezt követően a polgári szerveződés korai korszakát. Fellelhető művei – elsősorban a nyomtatásban is megjelent szentbeszédei – az építkező szellem határozottan emelkedő útját rajzolják meg. Az emberét, aki bár Krisztus hűséges katonája, s e mivoltában a lelki építkezés elkötelezett apostola volt, a kora társadalma támasztotta elvárásokat is határozottan felismerte. A lélekben tiszta, „édes hazája” sorsa iránt elkötelezett, cselekvő ember eszméje lebegett előtte, amikor a népnevelői pályára lépett. Már a hittudományok doktoraként Kubinszky Mihállyal együtt lefordította és 1854-ban Szabadkán kiadta Schlör [Aloys] Alajos Elmélkedések növendék- és fölszentelt papok számára című hatalmas háromkötetes, ezerötszáz oldalas művét, amely a nevét országosan is ismertté tette. Egy évvel később, 1855-ben már az egyházi jog és történet tanáraként ugyancsak a szabadkai Bittermann Károlynál jelentette meg Nagy-böjti és husvét-napi egyházi beszédeit melyek már teljes szellemi vértezetében mutatják meg a felismerhetően társadalmilag is elkötelezett ember eszméjét hirdető hittudóst. A kötethez írt Előszóban hangsúlyozta: „e füzetben inkább Jézus kínszenvedése s halála fölötti népszerű, s azért a népnek nagy-böjti olvasmányul is czélszerűen szolgálható elmélkedésekre, sem mint az ékesszólás szabályai szerint pontosan kidolgozott rendszeres beszédekre találand”.6 A célszerűség, társadalmi érvényű nevelési szándék volt tehát a beszédek írójának a szándéka.
Nyolc igen terjedelmes, Krisztus haláláról szóló evangéliumi történet köré szőtt beszédét fűzte egybe Bende József plébános: I. Jézus félelme és szomorúsága a getszemáni kertben; II. Jézus a getszemáni kertben imádkozik; III. Jézus Júdástól elárultatik; a poroszlók által elfogatik; a tanítványai által elhagyatik; IV. Jézus kereszt-halálra ítéltetik; V. Jézus a fájdalom-útján a nehéz kereszttel terhelve; VI. Jézus és Mária a fájdalom-útján találkoznak; VII. Jézus keresztre feszíttetésének körülményeiről; VIII. Jézusnak halottaiból való feltámadásáról. Az ismert történetek felidézésekor a hangsúly a keresztény hitből fakadó erkölcsi példázaton van, s a tanulságot a plébános – ahogyan az elvárható is volt – maga fogalmazta meg: A keresztet cipelő Jézusról szóló V. beszéde végén figyelmeztette híveit: „Ne csak névre legyetek ker. katholikusok, hanem szívre, életetekre nézve is. Jézus üdvözítő religiója legyen éltetek zsinórmértéke”.7 A megfeszítésről szóló, fájdalmas VII. beszéde végén, mintha a feszület tövében állna, odaszólt a hívei seregletéhez: „Jer ide te elkereszténytelenedett keresztény, jer a szent kereszt tövéhez, és tanulj az érzéketlen természettől Jézusod halálán elérzékenyedni!”8 Az utolsó, a VIII. szentbeszéd tanulsága pedig már a teljes Krisztusi tanításra mutat: „S ha óhajtjuk, hogy ama nagy nap, [a] feltámadás nagy napja reánk nézve örvendetes legyen, támadjunk föl most, míg élünk, a bűnök halálából, támadjunk föl úgy mint Jézus, igazán, hagyjuk oda a sírt, a bűnre vivő alkalmatosságokat, mellyek eddig lelkünknek sírjául szolgáltak, jelenjünk meg mi is az emberek előtt, mint föltámadottak, azaz, mint igazán megtértek, megjavultak, valamint Jézus megjelent az apostolok előtt, s valamint Jézus nem halt meg többé, úgy mi se haljunk meg a bűn halálával, maradjunk állhatatosak a lelki életben az imádság és vigyázás által.”9 A magabiztos, Krisztusi küldetését ismerő, szellemi-lelki erejében bízó ember alakját rajzolta meg tehát 1855 reménytelennek látszó tavaszán, nagyböjt idején a kalocsai érsek-megyei áldozó pap, a hittudor Bende József. Néhány évvel később már ó-becsei híveinek kíváncsi tekintete előtt állt a lelkipásztor.
