A második világháború utáni Németországban felcseperedő, úgynevezett „második nemzedék” szembesülését a nemzet náci múltjával boncolgatja Stephen Daldry A felolvasó (The Reader) című filmjében. A Bernhard Schlink negyven nyelvre lefordított és hétmillió példányban eladott világhírű regénye alapján készült alkotás a 15 esztendős Michael Berg (David Kross) és a 36 éves Hanna Schmitz (Kate Winslet) közötti szenvedélyes viszonyon alapszik. A különböző korosztályhoz tartozó férfi és nő románcából kiindulva, a mű emberközeli szemszögből tárja fel egy teljesen ártatlan nemzedék lelki vívódását a szülői generáció kollektív bűnössége miatt. Az 1958-tól 1995-ig tartó időszakot felölelő cselekmény a kamasz Michael rosszullétével kezdődik. Az utcafalnál összekuporodott srácnak egy ismeretlen nő segít hazajutni, majd amint a fiú felépül a skarlátból, felkeresi jótevőjét, hogy megköszönje neki gondoskodását, amiből kifolyólag hamarosan egy titkos kapcsolat alakul ki közöttük. A jegykezelőként dolgozó nő szegényes otthonában zajló együttlétek során egyre mélyebbre merülnek az érzékek birodalmában, miközben a fiú rendszeresen felolvas a nőnek kedvenc olvasmányaiból. Az egymás iránt ápolt, egyre erősödő érzelmek által kibontakozó kötelék Hanna rejtélyes eltűnésével szakad meg. Michael nyolc évig semmit sem hall volt ágyasáról, amikor jogtanhallgatóként részt vesz a náci háborús bűnösök elleni büntetőeljárások egyik tárgyalásán, ahol a vádlottak padján megpillantja Hannát, akit azzal vádolnak, hogy egy koncentrációs tábor őreként felelős több száz ártatlan ember haláláért.
A megszokott holokauszt-filmekkel ellentétben A felolvasó nem a náci uralom rémségeivel és áldozatainak szenvedésével szembesít – a filmnek egyetlen olyan szereplője van, aki a koncentrációs táborok borzalmainak a túlélője, de az erkölcsi és az intellektuális erő megtestesítőjeként nehezen tekinthetünk rá áldozatként –, hanem azzal, hogy a csaknem egymillió SS-tag mellett sok-sok ezer német állampolgár tevékenykedett még a koncentrációs táborokban nem meggyőződésből, hanem puszta munkavállalásból, úgy, mintha csak egy gyárban dolgozna a futószalag mögött, ily módon járulva hozzá a holokauszt megvalósításához; továbbá azzal – ahogyan az egyik jogtanhallgató szereplő ki is mondja –, hogy mindannyian tudtak táborok ezreinek a létezéséről, mégsem emelték fel ellene a szavukat, mégsem tettek ellene semmit. A nemzeti önvizsgálat a szülők gonosztetteinek árnyékában cseperedő ártatlan gyermekeknek a Harmadik Birodalom létrejöttére vonatkozó kérdések megválaszolására tett igyekezetében csúcsosodik ki. A mű a „második nemzedék” tagjai szemszögéből közelíti meg a kollektív felelősség kérdését, és igyekszik tetten érni a német bűn és bűntudat mibenlétét. A film főhőse valójában egész nemzedékét képviseli, amikor egy bizonyos pillanatban szembesül azzal, hogy nemcsak a Gestapo és az SS elítélt tagjai, hanem valamiféle módon az általa szeretett személyek – szülei, tanárai, lelkipásztorai – is részt vettek a józan emberi ész számára felfoghatatlan szörnyűségek elkövetésében. Egyesek meggyőződésből, mások parancsra, harmadikok puszta szemet hunyással a történések felett, azonban felmerül a kérdés: ki nem bűnös közülük? A megörökölt múltat nyilvánvalóan sokkal egyszerűbb lenne elviselni, ha nem öltene magára konkrét emberarcot: egy ismeretlent könnyűszerrel el lehet ítélni gaztettei elkövetése miatt, annál nehezebb ezt megtenni azzal szemben, akit ismerünk és akihez érzelmileg (a filmben még szexuálisan is) kötődünk. Az ismeretlen egy elképzelt monstrum, de az ismerős egy hús-vér személy, aki rendszerint egy átlagos hétköznapi ember életét éli, amiből arra a hátborzongató megállapításra következtethetünk, hogy szomszédunkból, rokonságunkból és ismeretségi körünkből is bárki véghezvihette azokat az irtózatos cselekedeteket, amelyek előtt elképedve állunk. Emiatt fontos mozzanata a filmnek Hanna szakmai előléptetése, mielőtt váratlanul eltűnne a fiú életéből: ő egy jó jegyellenőr, felelősségteljes munkás, feltételezhetően a koncentrációs táborban is lelkiismeretesen végezte a dolgát.
