Valószínűleg minden újságíró hivatási kihívásként élné meg, ha pályafutása során nyíltan szembesíthetné felelősségével egy adott kort meghatározó politikust. Richard Nixon, bukott amerikai államelnökkel készített átfogó mélyinterjúja során David Frostnak 1977-ben – három évvel a hírhedt Watergate-botrány lezárását követően – ezt sikerült is megvalósítania. A szóban forgó tévéinterjú elkészülésének folyamatát – a kulisszák mögött zajló eseményeket, valamint a két félnek a párbeszédre való indítékait – tárja fel Ron Howard Frost/Nixon című filmje, ugyanakkor az amerikai történelem egyik legsötétebb és legvitatottabb személyének a középpontba helyezésével az alkotás a mindenkori hatalom természetét is boncolgatja.
Közvetetten vagy közvetlenül a nemzet szégyeneként emlegetett elnökről számos film készült már, gondoljunk csak Sydney Pollack A keselyű három napja (Three Days of the Condor) című politikai thrillerére 1975-ből, Alan J. Pakula Az elnök emberei című művére (All the President’s Men) 1976-ból, Oliver Stone Nixon című politikai drámájára 1995-ből, de akár Niels Muller 2004-ben készült A Richard Nixon-merénylet (The Assassination of Richard Nixon) című alkotását is ide sorolhatjuk, annak ellenére, hogy az adott műnek a középpontjában nem maga az elnök vagy a hozzá fűződő botrány áll, hanem egy elcsüggedt kisember, aki a társadalomba való sorozatos csalódása után úgy dönt, hogy leszámol a Fő Gonosszal, aki számára Richard Nixon személyében testesül meg, és ez az a pont, amely ezt az alkotást is a Nixon-filmek halmazába helyezi, az átlag amerikai szemén keresztül láttatva a népszerűtlen politikust. Az említettekkel ellentétben a Frost/Nixon már nem a Watergate-botrány körüli hercehurcát, az elveszített vietnami háború kapcsán felmerülő kételyeket, az állami csúcsban beágyazódott korrupciót és törvénytelenséget, valamint az ezekkel összefüggésben levő nyomozást elemzi, hanem az igazság pillanatára fókuszál, arra, hogy a volt elnök a kamerák előtt vajon beismeri-e vagy sem azt, hogy bűnt követett el az amerikai nemzet és társadalom ellen. Az interjú előzményeire és a háttérben zajló eseményekre fektetve a hangsúlyt, a film eddig ismeretlen aspektusait világítja meg az Egyesült Államok modern történelme legellentmondásosabb időszakának.
A film bevezetőjében Gerald Ford, Nixon alelnöke saját beiktatásakor egy általános felmentést ad a volt elnöknek mindazért, amit elnökként elkövetett, miközben a nemzet elcsüggedve várja, hogy a megbukott elnök bocsánatot kérjen és elszámoljon tetteivel. Az ex-elnök visszavonul és lelki feloldódás nélkül hagyja a közvéleményt. A kollektív katarzis iránti áhítatra érez rá David Frost (Michael Sheen), Ausztráliában dolgozó angol showman, akit egyre intenzívebben foglalkoztat egy esetleges interjú elkészítése a volt elnökkel. Három évvel azután, hogy a Fehér Ház elhagyására kényszerült, Richard Nixon (Frank Langella) végre beleegyez abba, hogy kamerák előtt szembenézzen azokkal a kényes kérdésekkel, amelyek továbbra is élénken foglalkoztatják a közvéleményt. A minden hájjal megkent politikus számító magatartására vall, hogy nagy tévécsatorna helyett David Frost selyemfiút választja, ugyanis terve pofonegyszerű: annak érdekében, hogy visszatérhessen a politikai életbe, rehabilitáltatni szeretné magát a nemzet előtt, újra belopnia magát az amerikaiak szívébe, ezért szónoki tehetsége révén olyan irányba igyekszik majd terelni a dialógust, amely érdemeit helyezi előtérbe, és ehhez gyakorlott újságíró helyett sokkal könnyebb vitapartnernek ígérkezik az általa felszínesnek tartott brit műsorvezető, akinek a feladat magaslatához való felkészültségében még saját stábja is kételkedik. Nem véletlenül, hiszen jóhiszemű naivitásában Frost azt gondolta, hogy az interjú elkészítésének szerződésbe foglalásával nyert ügye van, az ex-elnök gyónni akar népének, amit általa fog megtenni, és szem elől tévesztette, hogy Nixon esetében szó sincs megbánásról, a volt elnökre továbbra is az ellentmondást nem tűrő egocentrikus tulajdonságok jellemzőek. A némileg hosszúra nyúló felvezetés után, a film második felében „bekapcsolódnak a kamerák” és a két férfi szembenéz egymással. Az agyafúrtság párharca veszi kezdetét, az elején visszafogottan, majd egyre kendőzetlenebbül, miközben a ravasz politikus szubjektív alternatív valósággá összeálló hazugságok és féligazságok hangoztatásával igyekszik kikerülni azokat a kérdéseket, amelyek megpróbálnak belevájni hőn őrzött titkaiba, a műsorvezető pedig a kezdeti sokk után, levetkőzve magáról a televíziós szórakoztatóipar által felvett pózokat, érdemi válaszok kicsikarásával színvallásra kényszeríti a nagymenő államférfit.