Szeme ő a vakoknak
Ó-Becsén 1859. november hó 20-án Benedek Elek kalocsai címzetes kanonok alesperes és zentai plébános iktatta be őt a hivatalába, aki az ünnepi szentmisén a jó lelkipásztorról szólva elmondta: „Szeme ő a vakoknak, lába a sántáknak, tükre a híveknek és példánya az erényességnek. Nincs előtte oly teher, mely őt hivatala teljesítésétől elrettentené, sem a napnak forrósága, sem a télnek fagylaló hidege, sem a tikkadás, sem az éhség nem akadályoztatja őt apostoli munkájában, hivatalos foglalatosságában. Tudja, hogy ő már nem a magáé, hanem egészen híveié, és azok lelke üdvösségeé, tudja, hogy szükség esetében nem csak életét, de lelkét is oda kell adni híveiért, hogy méltó lehessen Krisztus szolgájának neveztetni, és méltán elmondhassa isteni Mesterével: Én vagyok a jó pásztor … és lelkemet is oda adom juhaimért. (Sz. János, 10. r. 14–15. v.) Teljes meggyőződésem – folytatta a zentai plébános – miként Isten nektek az ő jóvoltából egy ily szíve szerinti férfiút méltóztatott küldeni nt. s tudós Bende József úr, új plébánosotokban, mert ti ő benne feltalálandjátok atyátokat, szomorúságtokban vígasztalástokat, kétségeitekben tanácsadótokat, feltalálandjátok azon apostoli buzgalmú férfiút, ki egyedül és egészen lelkipásztori hivatalának kíván és akar élni.”10 Mindarra tehát, amire hét évig a növendék papságot oktatta, tanította, azt most mint lelkipásztor ő maga fogja gyakorolni hívei sorában. S amikor jelképesen átadta a kulcsot, Benedek Elek hozzátette: „Miért a teljes és megoszthatatlan Szentháromság, Atya, Fiú és Szentlélek Istennek dicsőségére, a boldogságos Szűz Máriának, édes hazánk Nagyasszonyának, ezen templom patrónájának tiszteletére a ker. kath. anyaszentegyház díszére ezen ó-becsei plébániához tartozó róm. kath. hívek lelki hasznára és mindnyájunk közörömére, mint a kerület főesperesének megbízottja Téged nt. Plébános úr az ó-becsei plébániának és ahhoz tartozó minden néven nevezhető jogoknak és jövedelmeknek valóságos és teljes birtokába törvényesen bevezetlek, beigtatlak és behelyezlek.”11
Krisztus követe vagyok – kezdte a szentbeszédét Bende József, majd így folytatta: „Legyetek meggyőződve, hogy minden tettem, minden szavam, sőt minden gondolatom, és szívemnek minden dobbanása a ti boldogságotoknak előmozdítására, lelketek üdvének eszközlésére lesz irányítva. […] Szorgalmazni fogom szép szóval és ha ez nem használ, törvényes kényszerítéssel is, hogy az iskola-kötelezettek rendesen, pontosan járjanak iskolába. Ezt egyházi és világi törvények egyaránt sürgetik és parancsolják, a híveknek idei és örökkévaló boldogságuk egyaránt kívánatossá teszi. Szorgalmazni fogom, hogy az ifjak és leányok a ker. tanításokra pontosan, szorgalmatosan megjelenjenek. Oh mert csak a keresztényileg jól nevelt ifjak- és leányokból válnak az egyháznak és hazának jó tagjai, polgárai.”12 Az elkövetkező, a város életében példa nélküli, történelmi felemelkedést jelentő tizenkilenc év során. 1878-as távozásáig Bende József ezzel az elhatározással volt vezető szelleme a közösségének.
