Egy lágy, zsongító napsugaras vasárnap délelőttön,miközben a fiatal színész úszómedencéje mellett napozott, váratlanul feltűnt előtte a két hosszúköpenyes férfi. Végre, ujjongott magában, az izgalomtól kissé ügyetlenül felkászálódott napozóágyáról, és a tágas nappaliba tessékelte a magukból megtévesztő nyugalmat árasztó vendégeket. Amíg felszolgálta az italt, Joshua figyelmesen hallgatta végig látogatói hosszúra fogott bevezetőjét, utasításait, javaslatait, és persze a vele kapcsolatos elképzelésüket, amibe neki mindenképpen bele kell egyeznie, még akkor is, ha netán első hallásra elfogadhatatlannak is tűnik kínálatuk. Tegye félre indulatait, és higgadtan, józan ésszel gondolja át a dolgot.
A sokként érte ajánlat hallatán a fiatal színész elfehéredve a kanapéra rogyott, még a pohár is kiesett a kezéből, és levegőért, valamint a torkán akadt szavakért kapadozva néhány percig tartó hisztérikus köhécselésbe kezdett.
– Mi... micsoda? – dadogta, ahogyan csak egy kiszolgáltatott kisfiú képes, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét. – Meg kell halnom? – kérdezte alig hallható hangon, mialatt elszíntelenedett arcán csőrszerű orrára csúszott sötét napszemüvege.
– Ugyan már – veregette meg a vállát a tőle balra ülő hosszúköpenyes úr –, ne legyen már ilyen együgyű. Nem hal meg igazából, sőt sokkal elevenebb lesz, mint bármikor máskor, csupán a nyilvánosság számára halálozik el. Közzétesszük a fájdalmas hírt, hogy a mindenki számára jól ismert reklám forgatása közben a repülőgép, amely a rövidfilmben megmentette az Ön életét, sohasem tért vissza a repülőtérre. Féléves kimerítő kutatás után sem bukkantunk a nyomára, ezért kénytelenek vagyunk – jogosan, sajnos – azt feltételezni, hogy Ön és a pilóta ismeretlen oknál fogva odavesztek. A katasztrófa-szakértők véleménye szerint nyilván egy felhők feletti orkán kapta el a gépet, és ki tudja hová sodorta – magyarázta ügybuzgón a marketing-guru, miközben vizenyős tekintete többször is belecsillant a nappali verőfénybe.
– De hiszen nem is volt forgatás! – kiáltott fel teljesen kiborulva Joshua.
– Azt csak mi tudjuk.
– Meg egy ilyen hír nyilvánosságra hozása negatív hatással lehet a légitársaságra nézve!
– Amit belőlük kereshettünk, már megkerestük.
– De ők rácáfolhatnak az egészre! Azzal az egyszerű magyarázattal, hogy egy gépük sem veszett oda ilyen titokzatos körülmények között! És még igazuk is lesz! – okvetetlenkedett továbbra is a fiatal színész.
– Állítani bármit állíthatnak, de semmit sem bizonyíthatnak. Ha éppen úgy tartja a kedvünk, bármelyik pillanatban elítélhetjük őket közömbösségükért és haszonelvűségükért, mert saját hírnevük és nyereségük érdekében képesek eltussolni egy ilyen megrázó eseményt. Azt hiszem, hogy ha időben figyelmeztetjük őket a lehetséges következményekre, eszükbe sem jut ilyet tenni.
– Nem, ebbe azért mégsem megyek bele – ellenkezett Joshua a fejét rázva, akit különös rezignáltság kerített hatalmába. – Lehet, hogy az Önök szemében én csak egy erkölcstelen, mindenre kész, bevándorló fajankónak számítok, de a számomra is léteznek skrupulusok a világon.
– Még meg sem gondolta igazán – szólalt meg a másik hosszúköpenyes úr, aki a kanapéval szemben levő fotelban ült. – Úgy látszik, hogy a megfontoltság nem erénye. Nézze, egy filmnek határideje van, bármennyit is forgat, valamennyi alakítása előbb vagy utóbb feledésbe merül. Mi önnek rendkívüli lehetőséget kínálunk: haljon meg és halhatatlanná tesszük!
– Igen, de hol fogok azután tartózkodni?!
– Az a legkisebb gond – folytatta tárgyilagos hangon a mellette ülő hosszúköpenyes férfi –, álnevet vesz fel, meghúzódik valamilyen egzotikus helyen, ahol a saját igényeinek megfelelően kacsalábon forgó villát építtetünk a részére, és egy teljesen új életet kezd. Mindene meglesz, amire csak szüksége lehet.
