A világ változik, és vele együtt változik London is, a világ egyik legmozgalmasabb metropolisa. Az ezredforduló óta dinamikus építőhellyé avanzsált brit főváros megújulásáról külsőleg az egymást követő vadonatúj hatalmas épületek és felhőkarcolók látványa tanúskodik a legjobban, miközben az új idők eljövetelét jelentő változások kevésbé szembetűnő mozzanatát a külföldi, többnyire keleti tőkének a szigetországba való beáramlása képezi. A város fizikai átalakulásával nagymértékben kapcsolatban levő gazdasági-társadalmi változás ugyanakkor az alvilágban is érezteti a hatását, aminek specifikus megnyilvánulását igyekszik tetten érni Guy Ritchie Spíler (RockNRolla) című alkotásában.
A sajátos gengszterfilm-univerzumban leledző rendező szokásához híven központi hős nélkül építi fel művét, és ha egyáltalán beszélhetünk főszereplőről, csakis többes számban tehetjük ezt meg – egy átalakulófélben levő alvilági közeget nyilván nem is lehet másképp megközelíteni. Jurij (Karel Roden), az orosz maffia vezetője (akiről bárki, aki valaha is nézett angol focit, tudni fogja, kiről mintázták meg), ingatlanügyi ravaszkodások révén egyre nagyobb parcellákhoz jut a londoni ingatlanpiacon, amivel kiszorítja felségterületükről a helyi nagymenőket. Ez már önmagában is változást jelent a londoni alvilágban, hiszen a keleti újoncok magasról lepipálják azokat az íratlan szabályokat, amelyekhez a tradícióikhoz hű angolok közül valamennyi szélhámos és bérgyilkos tartja magát, minden pillanatban tudván, mit illik és mit nem. Lenny Cole (Tom Wilkinson) egy régi vágású öreg róka, helyi nagymenő az ingatlanbizniszben, aki területeket kezd elveszíteni a dúsgazdag orosz maffia megjelenése miatt. One Two (Gerard Butler) a pitiáner bűnözőkből összeállt Vad banda vezetője, akinek feltörekvő gengszter lévén van hallása a változás szükségességére felszólító idő szavára, és egyben képes alkalmazkodni az újfajta kihívásokhoz. Stella (Thandie Newton), Jurij csábos könyvelőnője sztereotipikus megtestesítője korunk nagyravágyó nőjének, aki helyzettől függően egyaránt képes bevetni szakmai zsenialitását és a hagyományos női praktikákat a hedonista volta számára elengedhetetlenül szükséges földi javak halmozásának biztosítása érdekében. Végezetül a főbb szereplők közé sorolható még Lenny Cole mostoha fia: Johnny Quid (Toby Kebbell), egy halottnak hitt drogos rocksztár, aki inkognitóban töltött hosszú idő után úgy dönt, hogy valódi spílerként visszatér a pályára – nem arra, amelyről eltávozott, de egy semmivel sem kevésbé izgalmasra. Ő az, akit nyugodt lelkiismerettel a rendező alteregójának is nevezhetünk, hiszen a rockzenész nagy volumenű visszatérésében mintha önmagára reflektálna a rendező, aki az 1998-as nagy sikerű A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (Lock, Stock and Two Smoking Barrels) és a 2000-es Blöff (Snatch) című filmjeivel rendezői kultuszstátust biztosítva magának, két megbukott filmen és egy Madonnával való házasságon túl a Spílerrel próbál ismét önmagára találni.
A párhuzamos történetek kombinatorikus levezetésére épülő film cselekményének kiindulópontja Jurij és Lenny Cole üzletkötése. Horribilis összegért cserébe az angol nagymenő magára vállalja, hogy korrupt politikus ismerőse révén engedélyeket biztosít az orosz milliárdosnak illegális ingatlanépítkezéséhez. Ahhoz, hogy minél gördülékenyebben sor kerülhessen az üzlet lebonyolítására, Jurij kölcsönadja Lenny Colenak szerencsefestményét, amit csakhamar ellop a holtából visszatért rocksztár, Johnny. Közben Stella fülest ad a Vad bandának, mikor veszi ki Jurij a Lenny Colénak szánt pénzt a bankból, mire One Two és társai le is csapnak arra. Az üzletpartnerek között egyre mélyebb antagonizmus alakul ki, az egyik a pénzét követeli, a másik pedig a szerencsefestményét, teljes a bizonytalanság a másikkal szemben, mialatt észveszejtő hajsza kezdődik az elvesztett érték után, aminek következtében a kezdetben szerteágazó cselekményszálak a történet előrehaladtával lassan összeérnek egymással.