Mi több, kalocsai prépost-plébánosként is gondját viselte Óbecsének, és az óbecsei katolikus híveknek. Két alkalommal is ő ajánlott plébánost a városnak, először Szulik Józsefet, a neves papköltőt és tanárt – Bende József méltó utódját –, majd őt követően Fonyó Pált a papnevelő intézet tanárát küldte szeretett hívei lelki gondozójának. A helyi emlékezet szerint az utóbbi beiktatására 1890. november 18-án személyesen is leutazott a városba, s – hajlott kora miatt – ekkor járt utoljára Óbecsén. Benda József utolsó látogatását valójában két évvel később, 1892 Nagyboldogasszony napján, a kedvenc tanítvány, a tanulóévek során mindvégig pártfogolt Kovács Huszka Ferenc alsóvárosi plébános első szent miséjének a bemutatásakor tette, amiről a korabeli sajtó is beszámolt.13 Az Ó-Becse és Vidéke teljes terjedelmében közölte ünnepi beszédét, melyben az ifjú plébánost a saját neveltjének nevezte, s reményét fejezte ki, hogy méltóképpen fogja őt követni „az egyházi és a hazafias pályán”. S hogy pártfogoltja iránti jóindulatának súlyt adjon, a szentmise utáni ünnepi ebéden elmondott köszöntőjében közölte: „hálaadással, hogy életpályám választása óta 50 éven át a jó Isten életben kegyesen megtartott, továbbá azon szeretet záloga- és bizonyítékául, mellyel e város és az itthelyi róm. kath. hívek iránt viseltetem, végre: a mai örömünnepély emlékéül – az építendő második templom költségeinek fedezésére ezennel felajánlok kétezer forintot […].” Az alsóvárosi katolikus templom tehát ma is Bende József apát-plébános nemeslelkűségének emlékét őrzi.
Amit az 1855-ben, a lelkek reményvesztettségének idején tanításként nagyböjti szentbeszédeinek gyűjteményébe foglalt – a krisztusi küldetés megindítóan szép illemtanára épített emberi helytállás példázatát –, azt idős korában az ifjúságnak szánt A magasságbelinek dicsőítése című ima- és énekgyűjteményében folytatta – és fejezte be.14 Látszólag a hittantanár ebben a művében a keresztény ájtatosság breviáriumát állította össze, igazából azonban a kanonok-plébános próbált meg keresztényekhez méltó keretet adni az életnek, amikor a mindennapi reggeli és esti imáit, a Szent-Mise alatti ájtatosságot, a Szent Gyónási ájtatosságot, a szenvedő Jézushoz, a Szűz Máriához, az Őrangyalokhoz, a Védszenthez szóló fohászt, majd a Halottak napján és az év utolsó estéjén elmondott imák és fohászok gazdag válogatását adta a hívek kezébe. A Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hiszekegy és az Úr angyala jól ismert imádságokat követően az Ima új évre című szöveg már a megszokott kánontól eltérőnek, teljesen ismeretlennek tűnik: „Szívemből óhajtom, hogy ez évben a földön úgy, mint a menyben a te szent akaratod teljesíttessék. Óhajtom, hogy ez évben egy ember se vétkezzék ellened, hanem mindnyájan téged teljes szívből szeressenek, dicsőítsenek, minden lelki erőből magasztaljanak.” A különféle alkalmi fohászok sora pedig már a hívő ember életének teljességét írja le. A Midőn munkához fogsz fohásza mindössze egy rövid sóhajtás: „Áldd meg Istenem! munkámat, melyet a Te dicsőségedre és bűneimért elégtételül akarok elvégezni! Jézus nevében!” – ám a mindennapokban botladozó embert Isten közelségébe emeli.
Bende József apát-kanonok, Ó-Becse plébánosa Kalocsán vállalt magas egyházi tisztsége idején is – a Jó Pásztorhoz méltó módon – mindvégig pártfogolta és istápolta Tisza-menti híveit, a hajdan gondjára bízott egyházközösséget. Halálakor a Vasárnapi Újság méltán emelte ki, egyike volt azon méltóságoknak, akik a lelki gondozás mellett „a magyarság érdekeit is buzgón”15 szolgálták, a szószéken, az iskolában, a közéletben, a vármegyén vagy az ország házában. Számára az élet a maga teljességében Krisztus szolgálata mellett a közösségért történő cselekvés hatalmas feladata is egyben.
