A fénykorában nagy népszerűségnek örvendő, mára azonban csak a néhai dicsőség morzsáiból tengődő pankrátor szomorú történetének ábrázolásával Darren Aronofsky A pankrátor (The Wrestler) című filmjében mindenekelőtt emberi kapcsolatokról szól: barátságról, szolidaritás-érzetről vagy inkább annak hiányáról, munkaadó és munkavállaló, szülő és gyermek, férfi és nő közti viszonyról, és nem utolsósorban az ezrek számára hősként megélt egyén és ismeretlen rajongói közötti kapcsolatról.
A jelentős mértékben szürreális elemekkel operáló, egyedi vizuális megoldásokban gazdag, pszichotikus hangvételű Pí (Pi), Rekviem egy álomért (Requiem for a Dream) és A forrás (The Fountain) című filmek rendezője ezúttal teljesen új arcát tárja felénk. Korábbi műveivel ellentétben Aronofsky A pankrátorban sokkoló sztori helyett egy drámai történetet mesél el, a technikai lehetőségek nyújtotta megoldások és a lenyűgöző látványvilág helyett pedig magára a cselekmény levezetésére és szereplőire összpontosít.
A minimalista jellegű alkotás Randy „The Ram” Robinson (Mickey Rourke) kifulladásának időszakából indít. A sportoló, aki a nyolcvanas években élte fénykorát, telt házas meccseken szerepelt, a szakma egyik fő sztárjának számított, játékfigurákat mintáztak meg róla, sőt még egy pankrátoros Nintendo játéknak is a főhőse lett, ma egy lepukkadt lakókocsi-parkban tengeti napjait, oly szerény körülmények között, hogy még az itteni havi bérlet kifizetése is gondot okoz neki. Hétköznapokon kirakodóként aprópénzért dolgozik egy üzletközpontban, esténként kocsmákat és sztriptízbárokat látogat egymagában, hétvégenként pedig külvárosi ringekben nevetséges összegekért vív. Egy napon lehetőséget kap a nagy visszatérésre, egykori nagy riválisával kell ringbe szállnia, azonban egy hétvégi – különösen brutális és véres – meccs után szívrohamot kap, és az orvos szigorúan eltiltja pankrátorkarrierjének folytatásától: életben maradása érdekében le kell mondania arról, aminek köszönhetően annak idején valódi hősként éltették. Nem kis lelki vívódás után Randy úgy dönt, hogy megpróbálja távol tartani magát a pankrátorok kemény világától, főállásban eladóként munkát vállal egy üzletközpont hentesáru-részlegében, magánéleti téren pedig igyekszik több időt fordítani emberi kapcsolatai ápolására. Először is Cassidyhez (Marisa Tomei), egy sztriptízbárban dolgozó, harmincas éveiben járó nőhöz szeretne közelebb férkőzni, majd annak bátorítására megkísérli újra feleleveníteni a kapcsolatot évek óta elhanyagolt lányával, Stephanie-vel (Evan Rachel Wood), aki a kezdeti teljesen elutasító magatartás után idővel hajlana is a békülés felé, csakhogy ennek megvalósításához a másik fél tartós odaadására is szükség van.
A film arra a kérdésre igyekszik választ adni, hogy egy kiöregedett sportoló, egy örökös harcos, aki a megjátszott küzdelmeken kívül máshoz aligha ért, s aki éveken keresztül rajongók ezreinek gyűrűjében töltötte el legszebb pillanatait, képes-e teljes mértékben megszabadulni múltjától, és új alapokon, új életet kovácsolni magának. Robert D. Siegel forgatókönyvíró és Darren Aronofsky rendező nagy érdeme, hogy a műben kizárólag a jelen kerül ábrázolásra, a film egyetlen pillanatra sem nyújt közvetlen betekintést a sportoló „aranykorába”, a minimalista jellegű történetszövésben még flashbackeknek sincs helye, a forgatókönyvíró/rendező megelégszik azzal, hogy apró részletek kidomborításával (a Randyről megmintázott játékfigura feltűnése a filmben, a hős videójátszmája a szomszéd kisfiúval, a rajongók fényképezkedése a pankrátorokkal, a fiatal sportolók viszonyulása az öregedő kollégához, a harcos felismerése az emberek részéről üzletközpontban, kocsmában stb.) sugallja a hős egykori nagyságát. Ehhez hasonlóan az alkotás a különböző kapcsolatok eredetét sem boncolgatja. Igaz, Cassidy és Randy esetében elhangzik, hogy a férfi a nő „ügyfele” volt, de nem tudjuk meg, hogyan mélyült el ez a viszony barátsággá, az apa és a lánya kapcsolatának megbomlásáról, annak idejéről és mibenlétéről azonban szinte semmi információt nem kapunk, csak sejteni lehet, hogy ennek köze lehet Randy karrierhajhászásához.