– De többé nem játszhatom! – robbant ki keserűen a fiatal színész. – És soha többé nem láthatom viszont a nagyszüleimet! Több mint két évtizede nem jártam szülőhazámban, tízéves korom óta nem láttam őket. Mit gondolnak, vajon hogyan éri majd azt a két szerencsétlen idős személyt az a fájdalmas hír, hogy egyetlen lányuk halála után egyetlen unokájukat is mindörökre elveszítették?!
– Áldozathozatal nélkül sajnos nem megy. Valamit mindig valamiért – mondta bölcselkedően a fotelban ücsörgő hosszúköpenyes férfi, szájához emelte poharát, és egy ügyes csuklómozdulattal felhörpintette italát.
Társa nála sokkal inkább a lényeg elevenébe vájt.
– Ez nem kifogás, hanem csupán egy döntéseiben határozatlan, érzelmileg pedig éretlen személy mellébeszélése. Ha előtte nem is, de az utóbbi másfél esztendőben könnyen megengedhette volna magának, hogy hazautazzon, mégsem tette meg. Ne akarja velünk elhitetni, hogy most hirtelen elfogta a honvágy. Az igazság az, és ezt mindhárman nagyon jól tudjuk, hogy Önnek sohasem volt szándékában még egy napra sem visszamenni oda, ahonnan annak idején érkezett.
A győzögetések egész tömkelege ellenére a makrancos fiatal színész mégsem adta be a derekát. Így hát a körültekintő és számító hosszúköpenyes urak másnap is megjelentek nála, harmadnap is felkeresték, és mindaddig rendszeres látogatói voltak, míg csak a számára igen nyomott légkörben zajló noszogatások és érvelések hosszú sorozata után Joshua végül mégiscsak kötélnek állt.
A hosszúköpenyes urak tehetséges jósoknak bizonyultak. A fiatal színészt a filmközönség csakhamar isteni szintre emelte. Egy úgynevezett modern mítosz született rövid pályafutásából és életéből. A személyre szabott figurákat és bábokat gyártó céggel kötött előzetes szerződés nemsokára meghozta a várva várt gyümölcsöt a filmstúdiónak. A szigetkontinensen, Új-Zélandon, Melanéziában, Polinéziában, Mikronéziában, Malájföldön főleg, de Óceánia kevésbé ismert szigetein, sőt a világ távolabbra eső részein is – különösen Joshua őshazájában – manapság ritka az a háztartás, ahol ne lenne legalább egy olyan kis bábu elhelyezve a polcon, amely a nagy színész mintájára készült, vagy egy képe kirakva a falon. Számos irkász azzal népszerűsítette magát, illetve a jobbak közülük úgy tettek szert hírnévre, hogy Joshua Arch életútját és halálának misztikus körülményeit rótták papírra.
A fantáziadúsabb szerzők több száz oldalas, lélegzet-visszafojtó politikai thrillereket adtak ki az ügy kapcsán. A csapongó képzelet szüleményeiként létrejövő bestsellerek szerint Joshuával hol a CIA, hol a KGB, hol az IRA, hol az ETA, hol az UDBA, hol iszlám extremisták valamelyik csoportja vagy más biztonsági szolgálatok, kegyetlen terroristaszervezetek, illetve nevenincs titkos szövetkezetek tagjai végeztek. A legmesszebbre egy ismeretlen szerző ment, aki Szultán Alexander álnév alatt egyik elbeszélésében a brit hatóságok által 1956-ban megsemmisített kenyai őslakosok militáns beállítottságú szabadságharcosait toborzó, Mau Mau néven ismert mozgalom emigrációba került tagjaival hozza kapcsolatba Joshua Arch titokzatos eltűnését. A mű heves vitákat váltott ki, ugyanis a szerző egyetlen helyen sem használta a színész nevét, sőt még alkotása főhősének a foglalkozása sem egyezett meg Joshuájéval, amiből kifolyólag egyesek merő belemagyarázásnak tartották a lehetséges kapcsolatot a botrányos esemény és a művészi alkotás között, főleg, ha tudjuk, hányan éltek vissza az eltűnt személy nevével; míg másokat pont ez a visszafogottság, a kényes ügy irodalmi leplezése, ahogyan emlegették, valamint a repülőrablás mozzanata, és az az egyértelmű tény, hogy a szerző A mester álmából merítette írói álnevét, késztetett arra, hogy komolyan vegyék Szultán Alexander szövegét. Az újszerű, elgondolkoztató és egyedülálló a szóban forgó prózaműben az volt, hogy cselekménye szerint a színész nem halt meg, hanem új, az előzőhöz mérten teljesen más életet kezdett. Az elbeszélés első megjelenését követően különféle lapokban szenzációhajhász címeket viselő oknyomozó riportok sorozata látott napvilágot arra a témára, hogy Joshua él! Mindig akadtak olyanok, akik állítólag látták őt, és élményüket szívesen osztották meg újságírókkal, valamint élőben sugárzott rádióműsorok bemondóival, televíziós talk-show-k műsorvezetőivel, résztvevőivel és közönségével. Ezen személyek néhány évvel később még egy egyesületet is alakítottak Élő Joshua Tanúi néven.
