Az esemény akkora szenzációt jelentett, hogy felfedezője a rendkívül ritka óbecsei növényről Budapesten „igen népes hallgató közönség jelenlétében, akiknek soraiban több egyetemi tanár, akadémikus, hírneves botanikus, középiskolai tanár és tanárnő, egész sereg egyetemi hallgató foglalt helyet” – előadást is tartott.[1] Az idegen bükkönyt Reichenbach, Nyman, Koch és Ascherson Graebner növényhatározói alapján azonosította, s a növény tápértékét vegyelemzéssel állapította meg. Lelőhelyéről, s a környezete további száz növényéről fényképeket is bemutatott, bizonyítva, hogy „a magyar Kánaán, az áldott Bácska dacára, hogy legnagyobb részt az eke uralma alatt áll: mégis, több igen ritka és érdekes vadnövénynek a termőhelye”.
[1] Botanikai szabad előadás – Kovács Ferenc e hó 10-én az egyetemes növénytani tanszéken; Óbecse és Vidéke, 1917. január 21., 2. p.
Kovács Huszka Ferenc alsóvárosi plébános alakja néhány év leforgása alatt oly ismertté vált a budapesti tudományos körökben, a vidéki felfedezéseiről küldött beszámolói oly nagymértékben fordították felé a figyelmet, hogy 1914 decemberében a magyar kir. Természettudományi Társulat növénytani osztálya felkérte őt, hogy írja meg „szakszerűen, magyarul és a külföld számára latin nyelven” Óbecse elköltözött és bevándorolt növényeinek tudományos ismertetését. „A plébános – számoltak be a helyi lapok – a legnagyobb készséggel tett eleget a kívánalomnak, akinek zamatos, tőrőlmetszett magyarsággal, klasszikus latinsággal, és nagy szaktudással megírt dolgozatait a botanikai osztály alapos bírálat alá vetvén, nagy tetszéssel elfogadta, díjazta és a társulat költségén kinyomatja.” Egyúttal felkérte a plébánost, hogy 1915. évi január hó 13-án Budapesten a növénytani osztály nyilvános ülésén „ugyanezen tárgyból szóbeli szakelőadást tartson a mi elé természetesen hazánk tudós botanikusai érthetően nem kis érdeklődéssel néznek.”[1]
A botanikus – a tudósítás szerint – nagy érdeklődés mellett és a szaktudósok élénk figyelme közepette tartotta meg az előadást, s ennek Óbecsén azért is örültek, mert „a siker, amit alapos és csillogó tudásával szerzett, városunkra is fényt áraszt”. Az alapos tudást a megnyerő előadás tette még élvezetesebbé, amely annyira megnyerte a növény tudósok érdeklődését, hogy több ízben hangos tetszésüknek adtak kifejezést. Az előadás végén pedig éljenzés és taps kíséretében gratuláltak a vidék fölfedezett szakemberének. Az ünnepelt előadót dr. Mágocsy-Dietz Sándor elnök, egyetemi tanár lelkes beszédben üdvözölte és további működésre, kitartó tanulmányozásra buzdította őt, s hogy nagyrabecsülésének nyomatékot adjon, a tudós lelkészt a hivatalos ünneplésen kívül a fehér asztalnál is megünnepelték; „tiszteletére a növény tudósok és tisztelő barátai társasvacsorát rendeztek”.[2] A fellelhető adatok szerint ez volt a kiváló óbecsei szaktudós első budapesti előadása, melyet rövid három év lefogása alatt további hat, fényes sikerekkel kísért szereplése követett.