Guy Ritchie legújabb alkotását is a fent említett két sikerfilmjéből ismert stílusjegyek jellemzik: bonyolult elbeszélésmód, aminek révén nagy szerep jut az eseményeken kívül helyezett mindentudó narrátornak; gyakori tempóváltás; klipszerű montázs; a cselekmény ritmusára lüktető slágerek szerves beleplántálása a műbe; a többnyire dialógusalapú (fekete) humor, amit zömében a Vad banda díszes felhozatala biztosít, de az orosz hús-vér gyilokgépek és egyéb groteszk figurák sem maradnak el tőlük; valamint a végtelenül egyszerű karakterek. A legutóbbi jellegzetességnél maradva, Guy Ritchie főleg cool hőseire nem véletlenül sütötték rá, hogy képregény-, illetve rajzfilmszerűek. A történeteivel ellentétben a rendező egyetlen hőse sincs karakterileg túlbonyolítva, már-már sztereotipikus, legyen szó kábítószeres rockerről, öntudatos csinos nőről, az alvilági élet vagány fenegyerekéről, politikusokkal társalgó kétes múltú üzletemberről vagy idegenekről, akiknek szerepét a Spílerben az oroszok töltik be. Ez a képregény-, illetve rajzfilmszerűség ugyanakkor más megvilágításban láttatja velünk az erőszak alkalomadtán igen brutális ábrázolását, s leginkább csak egy fekete humor alapú poénnak szolgál. Mint ahogyan a Kengyelfutó Gyalogkakukk után sóvárgó Prérifarkas valamennyi szerencsétlenségén jókat szórakozunk, úgy az izomdomb alkatú kidobófiú alapos elagyabugyálásán a vézna drogos részéről is jót mulatunk. A sajátos angol humor jut kifejezéshez nem egy Guy Ritchie által láttatott halálesetben is, amihez azonban azonnal hozzá kell fűzni, hogy ilyen esetekben a brit rendező mindvégig egyféle morális igazságszolgáltató szerepében díszeleg: filmjeiben sohasem halnak meg a jobbára ártatlan, egyszerű kisemberek. A rendező korábbi alkotásaival való párhuzamoknál maradva, az A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső antik puskáihoz hasonlítható a Spíler kabalafestménye, amelyet ugyan nincs alkalmunk elölről is látni, és amelyről így sohasem tudhatjuk meg, hogy mit ábrázol, de amely ennek ellenére a nagy bonyodalom egyik legfőbb mozgatórugója.
A Spíler elkészítése során Guy Ritchie igyekezett egyrészt megőrizni, másrészt pedig némileg újraértelmezni mindazt, ami első két filmje erősségének számít, aminek következtében egészen remekbe szabott jeleneteket sikerült megvalósítania – gondoljunk csak a szellemesség és a technikai bravúr ötvöztetésére Stella és One Two röpke tánc- és szexjeleneteiben –, de ugyanakkor a történet túlbonyolításával ezúttal nemigazán tudta kellőképpen lezárni filmjét: a katartikus váratlan fordulat mintha ezentúl nem tett volna eleget a tőle várt hatásnak, maradtak elvarratlan cselekményszálak, ami miatt a néző a film végén egy kissé nyilván fanyalogni fog (főleg az, aki látta az A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőt és a Blöfföt), de a rendező mentségére szolgáljon, hogy azonnal bejelentette, lesz folytatása a filmnek. A régi védjegyek felhasználása mellett Guy Ritchie tisztában volt azzal, hogy akárcsak hősei, ő sem hagyhatja figyelmen kívül a változások hívó szavát, így akarva/akaratlanul kénytelen valami újszerűt is belevinni alkotásába, ami ebben az esetben nem más, mint a filmbeli eseményeknek otthont adó városnak az egyik főbb szereplővé való avatása. Ahogyan John Dos Passos Manhattani kalauz című regényében New York, úgy a Spílerben London nemcsak színhely, hanem szereplő is: a megújulófélben levő brit társadalom szimbóluma.