A fiatal színészről kisebb-nagyobb méretben krómosan csillogó éjfekete szobrok, egymástól legeltérőbb stílusban festett életnagyságú festmények, de más ormótlan tárgyak is készültek. Ő csak egy filmben játszott, de a hivatalos adatok alapján róla már napjainkig huszonhetet mutattak be a mozikban, bár a témában jártasak azt állítják, hogy ez a mennyiség merő szerénykedésre vall, mert ha az ideillő rövidfilmeket, dokumentumfilmeket, amatőr jellegű felvételeket is figyelembe vesszük, ez a szám legalább a háromszorosára rúg.
És Joshua? Halála óta félrevonultan él egy külvilágtól távoleső csipkefaragásos kastélyban az úgynevezett előző nap szigetén. Az első és utolsó időzóna közötti határvonal pontosan félbe szeli hatalmas rezidenciáját, így Joshua szabadon evickélhet tegnap és holnap között. Az építészeti remekművet, amelyhez egzotikus erdőn átívelő hepehupás út vezet, több hektár nagyságú tekervényes kerthálózat öleli körül, az erkélyről látni a távoli a hegyek sötét vonulatát, Joshuának esténként mangófaillat csapja meg orrlikait, időről időre paradicsommadarak szárnycsapkodása veri fel álmából, ilyenkor mindig felkel ágyából, az ablakon keresztül egy pillantást vet a felette ragyogó Tejút porára, majd megosztott érzelmekkel bámulja szurokfekete márványból csiszolt házfalainak remegő csillogását a Hold fényében.
Alig érintkezik emberekkel, ami érthető, hisz egykori ismerőseiről kénytelen volt lemondani, újakat viszont nemigen volt alkalma szerezni. Mire beleélte volna magát új szerepébe, addigra az évek elsuhantak, és kinek kell már manapság egy idős férfi, akinek még múltja sincs? Tudniillik, az egykori fiatal színész ma már nem fiatal. Még szolgálói és cselédei közül sem tudja senki a titkát. Néhanapján összeszorul csalárd szíve, amikor a kreol bőrszínű szobalány, munkaadójának a nappaliszoba ébenfabútorzatának kisszekrényén elhelyezett, elefántcsontból készült képmását csinosítgatva, megjegyzi: milyen nagyszerű egyén lehetett, és fellengzősen fogalmazva még egy sor csacsiságot mond el róla, amin Joshua rendszerint ingerlékenyen elhúzza a száját. Játékos kedvében a híresség felől nyaggatva a szobalányt, ziháló suttogással kérdéseket intéz hozzá. Ily módon igyekszik próbára tenni a hölgy képzelőerejét, ugyanakkor tudomást szerezni a magáról szállingózó legújabb kósza hírekről és bulvársajtói aranyköpésekről. Ezekből a mesefoszlányokból törekszik kihámozni saját közkedveltségének szintjét. Az esztendők során többször megfordult a fejében, hogy mindent leleplez, de ilyenkor mindig eszébe jutottak a hosszúköpenyes urak szavai, akik már több mint negyed évszázaddal korábban figyelmeztették, hogy ilyesmire ne próbálja elszánni magát, mert az őrült rajongók, akik megingathatatlan hittel imádják ŐT, meglincselnék – vagy legalább jól elnáspágolnák – a vénséget, aki rágalmazni merészeli istenített kedvencüket, és az emlékét. Így hát a világi jet-setből való félrevonulása óta a legtöbb idejét parányi szigetének a felkutatásával ütötte el, de amióta fáradékonnyá vált a sétákra, üres perceit virágai gondozásával és olvasással tölti. Egyetlen érintkezése a külvilággal abból áll, hogy olykor erőt vesz magán, felhívja személyes pilótáját, magánjellegű kis repülőgépére száll, és valamelyik vidéki kisszínházba elmegy megnézni egy színházi előadást. Összeaszott kezével görcsösen szorítva zsebében a rég megsárgult fényképet, meghúzódik az utolsó sorok egyikében, majd miután a függöny felszaladt, előregörnyed, kihúzza cingár nyakát, aminek következtében a ráncok fokozatosan elsimulnak homlokán, és merev tekintettel nézi végig azok mutatványát, akik az életet jelentő deszkákon maradtak.
(Vége)
