Az Oscar-díjas Zsigmond Vilmost a filmek szerelmeseinek nem kell külön bemutatni, aki, miután 1955-ben Budapesten Illés György tanítványaként operatőrként végzett, az ötvenhatos forradalom idején készített felvételekkel Amerikába emigrált. Rövid útkeresést követően először fotózott majd rövidfilmeket készített, a 70-es évektől a szakmájában kezdett dolgozni és a világ legjobb rendezőivel működhetett együtt, csak néhányat említsünk közülük: Martin Scorsese, Steven Spielberg, Michael Cimnioval, Brian De Palma, valamint Woody Allen. Négyszer jelölték Oscar-díjra, a Harmadik típusú találkozások (1977) operatőri munkájáért végül meg is kapta a szobrot.
Az idén abban a nagy megtiszteltetésben részesült, hogy a 40. Magyar Filmszemle játékfilmes zsűrijének egyik tagja lehetett. Végtelenül szerény, közvetlen, mindig mosolygós ember, aki, amint meglátott a zárórendezvényen, örömmel ismerősként üdvözölt, s nyomban mondta is, hogy utoljára 1996 októberében adott interjút a Magyar Szónak. Lám, lám azóta majd 13 év telt el, s ő még mindig olyan friss, tevékeny, dinamikus, mint amilyen akkor volt. Természetesen szívesen állt újra a rendelkezésünkre.
Megítélése szerint hol tart a magyar film most, a 40. filmszemle után?
– Jó helyen tart, nincs igazán jó rálátásom, mert nem nagyon vettem részt a múltban a filmszemléken. Én csak úgy érzem, hogy a most látottak alapján elég jó ez a filmtermés. Akadt jó néhány film, amelyiket megkedveltem és bízom benne, hogy a közönség is így lesz ezzel. Mondhatom, hogy minőségben kiválóak az alkotások, a rendezők manapság jobbak, mint amilyenek a múltban voltak, ez a forgatókönyvekől is elmondható, az operatőrök pedig mindig is jók voltak – mondja szinte kacagva, majd hozzáteszi, még most is kiválóan dolgoznak a magyar operatőrök. Kivétel azért akad, főleg az ifjúság körében, még itt, az új filmesek között is. Az velük a baj, hogy nagyon sokat mozgatják a kamerát, minden ok nélkül rázzák, s forognak vele össze-vissza. Ennek a világon semmi értelme sincs, de én bízom benne, hogy talán olyan dologról van szó, amiről egyszer leszoknak. Úgy látszik, most ez a divat. Sajnos, Amerikában is ez van, sőt úgy látom, Európában sem jobb a helyzet. Majdcsak rájönnek arra, hogy ez semmit sem ad a film művészetének, egyáltalán nem emeli a színvonalát.
Ezt a jelenséget az utóbbi időben tapasztalja?
– Az utóbbi néhány évben. Mára oda jutottunk, hogy a szakma nagy része panaszkodik emiatt, sőt most már a közönség is egyre inkább kinyilvánítja nemtetszését. Egyszerűen nem értem, hogy a film alkotói, hogy nem veszik végre észre. Azért már el kellene gondolkodni, hogy a kamera mozgatása miatt jobb lesz-e a film, vagy rosszabb. Az én egyértelmű véleményem az, hogy sokkal rosszabb.
Milyenek voltak az idei magyar filmek?
– Szerintem ebben az évben nagyon jó mezőny volt, sokkal elfogadhatóbbak a filmek ezúttal, mint mondjuk két évvel ezelőtt voltak, igaz, a tavalyi termésről nem nagyon tudok beszélni, mert nem néztem. De idén annál inkább bepótoltam, hiszen mind a 18 filmet láttam. Nos, ennek a fele jó volt, s a felének a fele pedig kitűnő. Szerettem az idei filmeket, s meggyőződésem, hogy a közönségnek is tetszeni fog. A legtöbbjük ésszerű témát dolgoz fel, ami arról tanúskodik, hogy manapság jobban tudnak filmet csinálni, mint egykoron.
Sokan kifogásolták a túl sok erőszakot.
– Na jó, hát ez van, túl sok az erőszak, a szexuális kapcsolatok bemutatása, egyértelmű, hogy eltúlzott, de azt mondhatom, hogy szinte általános jelenségnek számít, mert majdnem mindenhol így van ez a filmekben. Kell, hogy legyen szex az alkotásban, anélkül egyszerűen nem megy, talán azért, mert akkor nem lehet eladni. Tudja ez olyan dolog, hogy a filmalkotók azt gondolják, hogy a közönség ezt kívánja.
Amerikában is ugyanez a helyzet?
– Igen, csak azzal a különbséggel, hogy ott az ilyen úgynevezett kisebb filmekben, mint amilyent Magyarországon készítenek, kis pénzből, nagyon kevés készül, mert egyszerűen nem tudják forgalmazni. Noha Magyarországon is gond van ezzel, a filmszemlén bemutatott 18 játékfilm közül nem tudom, hogy hány fog végül is a mozikba bekerülni. Azt hiszem, általános tragédia ez, mert egyszerűen, ha nem reklámozzák eléggé a filmeket, akkor azok mozikba sem jutnak el.
A látottak közül vajon hány film állná meg a versenyt külföldön is?
– Van három-négy olyan alkotás, amelyeket külföldi mozikban lehetne vetíteni és közönség is lenne rá.
Amerikában is?
– Igen, ott is, de mint mondtam, a reklámozás miatt ez szinte lehetetlen. Az a gond a művészfilmekkel, hogy mondjuk 100 millióból leforgatják, s legalább ugyanannyit kellene szánni a hírverésre. Hát kérdem én, hogy Magyarországon van-e erre a célra 200 millió?
Hogyan érezte magát itthon?
– Remekül, mindenki nagyon kedves volt, a zsűritagok készségesek, együttműködőek, jól megértettük egymást, roppant érdekes volt, hogy mindennap összeültünk és beszélgettünk a filmekről.
Olyan jól tudtak beszélgetni, mint régen?
– Azt nem tudom, melyik időszakra gondol, mert ez így még nem fordult elő velem, először vettem részt filmszemlén. Igaz, 1996-ban a Magyar Filmesek Világtalálkozóján itt jártam, de akkor nem a filmek és a filmezés volt a téma, hanem csak összejöttünk, mi a világba szétsereglett magyar filmesek, megkaptuk az ajándékainkat a magyar államtól, amit elfogadtunk, megköszöntünk és élveztük az ünneplést. De ilyen szakmai élményben, mint most, akkor nem volt részem.
Most, ha visszamegy Amerikába, milyen forgatásra készül?
– Jelenleg nem forgatok, de amint a színészsztrájk befejeződik, abban bízom, hogy rengeteg film fog beindulni és akkor biztos lesz olyan, ami nekem is megfelel majd.
Arra készül-e, hogy rendezni fog?
– Nem hiszem, nem valószínű, meghagyom ezt a rendezőknek, kétszer kipróbáltam, ennyi elég volt, rendezzenek csak a rendezők én meg majd fotografálok.
Kitart ez a véleménye mellett?
– Igen, abszolút.
Mert csalódott?
– Szerintem jobb egy elsőrangú operatőrnek lenni, mint egy másod- vagy harmadrendű rendezőnek.
