Már megszokhattuk, hogy Hollywoodnak időről időre szüksége van nagy hőseposzokra, nyilvánvalóan ennek az igénynek igyekezett a maga módján eleget tenni Baz Luhrmann is (a Romeo + Julietés a Moulin Rouge! rendezője) anyakontinenséről elnevezett Ausztrália (Australia) című filmjében. A romantikus kalandfilmnek ígérkező alkotás azonban a hollywoodi klisé és giccs ódon eszköztárának újra nem értelmezett felvonultatásával legfeljebb csak áhított önmaga paródiájának nevezhető, amelynek mintha egyetlen célja az lenne, hogy minél több könnycseppet csaljon az érzelgős lelkűek szemébe. A közhelyek felsorakoztatása mellett a film alapvető és legnagyobb problémája az, hogy túl sok mindent magába akar habzsolni és még többet magára akar vállalni.
Igaz, erre valamilyen módon maga a címválasztás is kötelez, ami egy fikarcnyira sem menti fel a rendezőt, sőt, már maga a tény, hogy egy egész kontinensről nevezte el filmjét, önmagában is megalomániás hajlamra vall. De lássuk csak, mi minden került bele az Ausztráliába: van itt állattenyésztés, hatalmi harc, haszonleső nyerészkedés, bűntény, cseppfolyós románc, rasszista jellegű konfliktus, az őslakosság és a félvér gyerekek asszimilálódására tett törekvések problémájának felvetése, festői tájak és háborús borzalmak ecsetelése, némi misztikum meg miegymás.
A maga a rendező által – s neki köszönhetően valamennyi filmelőzetesben – ausztrál Elfújta a szélnek nevezett mű egy arisztokrata angol nőnek a legfiatalabb földrészre való érkezésével kezdődik. Lady Sarah Ashley (Nicole Kidman) azért jön, hogy segítsen férjének eladni birtokaikat, aki azonban éppen neje érkezésével egy időben gyilkosság áldozataként meghal. Az asszony ott marad „a világ végén” egyedül kétezer marhával és egy akkora legelővel, mint amekkora egy átlagos európai ország. A helyi nagygazda a nő birtokára feni a fogát, Lady Ashley azonban vagyona védelmében felfogadja Drovert, a magányos cowboyt (Hugh Jackman), hogy segítségével és szedett-vedett csapatával kétezer mérföld pusztaságon átterelje jószágait a második világháborúra készülő brit hadsereg Darwin kikötőjében állomásozó flottája számára, miközben önjelölt „monopolista” emberei mindent megtesznek annak érdekében, hogy meghiúsítsák az özvegyet és társait célkitűzésükben. A csapatban van egy félvér (helyi megfogalmazásban: tejeskávé) kisfiú is, aki az eszményi férfiasságot megtestesítő marhahajcsárhoz hasonlóan, egyre inkább a főnökasszony szívéhez nő. Az egyre familiárisabbá váló embercsoportot tisztes távolságból követi még a gyerek nagyapja: az okkult tudományokban meglehetősen jártas, mindig féllábon pihenő aborigin.
Mivel a film mentes bármiféle váratlan fordulattól, azt hiszem semmiféle titkot nem árulok el azzal, ha elmondom, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerül megvalósítani céljukat, amit egy grandiózus fogadás követ. A magától kínálkozó happy end kiváló alkalom lenne a film lezárására, s ha ez megtörténik, kapunk egy másfél órás könnyen fogyasztható romantikus alkotást, amely teli van lenyűgöző tájképekkel, látványos cowboy-kalanddal, valamint kissé naftalinszagú, de továbbra is kedves humorral, amelyre a zavaró mozzanatok ellenére még rá lehetne sütni a „kísérlet a klasszikus Hollywood újraélesztésére” feliratú címkét, még ha tisztában is vagyunk azzal, hogy több mint fél évszázad eltelte után ez mindenképpen meddő próbálkozás. Ám azonban a film folytatódik, de akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy újabb másfél órás film kezdődik, amelyben a japánok orvul lebombázzák az észak-ausztráliai kikötővárost, katolikus misszionáriusok szárnya alatt megkezdődik a félvér kisfiú kálváriája, és ezzel együtt az angol dámának és az ausztrál marhahajcsárnak a gyerek megmentésére irányuló magasztos küzdelme az általános őrületben. Az addig meglévő humor teljesen elvész, a filmre pedig úgy borul rá a melodramatikus érzelgősség, mint hőseire a második világháború árnyéka, amelynek képisége semmiféle meglepetést nem tartogat számunkra.
A film első felének remek látványvilágát, valamint egy kissé poros, de ettől még nyugodtan szerethető klasszikus westernre emlékeztető tartalmát leszámítva Baz Luhrmann 130 millió dollár értékű ambiciózus projektjében aligha található több pozitívum. Az egyedül vándorló őslakos kivételével egyik hősről nem hisszük el, hogy tényleg az, aki. A hiteltelen jellemábrázolást még zavaróbbá teszi az úgynevezett „morális újjászületések” egész sorozata: az arisztokrata angol úrinő, aki fél hajórakomány alsóneművel és piperecikkel érkezik a kietlen földrészre, máról-holnapra felcsap marhahajcsárnak, az alkoholista és korrupt könyvelő pillanatok alatt „megtisztul” és főnökasszonyához hasonlóan cselekszik, a végtelen pusztaság kóbor fenegyerekének mindössze néhány percre van szüksége, hogy érző családközpontú egyénné változzon, a kocsmájába színes bőrű személyt soha be nem engedő kocsmáros pedig gondol egyet és életét kockáztatva elindul félvér gyerekek megmentésére. A „tejeskávé kölyök” bugyuta narrációja teljes mértékben felesleges, a mindaddig trehány csavargónak ábrázolt Drover kifent/kikent alakmásának báli bevonulása akár egy szilveszteri kabaréműsorban is megállná a helyét (vagy csak ott), a szerelmesek érzelemtől túlcsorduló premier plánjai pedig csak alátámasztják azt a meglátást, miszerint a nyilvánvaló giccset senki olyan pimaszsággal nem használja manapság, mint Baz Luhrmann, ami azonban túl kevés ahhoz, hogy Ausztrália című művét Victor Fleming hetvenéves klasszikusához hasonlítsuk, hacsak nem az értékeire gondolunk, amikor azt mondjuk: elfújta a szél...
