Az emberi elmét soha nem lankadó érdeklődéssel foglalkoztatta és foglalkoztatja az idő létezésének fenoménje. Nem véletlenül, hiszen a fizikailag megfoghatatlan, de a fizikai világ működésére érdembeli hatást gyakorló jelenség létünk legfőbb jellegzetességét generálja: az elmúlást. A nemlétből a nemlétbe vezető földi pályafutása során az ember erőtlen csecsemőből lassan virgonc gyerekké cseperedik, majd idővel életerős felnőtté fejlődik, hogy végül rendszerint magatehetetlen idős személyként fejezze be életét.
Mulandóságunk egyértelműen az idő múlásának a függvénye, de vajon mi történik akkor, ha biológiai óránk mutatói visszafelé forognak? Ezt a kérdést veti fel David Fincher Benjamin Button különös élete (The Curious Case of Benjamin Button) című játékfilmjében, amely F. Scott Fitzgerald azonos című novellájának ötlete alapján készült. A dzsesszkorszak írójának emlegetett szerző 1921-ben született fantasztikus novellájának főhőse hetvenévesen kezdi életét, lelke ugyanolyan öreg, mint a teste, s ahogy múlik az idő, úgy fiatalodik: testileg-lelkileg egyaránt. Az alapötletet leszámítva Fincher alkotása semmi egyéb hasonlóságot nem mutat megihletőjével, amelynek megírására viszont Mark Twain késztette Fitzgeraldot, azon kijelentésével, hogy életünk határtalanul boldogabb lenne, ha nyolcvanévesen születnénk, és fokozatosan közelednénk a 18. életévünk felé.
A filmbeli Benjamin Button (Brad Pitt) az első világháború befejezésének napján nyolcvanvalahány évesen, csecsemő méretű idős testtel, ráncosan, ízületi gyulladásokkal terhelten, ősz hajszálakkal jön a világra New Orleansban, azonban az aggastyán külső alatt gyermeki lélek lakozik. Édesanyja közvetlenül a szülés után meghal, édesapja, Thomas Button (Jason Flemyng) pedig elszörnyedve újszülött gyermeke látványától, és nem kevésbé a nyakába szakadt felelősségtől, felkapja a pólyást, és rövid, cél nélküli futás után a legelső megfelelőnek ítélt küszöbön hagyja azt. Benjamint egy színes bőrű pár fogadja örökbe, és egy idősek otthonában nevelkedik, külalakban hozzá hasonló személyek társaságában. Meggörnyedve, kerekes székben kezdi földi életét, ám ahogy múlik az idő, izmai egyre ruganyosabbá válnak, és fizikai növekedésével egyszerre nő az életkedve és gyerekes kíváncsisága is. A szűkebb pátria lakosságához hasonlóan babonás és istenfélő Queenie (Taraji P. Henson), Benjamin nevelőanyja nagy szeretettel övezi gyermekét, akit Isten csodájának és ajándékának tart. Az otthonban lakó idős nénik és bácsik hamarosan befogadják maguk közé a különös teremtést, így egy sajátos közösségben nő fel, egyedül azt nem érti, miért mennek el oly gyorsan társai, amiből kifolyólag már tízéves korára megismeri a magány fogalmát. Az egyetlen személy, akivel közvetlen és tartós viszonyt tud kiépíteni, egy kislány, Daisy (Cate Blanchett), aki megtalálja a vele azonos magasságú bácsikában az ifjonc lelket. Többek között ez az ifjonc lélek készteti Benjamint arra, hogy egy kedves ismerőse halála után elhagyja a nevelőszülői házat, és Mike kapitány (Jared Harris) hajójára szegődve belekóstoljon a szabadság ízébe. Matrózként a fél világot beutazza, megismeri a kocsmai életet és a bordélyházak varázsát, egy oroszországi szállodában a közte és a férjezett Elisabeth Abbott (Tilda Swinton) angol arisztokrata hölgy között kibontakozó románcnak köszönhetően a szerelmet, a második világháború borzalmai révén pedig a barátok elvesztését, de bárhol is megfordul, mindenhonnan küld egy képeslapot Daisynek. A visszatérés a szülővárosba és a szülői házba nem kevés meglepetést rejteget: nevelőszüleinek már saját (biológiai) gyermekük is van; nyilván a morális vétség és a lelkiismeret-furdalás terhe