Nem állítom, hogy nem lepődtem meg Letsch Endrének a Kilátóban megjelent Vitairat a szerzői felelősségről és felelőtlenségről című írásának olvasatán, melyet hozzászólásnak szánt ugyancsak a Magyar Szóban megjelent Megfontolásra visszaküldöm című gyűrődésemhez. Való igaz, kellőképpen el nem ítélhető módon idézett tépelődésemben tévedtem, Ptk. (Polgári Törvénykönyv) helyett Btk.-t (Büntető Törvénykönyvet) írtam, s utólag belátom, ez bizony butaság volt a részemről. Hogy tévedésem olyan nagyon mégsem aggaszt, annak oka Letsch Endre vitairatában rejlik. Ha tévedésemnek ez volt az ára, hogy e hevület ilyen vehemensen jelenjen meg az olvasók előtt, akkor bizony megérte. A Népszava legsötétebb korszakában olvastam utoljára Letsch Endre cikkéhez fogható keserű kifakadást. A szebb időket is megélt napilapban azonban volt tétje a fölháborodásnak, szemben e mostani indulattal.
Mindjárt az elején kétszeresen is meg kell nyugtatnom a cikkírót. Először, mert bár konkrét napi aktualitás indított töprengésre (nevezetesen, hogy Sólyom László köztársasági elnök nem írta alá, hanem megfontolásra visszaküldte a parlamentnek a Ptk., a Polgári Törvénykönyv módosításának javaslatát), végső kicsengésében én mégis a baloldal történelemben játszott szerepéről mondtam el a véleményemet. Közben persze nem rejtettem véka alá a Magyarországon nyolc éve a hatalmat bitorló, magát baloldalnak nevező politikai képződménnyel szembeni ellenérzéseimet sem. És ezzel kapcsolatos a második megjegyzésem: ha történetesen nem a Ptk. (Btk.) ügyről, hanem a BKV-sztrájkról, vagy a nyugdíjbiztosítási alapok tervezett szocialista „privatizálásáról”, írtam volna, a magyarországi baloldali politikai elitről alkotott véleményem akkor is ugyanaz lenne, amit – csak a jelzés szintjén – bírált írásomban szóvá tettem. Egészen pontosan Letsch Endrének külön is kiemelve: hogy a kommunisták utódpártjának Magyarországon ma hatalmon lévő örökösei gazdaságilag és morálisan kifosztották az országot, hogy amolyan dél-amerikai oligarchákként privát vállalkozásuknak tekintették a hatalom gyakorlását (és magántulajdonnak a magyar nemzetet), s hogy ebbéli ténykedésük során a Duna–Tisza vidékére Közép- és Kelet-Európában egyedülálló módon visszahozták a kommunizmus legsötétebb emlékezetét: a közösségi javak eltulajdonítását, a gátlástalan korrupciót, a jogbizonytalanságot, az egzisztenciális kiszolgáltatottság érzését. Olyan károkat okozva ezzel a nemzetnek, amelynek remélt jóvátétele erősen kétséges. Az tehát, hogy Ptk. vagy Btk. – bármennyire is sajnálom a tévedésem – a mai tragikus politikai valóság hitványságának lényegén mit sem változtat.
És ezzel Letsch Endre is tisztában van. Elárulják ezt durcás indulatai is. Kifakadása során azonban nem akarja észre venni, hogy a számára szimpatikus mai magyarországi baloldali hatalomgyakorlás lényege nem attól függ, hogy én mit gondolok vagy írók arról, a mai magyarországi baloldali hatalomgyakorlásnak érezhető, tapintható társadalmi következményei vannak, és csak közvetlen haszonélvezői nem hajlandók szembesülni a valóságban okozott kár mértékével. Ezzel együtt is ostobaságnak tartom Újvidéken nyitni kormánypárti kampányt az elkövetkező magyarországi parlamenti választásoknak.
