Harvey Milk melegjogi politikai aktivista pályafutásának feldolgozásával Gus Van Sant Milk című játékfilmjében lerombolja a sztereotípiák alkotta keretbe helyezett képet a mindenkori kisebbségi embercsoportról, legyen szó homoszexuálisokról, de akár nemzeti, faji, vallási vagy szociális csoportról is. A film ugyan kizárólag a melegek közösségére összpontosít, az ő polgári méltóságukért folytatott küzdelmet mutatja fel, de üzenete túlmutat az adott szexuális csoporton, aminek révén mindenekelőtt az emberi jogok érvényesítéséről szól, olyan kisebbségi csoport alapvető jogainak a szorgalmazásáról, amely tagjainak az adott helyen és korban legális – vagy legalábbis a közösség által elfogadott – a bántalmazása.
A filmben Sean Penn által alakított Harvey Milk volt az első olyan amerikai politikus, aki nyíltan felvállalta homoszexualitását, sőt akit kimondottan a szexuális hovatartozása vezényelt a politikai pályára, s noha politikai tevékenysége jobbára csak helyi szinten volt érezhető, a Time magazin 1999-ben beválasztotta őt a huszadik század száz legfontosabb személyiségei közé. Gus Van Sant filmje a New Yorkban született és negyvenéves koráig ott is élő Harvey Milk életének utolsó nyolc esztendejét meséli el. A hippi mozgalom sodrásában Milk felhagy befektetési bankár karrierjével és új barátjával, Scott Smith-szel (James Franco) 1970-ben San Franciscóba költözik. A két férfi a Castro utcában lel otthonra, ahol fényképezőgép-boltot nyitnak. A Castro utca eredetileg ír, katolikus munkások lakótelepe volt, de a helyi gyárak hanyatlásával a múlt század hatvanas éveinek végén egyre többen kényszerültek közülük eladni házukat és elhagyni otthonukat, amelyeket, viszonylag olcsón, többnyire melegek vásároltak meg. Az egyre nagyobb számú homoszexuális San Franciscóba való költözéséhez sokban hozzájárult az itt meglévő hippi közösség, amely elfogadta a másságot, valamint a melegek táborának kiszélesedését szorgalmazta az is, hogy nagyon sok személyt elbocsátottak a tengerészetből, akik nem mentek haza, hanem letelepedtek a városban. Olyan időszak volt ez, amikor még elítélendőnek számított melegnek lenni, amiből kifolyólag nem kevés atrocitás érte a közösség tagjait – nem ritkán a rendőrség részéről is. Ebben a szociális közegben érik meg Milkben a tenni akarás vágya. Kezdetben más gay bolttulajdonosokkal együttesen a melegellenes üzletekkel szemben bojkottra szólítja fel a vásárlókat, később már egyes termékek ignorálása érdekében a szakszervezetekkel szövetkezik, hogy 1972-ben úgy döntsön: politikai pályára lép és jelölteti magát San Francisco városának felügyelői testületébe. Annak ellenére, hogy nem jut be a hattagú tanácsba, a Castro utca polgármesterének becézett politikus ismeretsége, és ezzel együtt befolyása is megnő. Fáradhatatlan tevékenységével, szenvedélyes beszédeivel, továbbá a különféle kisebbségi csoportok jogainak előtérbe helyezésével idővel a heteroszexuálisok bizonyos részének a rokonszenvét is elnyeri. Miután pedig módosítják a választási rendszert, aminek köszönhetően immár városszintű szavazás helyett maguk a negyedek választják meg, kit juttatnak be a testületbe, 1977-ben, negyedik nekifutásra Milknek sikerül megszereznie a városi felügyelői tisztséget, s ezzel ő lesz az első olyan magas közhivatali tisztséget betöltő személy az Egyesült Államokban, aki nyíltan vállalta homoszexualitását. 1978-ban bekövetkezett tragikus halála miatt felügyelői teendőit mindössze egy évig tölthette be, de ez a röpke időszak is elegendő volt neki ahhoz, hogy a hírhedt 6. számú Indítvány elleni mozgalom vezéregyéniségévé nője ki magát, s jobbára az ő kiállásának köszönhető, hogy Kalifornia állam elvetette a homoszexuális tanárok elbocsátására vonatkozó kezdeményezést.