alatt vér szerinti édesapjának elüszkösödik a lába és egy rejtélyes kór támadja meg bensőjét, de mielőtt még lezárná földi pályafutását, felkeresi egyszülött fiát, hogy elmondja neki történetét és tudatja vele, hogy ő az egyetlen örököse gombgyárának és összes vagyonának; és ami a legfontosabb, újból találkozik Daisyvel, akiből időközben világhírű balett-táncosnő lett. Biztos anyagi háttér birtokában Benjaminnak immár egyetlen vágya és elfoglaltsága marad: megvalósítani a kapcsolatot Daisyvel, amit nem kis megpróbáltatások, kellemesnek aligha nevezhető életszituációk után végül mégiscsak sikerül elérnie. Az ellentétes irányban öregedő férfinak és nőnek mindkettejük élete derekán – amikor külsőleg is a legjobban passzolnak egymáshoz – sikerül beteljesíteniük a gyerekkoruk óta bennük lappangó érzelmet. A szerelmespár boldogságban elmerülő röpke időszakát Daisy terhessége szakítja meg, pontosabban Benjamin azon lélektani problémája, hogy hogyan vállaljon gyereket, amikor kilátásban van saját testi változásának folytatása – gyermekké, majd csecsemővé válása. A film tartalmához még csak annyit kell hozzáfűzni, hogy a cselekmény két szálon fut: az elsőben az eddig elhangzott történet követhető, amelyet egy másik idősíkban Benjamin Button naplójából egy negyven év körüli nő, Caroline (Julia Ormond) olvas fel kórházban haldokló édesanyjának, akiről csakhamar kiderül, hogy nem más, mint Daisy.
Az őrület egyik lehetséges végletét feldolgozó Hetedik (Seven) című vérfagyasztó thriller és a kultikus Harcosok klubja (Fight Club) című alkotás rendezője Benjamin Button különös élete című filmjével teljesen új arcát tárja a néző elé. Egy merőben szentimentális arcot, amely nem ritkán túlságosan igyekszik eleget tenni a hollywoodi melodráma követelményeinek, ami nyilván nem fogja zavarni a műfaj rajongóit, de annál kevésbé fog maradandó élményt nyújtani az érzelgős mozzanatokkal kevésbé rokonszenvező nézőknek. Ez a megállapítás túlnyomóan a film harmadik fejezetére, Benjamin és Daisy szerelmének a beteljesülésére vonatkozik, mert odáig a rendezőnek – a humoros töltetű jelenetekkel és a mellékszereplők izgalmas élettörténeteit boncolgató szálakkal – nagymértékben sikerül elkerülnie a giccsbe hajló felhangokat, s ugyanakkor fenntartani a cselekmény feszültségét, ami már a közel három órás alkotás utolsó harmadáról aligha mondható el. Az idősek otthonában zajló apró-cseprő történések, az ott felcsendülő finom humor, valamint Benjamin eseményekben gazdag matrózkalandjai után a szerelmesek fénykorának ábrázolásakor a film teljesen leül, aminek következtében az addig izgalmas cselekmény átadja a helyét előbb egy reklámklip-sorozatnak is beillő jelenetsornak (Motorozás–Lakberendezés–Boldogság), majd pedig egy jobbára kiszámítható drámai lezárásnak. Míg a film első két fejezetében a megható jelenetek visszafogottan, kellő mennyiségben vannak adagolva, addig az utolsó fejezetbe túl sok érzelem jut. Önmagában ez még nem lenne baj, csakhogy a filmből hiányzik az a bizonyos adag irónia, ami lehetővé tenné neki, hogy felszabadultan példázódjon olyan lényegbevágó kérdésekről, mint amilyenek az élet és halál, az egy életen át tartó szerelem vagy az elmúlás problematikája, másrészt viszont a hiteles, mélylélektani háttere sincs meg ahhoz, hogy az említett örök érvényű témák feldolgozásával egy epikus jellegű alkotássá nője ki magát. Szerencsére a Benjamin Button különös élete nem is törekszik arra, hogy több legyen egy érzelemdús fantasztikus mesénél, így könnyűszerrel elkerüli a moralizálás buktatóit, és megelégszik azzal, hogy elégikus atmoszférába bújtatva bemutassa az emberi élet alakulását a születés pillanatától a halál pillanatáig.