A tudományos körök negyven év vizsgálódása eredményének tekintették Kovács Huszka Ferenc Változások Óbecse flórájában című dolgozatát. A nagy feltűnést keltett tanulmány a Magyar Természettudományi Társulat kiadásában megjelenő Botanikai Közleményekben látott napvilágot, de külön lenyomat, füzet alakban is eljutott az érdeklődőkhöz[3]. Bár szakmai tanulmányról volt szó, melyben a szerző négy évtized vizsgálódásai alapján sorolta föl a város területéről eltűnt és oda bevándorolt növényeket, az értekezést óbecsei körökben hangosan ünnepelték, a helyi vonatkozásai révén „érdekes olvasmány”-nak tekintették. Összesen „162 növényfaj van, amely pár évtized alatt az óbecsei határnak búcsút intett, mert helyüket ma már rét és legelő helyett aranykalász-tenger foglalja le. Új növényt, melyek az előbbieknek a helyére kerültek, 89-et sorol föl a tanulmány. És pedig vasutaink révén került ide 31, a műutak építése révén 17, a Ferencz-csatorna forgalmának idehelyezése révén 13, az új parkok révén 13, és egyéb úton 15.” A tudósítás megemlítette, hogy a tanulmány latin nyelven is megjelent.[4] Az Óbecse és Vidéke nem sokkal az esemény bejelentése után részletet közölt a tudományos értekezés bevezetőjének történeti részéből.[5]
Kovács Ferenc plébános ettől kezdve rendszeres előadója volt a fővárosi tudományos köröknek. 1915. november 10-én ismét a botanikai tudományok művelőinek népes serege előtt több ritka Tisza-parti növényről tartott előadást, ám igazi szenzációt ezúttal az Örményországból hozzánk származott bükkönyféleség, a Vicia pieta jelentett, amelyet „rendszertani, biológiai, növényföldrajzi és alkalmazási szempontokból tisztesen ismertetett. A szentírási idézetekkel is díszített pompás előadást a közönség nagy figyelemmel és tetszéssel hallgatta, zajosan megéljenezte és szűnni nem akaró tapssal ünnepelte”. A Természettudományi Társaság elnöke – aki a jelek szerint mélyen a szívébe zárta a nagytudású vidéki plébánost –, dr. Mágocsy-Dietz Sándor egyetemi tanár ismét lelkes szavakban mondott köszönetet a szónoknak, s „őszinte elismerését fejezte ki a Nemzeti Múzeum nevében is azért a páratlan szorgalomért, tevékenységért, áldásos működésért, amit a botanika terén állandóan kifejt, s amivel dicsőséget és becsülést szerez vármegyéjének, szülőföldjének s a papságnak; és kérte a tudós plébánost, hogy mentől gyakrabban részesítse őket hasonló élvezetes előadásban”.[6].
Az immár országosan ismert növénytudós újabb sikerének számított a fél évvel később, 1916. májusában, ezúttal a Természettudományi Egyetem Növénytani Intézetében tartott előadása. A tudományát dicséretes buzgalommal művelő óbecsei botanikus immár „sűrűn szerepel ott, ahol megérteni és mérlegelni is tudják az ő szakirányú alapos képzettségét”, s lám, Óbecse újabb növény ritkaságokról címmel megtartott beszámolójának most ismét nagy sikere volt a főváros tudósai körében. Az előadásról elismeréssel nyilatkozó szakemberek közül néhányan elmondták a sajtónak: „Kovács plébános növénytani ismereteivel és tanulmányaival szép jövőnek néz eléje”. Tudósunk „ígéretét bírja több országos hírű szaktudósunknak, hogy meg fogják látogatni példásan rendezett és kiválóságokban gazdag gyűjteményét, amely egyike a magántulajdont képező növénygyűjtemények legnagyobbikának.” Az óbecsei lapok pedig minden korábbinál lelkesebben ünnepelték őt: „Az alsóvárosi plébánosnak – írta az Óbecse és Vidéke – a szaktudósok körében aratott sikere dicsőség sugarával árasztja el városunkat is, mert a tudós plébános Óbecsének szülötte és polgára, aki mindig szeretettel csüngött az ő városán, és annak előhaladásán. Ez alkalommal ismét dicsőséget szerzett az óbecsei névnek. Üdvözöljük meleg elismeréssel.”[7] Az Óbecsei Újság sem maradt el a lelkesedésben: „Mi, egyszerű kisemberek kedves földink kitüntetésének szerfelett örülünk, s a legforróbban üdvözöljük őt, akire, mint a köznapi életből magasan kiemelkedő, nagytudású apostolra örökké büszkék leszünk. Éltesse a jó Isten Hazánk javára, számos, igen számos esztendeig.”[8]