Annak ellenére, hogy műalkotásra jellemzően fiktív elemeket is tartalmaz bőven, a Frost/Nixon című játékfilm dokumentarista jellegű dramaturgiája révén félig-meddig áldokumentumfilmnek is nevezhető, ugyanis a cselekményfolyamatot időről időre a történet valamelyik háttér résztvevőjének az eseményre való visszaemlékezése szakítja meg, miközben a két elbeszélő nyilatkozata között (dokumentarista szóhasználattal élve) „élőben zajlik a cselekmény”, vagyis folytatódik a játékfilm. Sajátos levezetése által a történet ugyan szövevényesebbé válik, de ezzel egyidőben a film első felében nem ritkán kissé vontatottá is, mert csak elodázza a közvetlen foglalkozást a film egyetlen tárgyával, a többrészes interjúval. Szerencsére a feszültség intenzitása percről percre nő, ezért nem érezni túlságosan zavarónak a cselekményszálak kibontakoztatását lassító beszélő fejeket, hogy valahol a film közepénél kezdődő tévépárbajig a bőrfotelekbe elhelyezkedett egymásnak feszülő elmékhez hasonlóan a székébe szögezze a nézőt.
A film nagy erőssége a két főszereplő karakterábrázolása. Frost nem egy végtelenül idealista beállítottságú jófiú, aki kizárólag a nép vágyának a szolgálatába állítja magát, hanem a nemes cél elérése mellett számos kicsinyes tulajdonság is vezérli tettét, mint amilyenek például a becsvágy és a hiúság. A tévés playboy valójában a kihívás összetettségének kellő mértékű felmérése hiányában kerül történelmi szerephez, erénye pedig abban rejlik, hogy tud élni vele: a kezdeti nemtörődömség ellenére felnő a feladat komolyságához. Mint ahogyan Frost nem a megtestesült Jó, úgy Nixon sem a megtestesült Gonosz, hanem egy ízig-vérig öntudatos és éles eszű politikus, aki majd’ megfeszül a hatalomvágytól, de aki alkalomadtán az önvádakkal és a cselekedetei feletti kételkedéssel is kész szembesíteni önmagát. Ehhez azonnal hozzá kell fűzni azt is, hogy Nixon szerepében Frank Langella hatalmasat alakít: elképesztően hitelesnek hat akkor is, amikor dühös, akkor is, amikor lekenyerező, akkor is, amikor szellemes, akkor is, amikor (ön)ironikus, de akkor is, amikor apró arcrezdülései által érezteti a nézővel a volt elnök arcára kiült magányosságot. Frost és Nixon nem fehér-fekete volta az, ami tulajdonképpen izgalmassá varázsolja a kettejük párharcát, hozzájuk viszonyítva a film többi szereplője karakterileg végtelenül egyszerű és egydimenziós, ami a két fél stábjának tagjai esetében még el is fogadható, őket kizárólag az ügy iránti elkötelezettség motiválja, de annál kevésbé érthető ez a Frost barátnőjének bőrében tetszelgő Rebecca Hall esetében, aki azon kívül, hogy mond néhány hétköznapi mondatot és végigmosolyogja a filmet, érdemben semmiben sem járul hozzá a történet kibontakoztatásához.
Nem esztétikai kategória ugyan, de a műnek van még egy nagy erénye: a jó időzítés. A filmet az Egyesült Államokban 2008. december 25-én mutatták be, tehát nem egészen egy hónappal az országban és világszerte egyaránt nagy népszerűségnek örvendő új amerikai elnök, Barack Obama beiktatása előtt, aki George W. Busht váltotta hivatalában. Az amerikai nemzet és társadalom egy nyolcéves rossz (szintén republikánus) kormányzáson van túl, amely gazdaságilag a tönk szélére sodorta az országot, a terrorizmus ellen folytatott szent háború nevében pedig éveken keresztül folytatta agresszióra épülő politikáját Irakban. A párhuzam a film és a jelen között több mint kézenfekvő: elszámolás a rossz elnökséggel, elszámolás a rossz kormányzással, elszámolás a háborús politikával, és elszámolás a mindebből kifolyólag a nemzetnek okozott sérelmekkel. A jelennel folytatott párbeszédének szemszögéből a film katartikus élményt nyújt elsősorban kortárs amerikai, de a probléma általánosítása révén mindenkori nézőjének is, hiszen az ember egyik legnemesebb hajlamát, az igazságosságba vetett hitét erősíti, azt sugallván, hogy az igazság Ariadné fonalaként a legnagyobb nehézségek közepette is utat talál magának a hazugságok képezte labirintusban.