A különböző idősíkok folyamatos váltogatásával David Hare forgatókönyvíró remekül adaptálta filmvászonra a regényt, amelynek cselekménye egyébként három külön részben és időrendi sorrendben bontakozik ki. Az időbeli ugrásokkal összemosódnak a főhős életének fontosabb állomásai – amelyek között az átjárást finom átfedések biztosítják –, s így szükségtelenné válik a nem ritkán túl szájbarágó vagy pedig érzelgős töltetű visszaemlékező narráció alkalmazása. A forgatókönyv másik nagy erénye az üresjáratok teljes kiküszöbölése: még a legegyszerűbb jelenetek is jelentős utalással és mondanivalóval rendelkeznek. Gondoljunk csak Michael édesapjának az ebédlőasztalnál kifejtett közömbösségére (vajon ilyen mértékű közönnyel fogadta a náci hatalmat is?), illetve az édesanya neheztelésére a már középkorú Michaelnak (Ralph Fiennes), hogy nem vett részt édesapja temetésén. Jelentős mozzanata a műnek továbbá, amikor Hanna a kamasz Michaellal való kirándulása során kézbe veszi az étlapot, hogy azon nyomban le is tegye és ugyanazt rendelje, amit a fiú; ez a kép köszön vissza később a tárgyalás során, amikor a bíró arra kéri Hannát, írjon valamit, hogy leellenőrizhesse a kézírását.A film nagy erősségének számít a színészi teljesítmény is, mindenekelőtt a három főszereplő alakítása. Ralph Fiennes meggyőzően testesíti meg a többnyire búskomor középkorú Michaelt, arcrezdüléseivel is árulkodva a hős lelkiállapotáról, s ugyanezt teszi David Cross is a kissé zárkózott és gyakran elmerengő ifjú Michael szerepében, míg Kate Winslet lenyűgöző hitelességgel kelti életre a hol szigorú, hol elcsüggedt, kötelességtudó munkásasszony Hannát, a harmincas éveiben járó, testi gyönyörökre éhes, buja Hannát, illetve a meggyötört és mindenből kiábrándult idős Hannát, akinek megtestesítésében a színésznőnek hathatósan a segítségére volt Ivana Primorac sminkmester.
Hanna és Michael két különböző generációt testesítenek meg: az első a régi Németországot, a második pedig egy merőben új világot. A nő elfásultsággal tekint vissza a múltra, a fiú magyarázatot követel a történtekre, miközben a nyílt elítélés és a megértés megkísérlése között vajúdik, tisztában lévén azzal, hogy a kettő kizárja egymást. A film legfőbb erénye, hogy annak ellenére, hogy emberközeliből, hétköznapi átlagemberekként ábrázolja a koncentrációs táborok egykori őreit, nem rehabilitálja őket. A megváltás és a megbocsátás elmarad – Michael részéről is, mert ahogyan jogi professzora a náci múlttal kapcsolatos egyik eszmefuttatásuk során mondta: „Nem az a fontos, mit érzünk, hanem hogy mit teszünk.”