Mert hogy Letsch Endre politikai programnyilatkozatnak is beillő írásával beszállt a most induló választási kampányba, az számomra a napnál is világosabb. Most jön el annak az ideje, hogy az ügyeletes éberek a mosópor-reklámban is ellenséget véljenek látni, csak azért mert az „tisztára mos”. „Az a fő bajuk az elszánt Fidesz-hívőknek – vagy az azoktól kicsit Jobbikra állóknak (tartok attól: Te is egy picikét közéjük tartozol) –, hogy képtelenek türelemmel kivárni ezt a most már tényleg röpke három hónapot, hogy végre az istenített akarnok Vezérelje a (második) hazát” – írja rólam nem leplezett izgalommal Letsch Endre. Az persze nem világos a számomra, hogy engem is „elszánt Fidesz-hívőnek” tekint-e, vagy az „azoktól kicsit Jobbikra állók” táborába tartozónak. Egészében engem e szórólapra illő ostoba arcátlanság háborít fel – amit ezennel határozottan visszautasítok! De visszautasítom azt is, hogy a kérdést ennyivel elintézzük. Nem Fidesz-hívőként, még kevésbé kicsit Jobbikra állóként vélem úgy, hogy a XX. században a kommunista önkény és a terror formájában megjelenő baloldali hatalombitorlás a történelem egyik legsötétebb korszaka volt (borzalmaihoz egyedül csak a nácizmus rémtettei foghatók), s hogy a mai Magyarországon hatalmon lévő baloldal képlékeny joggyakorlatával, az erőszak-szervezetek törvénytelen fölhasználásával, nemzet-, polgár- és középosztály-ellenességével, a korrupcióval és a rasszizmus szélsőségeinek elhintésével a kommunista önkény korának emlékeit hozta vissza a társadalomba. És még mielőtt újabb alaptalan vád érne, gyorsan leszögezem: nem a baloldali bölcselettel, a baloldali meggyőződéssel van bajom. Engem emberi mivoltomban a megnevezett hatalomgyakorlás konkrét formája bánt – de nagyon! S ha ez a megbántottságom valahol találkozik a nemzeti-konzervatív meggyőződésűek (Letsch írásában a „pozitív nemzettudatúak”) véleményével, az külön az örömömre szolgál. S ehhez még csak feljelenteni sem kell engem!
Akárhogyan is legyen, még mindig nem ez a lényeg! Bárhogyan is forgassam filológiai jártasságomat, nem lelem annak nyomát, hogy a jeles cikkíró akár az egypártrendszer hatalmi kizárólagosságának, a kommunizmus valóságának idején, akár azt követően, az átmeneti posztkommunista idők jugoszláv, magyar vagy kelet-európai realitásaival szembesülve fölemelte volna szavát akár a délvidéki magyarság sorsát, akár az általános emberi jogokat sértő gyakorlatával szemben. Mint ahogyan nem hallottam őt tiltakozni az éppen aktuális magyarverések kapcsán sem. Persze, lehet a történelmet balra, vagy balabbra állva szemlélni és véleményezni, de nem tudomásul venni a diktatúrát, a diktatúra árát, megbocsáthatatlan közöny.
Ezzel szemben Letsch Endre mintegy személyes sértettsége okán a választási kampány nyitó napján riadót fúj, és a Fidesz-képviselte jobboldali veszélyre hívja föl a figyelmet. Plakátszerű szólamai szerint Sólyom László a „totális szereptévesztésben leledző, önnön jelentőségének téveszméjébe minduntalan belezavarodó magyar köztársasági elnök”, a jobboldal pedig a tehetetlen garnitúra, amely „a szánalmas szocialistákat kétszeri nekifutásra sem volt képes fölülmúlni, s a bukott miniszterelnök kreatív tevékenysége abban merült ki, hogy saját pártbeli hatalmát megőrizze, átmentse”. S hogy ellenérzését tovább színezze, hát előveszi azokat a vádakat, amelyeket ma már csak az élemedett korának nyomati leplezni képtelem, selypítő elnökasszony szokott nagy-nagy tanácstalanságában előkapni: tudniillik, hogy a jobboldal is lopott, hogy számlájukra írhatók az „»édesapám kőbányája«-szerű legzsírosabb állami megrendelések, a Tokaj-Hegyalja állami támogatás, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot-féle cégeltüntetési módszerek”, meg ki tudja még mi, és mi nem! (Közben persze arra sem ártana emlékezni, hogy az ehhez fogható, száznál is több bírósági feljelentés bizonyíthatatlanságába bukott bele a szocialisták közpénzügyi államtitkára, Keller László is, úgy, hogy a kreált ügyek a vádemelésig sem jutottak el.) Ám mindezeknek ebben a pillanatban csak a politikai kampány időszerűsége tekinttében van jelentősége. Hogy a soron következő választásnak mi lesz az eredménye, szerencsére nem Újvidéken dől el, és nem Letsch Endre indulatán múlik. Újvidéken csak az volt a fontos, hogy mindez elhangozzék, hogy újra beszédtémává váljon az elvetemült jobboldal kérdése.