_________________
Bende József művei
Josephus Bende: Theses ex universa theologia pro obtinenda doctoratus laurea. Pestini, 1853. Schlör [Aloys] Alajos: Elmélkedések növendék- és fölszentelt papok számára. Fordította Bende József és Kubinszky Mihály, I–III. Szabadka Bittermann Károly Nyomdája, 1854. I. kötet XVI + 556 p., II. kötet 530 p., III. kötet XVII + 519 [13] p. [Bende József]: Nagy-böjti és husvét-napi egyházi beszédek, mellyeket a kalocsai székes-egyházban 1855-ik évben tartott és a n. mélt. érseki egyház-hatóság helybenhagyásával közrebocsájtott Bende József kalocsai érsek-megyei áldozó pap, hittudor, és a kalocsai papneveldében egyházi jog és történet tanár. Szabadkán – Nyomatott Bittermann Károly betűivel, 1855 [4] 88 p. [Bende József]: A magasságbelinek dicsőítése. Imák és énekek, főleg a róm. kath. elemi tanuló ifjúság használatára. A kalocsai főegyház megyei hatóság jóváhagyásával harmadik kiadásban közrebocsájtotta Bende József sz. Jakabról czímzett heremi apát, kalocsai kanonok-plébános, a kalocsai férfi tanítóképezde és a fi-elemi iskola igazgatója, a pesti magyar királyi egyetem hittani karához bekebelezett hittudor; Kalocsa – Malatin Antal könyvnyomtató intézetéből, 1885. 229 p.
1 Fárbás József: Frenner testvérek. Tiszavidék, 1931. augusztus 30., 3. p.
2 Dr. Draskóczy Ede Elnöki Jelentése a Népkör választmányának és tisztviselőkarának az 1929. évi működéséről. Tiszavidék, 1928. február 19., 2–3. p.
3 Magyar Katolikus Lexikon. I. kötet; Budapest – Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, 1993., 731. p.
4 Lakatos Andor (szerk.): A kalocsa-bácsi főegyházmegye történeti sematizmusa 1777–1923. Kalocsa–Calocza, 2002., 486 p.
5 Fárbás József: Dr. Bende József apátplébános. Tiszavidék, 1931. január 18., 3. p.; megismétli [Teleki Béla–Gärtner István–Dupák András]: Becse történelméből. Becse – Belvárosi Rkt. Plébániahivatal, é. n. [1985] 85 p.
6 [Bende József]: Nagy-böjti és husvét-napi egyházi beszédek, mellyeket a kalocsai székes-egyházban 1855-ik évben tartott és a n. mélt. érseki egyház-hatóság helybenhagyásával közrebocsájtott Bende József kalocsai érsek-megyei áldozó pap, hittudor, és a kalocsai papneveldében egyházi jog és történet tanár. Szabadkán – Nyomatott Bittermann Károly betűivel, 1855. III–IV. p.
7 Uo., 56. p.
8 Uo., 77. p.
9 Uo., 88. p.
10Egyházi beszédek melyek Bende József, kalocsai főegyházmegyei áldozár, a pesti cs. kir. magyar egyetem hittani karához bekebelezett hittudornak ó-becsei plébánossá, Benedek Elek, kalocsai czimz. kanonok alesperes és zentai plébános által 1859-dik év november hó 20-án történt beiktatásakor elmondottak és közkívánatra közrebocsájtattak. Kalocsán – Maletin és Holmayer könyvnyomdájából, 1860., 4–5. p.
11 Uo., 7–8. p.
12 Uo., 21–22. p.
13Áldozárrá felszentelés. Ó-Becse és Vidéke, 1892. augusztus 7., 2. p. és Primitia (Kovács Ferencz áldozár miséje). Ó-Becse és Vidéke, 1892. augusztus 20., 2–3. p.
14 [Bende József]: A magasságbelinek dicsőítése. Imák és énekek, főleg a róm. kath. elemi tanuló ifjúság használatára. A kalocsai főegyház megyei hatóság jóváhagyásával harmadik kiadásban közrebocsájtotta Bende József sz. Jakabról czímzett heremi apát, kalocsai kanonok-plébános, a kalocsai férfi tanítóképezde és a fi-elemi iskola igazgatója, a pesti magyar királyi egyetem hittani karához bekebelezett hittudor; Kalocsa – Malatin Antal könyvnyomtató intézetéből, 1885. 229 p.
15Vasárnapi Újság, 1895. január 6. (1. szám), 14. p.