A rendezői/forgatókönyvírói hozzáállás felismerése és elfogadása ellenére mégsem hallgatható el az a tény, hogy a film nem aknázza ki a sztoriban rejlő lehetőségeket. Benjamin nem jár iskolába, tehát nem tudjuk meg, hogyan fogadta volna el őt a többi gyerek, a film nem vezeti őt semmiféle hivatal elé, hogy esetleg egy házsártos tisztviselő asszony belekössön a születési dátuma és a külalakja közötti ellentmondásba, valójában Benjaminnak semmit sem kell tennie azért, hogy bárkinek is megmagyarázza léte különlegességét, a körülötte lévők nagyobb megdöbbenés nélkül fogadják el, hogy ő visszafelé morzsolja a másodperceket, mintha legalábbis ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga. Ha tovább vájunk a történetbe, az is számon kérhető a film készítőitől, hogy egy nyolcvanéves időszakot felölelő cselekménynek – leszámítva a második világháborús eseményeket –, miért nincs társadalmi háttere? Még ha ez a Farmer–Reklám–Szerelem központú ötvenes-hatvanas boldog évek esetében meg is érthető, annál kevésbé érthető meg Benjamin gyermekkorának éveiben, hiszen az amerikai délen vagyunk, a húszas-harmincas években, ahol színes bőrű nevelőszülők örökbe fogadtak egy fehér bőrű gyereket! Nem faji kérdések boncolgatását hiányolom a műből – az alkotás nem is arról szól –, csupán a filmben felvázolt idillikus légkört érzem hiteltelennek, mert bármennyire is csak egy egyszerű meséről legyen szó, egy mese is lehet hiteles vagy hamis. A Benjamin Button különös élete esetében azt érezni, hogy a szerzők nem tudtak mit kezdeni a remek ötlettel, talán azért is menekül el a közel három óra alatt oly sokszor David Fincher a történet fősodrából a mellékszálakba. Nem véletlenül, hiszen ebben a mágikus realizmus határát súroló világban mindenkinek megvan a saját kis élettörténete. Az első egy vak órásmesteré, aki az államfő jelenlétében a Nagy Háború utolsó napján egy visszafelé működő órát avat fel a New Orleans-i pályaudvaron, annak reményében, hogy ily módon hátha visszatér fia és a többi elesett katona a harctérről. Az aranyos tanmeséhez hasonlóan érdekes az idősek otthona egyik legszívósabb lakójának a története, aki folyamatosan azt ecseteli, hányszor és milyen körülmények között csapott bele a villám, amit a rendező egy korabeli fekete-fehér filmkockában, burleszkszerűen valahányszor be is villant. Nem kevésbé izgalmas a magát a tetoválás művészének tartó, bolondos Mike kapitány élettörténete, aki a védőszárnyai alá veszi a „különös kisöreg” Benjamint, és bemutatja neki mindazt, amit az idősek otthonában nem volt alkalma látni, akárcsak Elisabeth Abbott története is, akit sok-sok évvel a románcuk után a televízióban pillant meg Benjamin, ahogyan 68 évesen épp akkor úszta át a La Manche csatornát, aminek kapcsán szűkszavúan csupán a következőt jelentette ki: „Minden lehetséges!”