Van azonban valami, amit Letsch Endre ugyancsak üdvösnek vél megemlíteni, s ami mellett valóban nem érdemes szó nélkül elmenni. Bírálatában azt írja: Orbán Viktor (és társasága) „arcátlanul lóvá tette a határon túli magyarságot, s az állampolgárság megadása helyett kiszúrta rövidlátó szemeinket egy semmire se való státustörvénnyel, az ún. magyarigazolvánnyal, melynek az a fő rendeltetése, hogy be lehet tenni a párna alá, vele aludni, az anyaország teljes jogú honpolgárságáról álmodozni, egyéb haszon nemigen származik belőle”. Ezzel többé-kevésbé magam is egyetértek, meg is tett minden tőle telhetőt a színre lépő baloldal ennek ellehetetlenítésére és lerombolására. Az azonban talán mégsem állítható, hogy a kettős állampolgárság intézményesítésétől való félelmében a „pozitív nemzettudattal” rendelkező jobboldal uszított volna a szomszédos országokban élő magyar közösségek ellen, ahogyan tette azt 2004-ben a hatalom birtokosaként a magyar baloldal. S akkor még nem érintettük azt, hogy a kettős állampolgárság rendezetlenségének kik voltak (akár az anyaországi, akár a határon túli, akár az újvidéki) haszonélvezői, a Kaya Ibrahim-jai és Joszip Tot-jai.
Nem kedvem ellen való mindezt megtárgyalni, de továbbra is azt állítom: én nem erről beszéltem. Én arról beszéltem, hogy ötvennégy évemből negyvenhatot a kommunista hatalom és örököseik alattvalójaként éltem le, s ez bizony nem volt az ínyemre való. S ahogyan emlékezem rá, nem volt az apámnak sem és nagyapámnak sem. De ahogyan emlékezem, voltak olyanok is, akik a kommunista hatalom kedvezményezettjei voltak – és maradtak azok a mai napig is, és persze az sem zavarja őket, hogy a Rózsadombon egykor elkonfiszkált zsidó villákban tengetik sanyarú életüket. S továbbra is rettenetesen zavar, hogy az érdemeket kettős mércével mérik, hogy vannak az életünkben elfogadott gyilkosságok és megbocsátható haláltáborok (filológialiga ez is kideríthető!), melyek nem intézhetőek el azzal, hogy az „Orbán is lopott”! Hogy örülnék egy nemzeti igazságtételnek, bizony az sem titkolom el. S nem bánnám, ha Magyarországon lennének végre nemzeti intézmények, amelyek félretéve az oligarchákat a gazdaság, a kultúra, a közélet tereit felkarolnák és támogatnák mindazt, ami a nemzetnek az érdekeit, a boldogulását szolgálja. Hogy ez valakiket nagyon sért, azt valahol természetesnek veszem. De a kérdés ettől még a maga nyers valóságában létezik: megtalálja-e a magyar nemzet a legjobb erők közül azokat, amelyek politikai eszközökkel képesek lesznek visszaadni a közösségnek és az országnak elveszett szuverenitását? Ahogyan én látom, ez ma nem a baloldalon keresendő! És most ezt is: megfontolásra visszaküldöm.