A pankrátor kegyetlen nyerseséggel és hitelességgel mutatja be a külvárosi valóságot, ahol a mindennapiért mindennap keményen meg kell dolgozni. A felvezetésnek is megfelelő film első fejezetében betekintést nyerünk a pankrátorok zord világába, ahol egy-egy menet kiszámíthatósága ellenére nem minden olyan felhőtlenül egyszerű. A mű szinte dokumentarista módon ábrázolja az izomóriás férfiak egymás iránt kifejtett tiszteletét, miközben a ringben megvalósításra kerülő fogásokat és „műsorszámokat” beszélik át, majd élő közvetítésnek is megfelelő hűséggel tárja elénk az üvegszilánkokkal, szögesdróttal, székekkel és egyéb kellékeszközökkel sebzett harcosok küzdelmét. A mű második fejezete Randy szívrohama után veszi kezdetét, és tulajdonképpen ebben a részben jutnak kifejezéshez az alkotás központi témáját feldolgozó drámai szálak. Az emberi kapcsolatteremtést megkísérlő Randy nem egyedülálló élete félresiklása terén. A fiát egyedül nevelő, estéről estére többnyire korosodó férfiak örömére a fenekét és a melleit riszáló Cassidy élete sem nevezhető felhőtlennek, akárcsak a huszonéves Stephanié sem, aki komor külső és dühös magatartás mögött rejtegetve sebezhető bensőjét, határozott kiállású lakótársnőjében (és feltehetőleg leszbikus partnerében) számíthat egyetlen biztos támaszra. Az apa és lánya, valamint a Randy és barátnője közti viszonyt taglaló jelenetsorok képezik mindenképpen a film legerősebb mozzanatait. Magával ragadó, érzelemtől dús jelenetek ezek, amelyek erős emotív töltetük ellenére egy másodpercre sem csapnak át dagályos ömlengésbe, ami a rendezői hozzáállás mellett még a három színész remekbe szabott játékának tudható be. Evan Rachel Wood a lehető legtöbbet hozza ki a törékeny lány karakteréből, Marisa Tomei pedig ugyancsak megnyerő a gondos anya és a sztriptíztáncos szerepében, de az, ami – a mű összes többi erénye mellett – A pankrátort egy szeretni való kisfilmből egy átlagon felüli alkotássá minősíti, mindenképpen Mickey Rourke rendhagyó alakítása. Egyáltalán nem túlozva megállapítható, hogy Rourke nem eljátssza, hanem megéli Randy szerepét, teljesen eggyé válik megtestesített karakterével, ami egy cseppet sem nevezhető egyszerűnek. Rourke élethűen hozza az egymagában élő, élete zátonyára futott gyámoltalan férfit, ahogyan a kilátásba helyezett halál árnyékában egy számára ismeretlen világ kibogozhatatlan szabályrendszere közepette félénken, megindító érzelmekkel igyekszik új önmagára lelni. Ugyanakkor a konok, indulatokkal teli, alkalomadtán ironikus és mások sértegetését is könnyen bevállaló férfi, illetve a ringben elképesztő mutatványokat produkáló sportoló ábrázolásában is hiteles. Egyaránt hatásos szemüveggel a szemén, fehér kuktával a fejében hústermékeket mérve a vásárlóknak, a padlón heverve zsilettel vagdosva arcát, illetve hihetetlenül kigyúrt testével a ringkötelekről ellenfelére vetve magát.
Darren Aronofsky nem moralizál, hősét nem egy máról-holnapra megtérülni képes erkölcshuszárnak mutatja be, hanem egy több rétegből összetevődő hús-vér személynek, aki nagyon szeretné tartóssá varázsolni a kialakulófélben lévő kapcsolatokat, de akit továbbra is nem csökkenő intenzitással csábít pankrátori múltja, s aki gyenge pillanataiban drogozásba, italozásba és csajozásba torkolló estéket is megenged magának. A film harmadik fejezetének is nevezhető befejező részében e három Én néz szembe egymással, az egyik kudarca generálja a másikét, egy meglehetősen világos, de a rendező által nyitott befejezéshez vezetve a történetet. Akárcsak a teljes film alatt, Aronofsky a mű végén sem rág szájba, hanem a szenzációfelkeltést, a műviséget és a hatásvadászatot teljes mértékben kiküszöbölő, félresiklott emberi kapcsolatokról és életekről szóló, meglehetősen visszafogott és karakterközpontú filmjének tartalmából eredő következtetés levonását a nézőre bízza.