A film nagy erősségének számít a korhű miliő megvalósítása, ami egyrészt Gus Van Sant igényességének tudható be, hiszen a mű teljes anyagát az eredeti helyszíneken vették fel, a filmben látható tárgyak, árucikkek kísértetiesen emlékeztetnek az eredetiekre, továbbá DannyGlicker jelmeztervező is korabeli fényképek alapján végezte el feladatát, másrészt pedig Dustin Lance Black forgatókönyvíró érdeme, aki mintegy négy éven keresztül dolgozott a Milk forgatókönyvén, a minél hitelesebb történet kialakítása érdekében hosszú interjúkat készítve Harvey volt barátaival és harcostársaival. Itt kell ugyanakkor megjegyezni azt is, hogy szinte kizárólag egy bizonyos embercsoportra fókuszálva, a mű bizonyos szegmenseiben kissé egyoldalúan ábrázolja a társadalmi helyzetet, ami némi hiányérzetet kelt(het) a nézőben. A film ugyanis Milk választási stábjának és baráti körének tagjain kívül még csak egyetlen személy történetét dolgozza fel: a bizonytalanságában meghasonlott Dan Whitét (Josh Brolin), aki Milk kollégája a város felügyelői testületében, de aki túl szélsőséges ahhoz, hogy bármiféle számottevőbb közösség hiteles képviselője lehessen. A forgatókönyvírót dicséri, hogy a teljes ember ábrázolása érdekében, többnyire az elsőre összpontosítva, eltalálja a kellő egyensúlyt a főhős heves politikai aktivizmusa, és nem kevésbé mozgalmas magánélete között, de a film legnagyobb erősségének mindenképpen az számít, hogy a Sean Penn által lenyűgöző remekléssel életre keltett Harvey Milket nem az erkölcsi tökély megtestesítőjeként láttatja, hanem sokoldalú hús-vér emberként, a saját kis erényeivel és hibáival, az igazába vetett rendíthetetlen hitével, aki ugyanakkor célja megvalósítása érdekében olykor a populista módszerektől sem ódzkodik. A színész alakítása teljes mértékben és mindenféle helyzetben magával ragadó: egyformán hiteles homoszexuálisként, magánemberként és politikusként, szenvedélyessége egyetlen pillanatra sem csap át érzelgősségbe, akárcsak határozottsága merevségbe.
A film, akárcsak Harvey Milk politikai aktivizmusa, az ismeretlentől való félelem leküzdéséért száll síkra. Milk módszere világos: mindaddig, amíg a saját kis világában élő átlagember a gonosz forrásaként éli meg a mindenkori másmilyent – aki állítólagos deviáns viselkedésével lerombolja az ősi értékeket, puszta jelenlétével veszélyezteti a többségi közösséget vagy elveszi a szóban forgó átlagember elől a munkahelyet –, addig fenntartható lesz a mindenkori másmilyenről kreált mítosz. Egyszerű oknál fogva: az ismeretlentől való félelem, és nem kevésbé az önbizalom hiánya az, ami a mindenkori többséget a mindenkori kisebbség ellen fordítja – abból táplálkozik előítélete és xenofóbiája. Ezt az előítéletet igyekszik lerombolni Milk azzal a felszólításával, hogy a melegeknek nem szabad titkolniuk szexuális beállítottságukat, mert amíg valaki azt gondolja, hogy egyetlen „mocskos buzit” sem ismer, könnyen elítéli mindet, abban az esetben viszont, ha ráébred, hogy egy kedves ismerőse is, akiről csupa jó véleménnyel van, annak a bizonyos embercsoportnak a tagja, már sokkal nehezebb lesz fenntartania az adott csoport iránt táplált előítéleteket.
