A szerelem végzetszerű erejébe kapaszkodó hősein keresztül a vallási összecsapásoktól és bűnözéstől terhes indiai nyomornegyed és az ezeregy színben csillogó globalizálódó világ találkozik egymással Danny Boyle Gettó milliomos (Slumdog Millionaire) című filmjében.
A kultikus státust élvező Transpotting rendezője legújabb alkotásának főhőse megpróbáltatások egész során keresztül kerül az emberi társadalom legsötétebb bugyraiból a Legyen Ön is milliomos! című tévéműsorba, a fogyasztói társadalom millióinak a szebb élet lehetőségét magában rejtő vetélkedőbe. Tündérmese ez a javából, amelyben az őszinte emberi érzelmek mindenek fölé való helyezése ellenére a történet nem torkol egy szirupos bollywoodi produkcióba, hanem a mű gerincét képező szerelmi szálon túl megidézi a turisták szemétől távol álló igazi Indiát, és a maga kifinomult módján könyörtelen kritikával illeti napjaink televíziós szórakoztatóiparát.
A három idősíkon játszódó történet a tizennyolc esztendős Jamal Malik (Dev Patel) kihallgatásával indul. A fiút azért tartóztatják le, mert meglepően jól szerepelt a világhírű kvízben, immár 10 millió rúpiánál tart, és még csak egy kérdésre kell válaszolnia a műsor másnapi adásában, hogy övé lehessen a 20 milliós főnyeremény, de mivel egy nyomornegyedből származik, tanulatlan volta miatt hihetetlennek tartják teljesítményét, és csalással vádolják meg. A rendőrőrsön zajló vallatás a történet első idősíkja. A második maga a Legyen Ön is milliomos! vetélkedő, amelyet a kihallgatást végző nyomozó (Irrfan Kahn) és Jamal felvételről néznek, miközben a srácnak el kell mondania, honnan tudta a válaszokat a műsorban feltett kérdésekre. Jamal gyerekkorából indítja élettörténetét, amely akár a modern India története is lehet, s mint kiderül, viszontagságos múltjához fűződő emlékei szállítják a megoldásokat a játékban szükséges kérdések megválaszolására – ez a film harmadik idősíkja.
A rá fektetett hangsúly ellenére a világhírű tévéadás csupán kerete a történetnek, amelynek finomabb rétegeiben egy szerelmi történet bontakozik ki a nyomornegyedben lezajlott vallási pogrom során gyerekként árván maradt Jamal és Latika (Freida Pinto) között. Szülői felügyelet nélkül Jamal, bátyja Salim (Madhur Mittal) és Latika könnyű prédák a gyerekkoldulásban jól jövedelmező bűnözési iparágat látó egyének számára, akik karmaiból a két fivérnek idővel sikerül megmenekülnie, s míg az idősebbik a gengszter élet felvállalásában látja a kiutat a teljes kilátástalanságból, addig a fiatalabbik gyermekkori barátnőjéhez fűződő érzelmei kibontakoztatásában véli ugyanazt felfedezni.
A románcközpontú sztori bármely pillanatban könnyen átcsaphatna egy negédes ömlengésbe, de hogy ezt mégsem teszi meg, az mindenekelőtt a rendező érdeme, aki egyrészt ügyesen állítja össze a mű többnyire remek alkotóelemeit, másrészt pedig egészen a film végéig angolos kimértséggel kordában tartja a lappangó bollywoodi hangulatot, és csak a film vége-főcíme alatt enged az indiai filmprodukciókra jellemző környezetidegen össznépi táncikálásnak. Az életigenlő történetet jelentős mértékben a cselekmény három idősíkban zajló levezetése varázsolja mindvégig izgalmassá, ami Simon Beaufoy forgatókönyvírót dicséri, s aminek révén folyamatosan felváltva három szemszögből tekinthetünk Indiára. Nem kisebb elismerés illeti Anthony Dod Mantle operatőr munkáját, aki egyaránt életszerűen rögzíti a vallatás feszességét, a tévéshow iránti tömeghisztériát vagy azt a miliőt, amelyben a szülői gondoskodás nélkül maradt gyerekek keserves erőfeszítések közepette igyekeznek biztosítani maguknak a napi betevő falatot. Ezen túl a kézi kamera által felvett jelenetek révén szinte dokumentarista hitelességgel kapunk betekintést a túlzsúfolt indiai nyomornegyedek zűrzavarába. A jól megkomponált képeket Chris Dickens vágta össze videoklipekre jellemző élességgel, nem ritkán a zenei aláfestést biztosító indiai tradicionalista és modern dallamok ritmusára. A film munkatársai közül nem szabad említés nélkül hagyni a színészgárdát sem, amely ismert tagok nélkül is megállja a helyét (a gyerekhősöket például egyenesen a nyomornegyedből állították a kamerák elé), a többség alakításáról pedig eleget árulkodik az a tény, hogy a castingért felelős Loveleen Tandant végül társrendezőként tüntették fel a filmben.
Danny Boyle filmje népmeséhez hasonlatos történet, amelynek elengedhetetlenül szükséges alapkövetelménye, hogy a jámbor szegénylegény és a gyönyörű leányzó egymás iránt dédelgetett szerelme a végén győzedelmeskedjen a társadalom minden gonoszsága felett, beleértve a gettónegyedek kegyetlen mindennapjait és a kifelé csillogó-villogó televízióshow kirakatvilágát is. Annak tükrében, hogy a hajtóerőként működő őszinte érzelmeket a világ elvetemültsége fölé helyezi, egyáltalán nem tűnik zavarónak a filmnek a kvízkérdések és a főhős élettörténete közti párhuzam során tanúsított kendőzetlen irrealitása. A mű parabola-jellege ugyanis elveti az emberi lét véletlenek sorozataként értelmezendő voltát, hogy helyette a megmásíthatatlan sors függvényeként közelítse meg a történet hőseit, s éppen a sorsszerűségbe vetett megrendíthetetlen hit az, ami a főhőst végigsegíti a kérdésekben megtestesülő akadályokon. Kezére játszik neki ebben a példázat moralizálástól mentes erkölcsi töltete is: Jamal egyáltalán nem a pénzért jelentkezik a vetélkedőműsorba, hanem a szeretett nőért – ezért nem is veszíthet.