Egyedi világrajövetelétől kezdve Benjamin Button különös életében valóban minden lehetséges, ami nagymértékben Greg Cannom sziporkázó maszkmesteri munkájának, továbbá Claudio Miranda operatőr kamerájának köszönhető. Míg az első, digitális technikával felvértezve, orcátlanul realisztikussá varázsolja az öregedő/fiatalodó hősöket, addig a másik nosztalgikus barnába öltöztetve a képeket, színstilizációja révén merőben hozzájárul a film elégikus hangulatának kialakításához. A drámai alapállás ellenére optimista kicsengésű mű atmoszférájának megteremtése sokban fűződik még Eric Roth forgatókönyvíró nevéhez is, aki azonban elképesztő mértékben másolja önmagát. A Benjamin Button különös életében ugyanis jó néhány mozzanat kísértetiesen emlékeztet a Forrest Gump című filmben látottakra, amelynek forgatókönyvét úgyszintén Eric Roth jegyzi. Annak ellenére, hogy Forrest és Benjamin egymástól lényegesen különböző egyéniségek – mindketten a maguk módján egyediek –, hasonló környezetből származnak; egyiket és másikat is erős érzelmi kapocs fűzi az anyjához; mindkettő megkérdőjelezhetetlenül hisz az egy életen át tartó szerelemben és bevárja a még gyerekkorában kiválasztott nőt; egyik is, másik is könnyűszerrel jut tetemes gazdagsághoz, aminek köszönhetően nem kell törnie magát a napi betevő bebiztosításán; mindkettő részt vesz egy háborúban, amelyből, társaival ellentétben, épségben jön ki; ezenfelül mindkét film narrátora maga a főhős (azzal, hogy Benjamin önéletrajzát Caroline olvassa fel), és mindkét film a narráción túl is folytatódik, hogy csak a legkézenfekvőbb hasonlóságokat említsem, de nem kell túlságosan a felszín alá kaparni, hogy számos más párhuzamot fedezzünk fel a két mű között, ami semmiképpen sem tehető a Benjamin Button külön élete erényeinek listájára. A két sztárszínész (akárcsak néhány évvel korábban a Bábelben) renoméjához méltóan tolmácsolja az ellentétes irányba öregedő szerelmeseket, játékuk a gyakran sok-sok smink mögül is szívet melengető, bár meg kell jegyezni, hogy egyikük sem tesz hozzá semmi többlettartalmat szerepéhez. A mellékszereplők közül mindenképpen említést érdemel Taraji P. Henson alakítása, aki nagyszerűen kelti életre a babonás, istenfélő, de mindenkor határozottan a helyzet magaslatán álló anyát.
A véletlenek kibogozhatatlan sorozataként működő életben kétségtelenül lehetséges minden, de csak bizonyos keretek között van a dolgok létezésének értelme és működésének megalapozottsága. A nemlétből a nemlétbe vezető földi pályafutása során az ember erőtlen csecsemőből lassan virgonc gyerekké cseperedik, majd idővel életerős felnőtté fejlődik, hogy végül rendszerint magatehetetlen idős személyként fejezze be életét. Ez a világ rendje. David Fincher Benjamin Buttonja puszta létezésével megkérdőjelezi Mark Twain hajdani állítását, ennek ellenére sohasem halljuk őt panaszkodni, egyetlenegy pillanatra sem lázad fel önnön sorsa ellen, hanem egyféle magasztos méltósággal fogadja azt el. Esetleges lelki vívódásai három óra után is rejtély marad számunkra, akárcsak az elmúlásunkat generáló, egy egész életen át hasztalan boncolgatott idő mibenléte.