Sokan voltak kíváncsiak akkoriban a plébános „példásan rendezett” herbáriumára. A gazdag növénygyűjteménye iránt érdeklődő tudósok és újságírók mellett tanáraik társaságában a diákok látogatták nagy előszeretettel az alsóvárosi parókiát. 1917 nyarán – a világháború harmadik évében – az adai gazdasági iskolában a szaktanulmányait végző tizenegy török ifjú, tanáraikkal gőzhajón Óbecsére kirándultak. Első útjuk Kovács Ferenc alsóvárosi plébánoshoz vezetett, aki – a helyi lap tudósítása szerint – „a hős és dicső török testvérnemzet fiait a legnagyobb szeretettel és kitüntető szívességgel fogadta, s nekik a szép herbárium nyomán, különösen a gazdasági hasznos és káros növényeket nagy szakavatottsággal és élvezettel magyarázta.” Ebéd után a plébános az ifjaknak megmutatta Óbecse nevezetességeit, „a hírneves Ferencz-csatornai villamos zsilipeket, a szép Árpádligetet, a templomok remek festményeit, a Szabadságszobrot, Damjanich hős tábornok egykori házát, a hírneves Than-ok szülőházát, az égő vizű Sós-fürdőt, a Sörgyárat, a legszebb utcákat és a főbb középületeket.” Kovács plébános „felköszöntőt mondott a kedves török ifjakra, éltette a török padisahot, a török-magyar testvériséget és barátságot, s Isten áldását kérte a török és magyar fegyverekre és azok biztos diadalára. Szefa Nedim a török nemzeti védelmi bizottság elnökének fia magyarul, Mehmed Szubhi pedig törökül válaszolt, s lelkes szavakban ünnepelték Magyarországot, s a testvér magyar nemzetet.” A vasútállomáson az egybegyült közönség előtt elénekelték a magyar és a török himnuszt, majd „Éljenek a kedves török ifjak! Éljen a dicső Ozmán birodalom!” kiáltásokkal elköszöntek a látogatóktól.[9]
A maradéki magyarok lelki gyámolítója
1913 tavaszán az Óbecsei Újságban egy rövid hír közölte az olvasókkal: Kovács Ferenc alsóvárosi plébánosunk egy hétre a horvátországi Maradék községbe utazott, hol a római katolikus vallású magyar lakosságot „látja el egyházi funkcióival”.[10] Hogy Maradékra utazott, az nyilván nem volt meglepő, hiszen botanizáló gyűjtőútjai során gyakran megfordult a Fruska gorában, a Karlóca és Ürög környéki vidék egyike volt a kedvenc növénygyűjtő területének. Maradék falu lakosságával e kirándulásai során találkozhatott, elképzelhető, hogy gondjaikkal vendégszerető körükben ismerkedett meg.
Mi több, 1898 októberének elején óbecsei segédlelkészként olvashatta is az Ó-Becsei Közlöny beszámolóját, amely a Bácskából és a Dunántúlról Szlavóniába vándorolt magyarok kétségbeejtő helyzetéről tudósított. A földnélküli, nincstelen parasztok ezrei a jobb megélhetés reményében fogtak a kezükbe vándorbotot, és települt ki családostól Szlavóniába, azért, „hogy az ottani megmunkálatlanul heverő, elvadult földeket a kultúrának megnyerjék, az emberiség javára hasznosítsák”. Így keletkeztek „Horvát[országban] és Szlavoniában német, sokácz és magyar falvak. A németek és sokáczok boldogulni bírtak a nyelvükkel, mert nekik meg lett engedve, hogy anyanyelvükön tanítsanak az iskolájukban, anyanyelvükön prédikáljon nekik a papjuk a templomban, csak a magyaroknak nem volt megengedve, hogy a papjuk magyarul beszéljen, a tanítójuk magyarul tanítson. És ezt mind Strossmayer, a katholikus püspök cselekedte.” A maradéki magyarok hosszú-hosszú ideig könyörögtek, kérvényeket írtak és beadványokat fogalmaztak meg, de kéréseikkel mindenütt süket fülekre találtak. S mert ragaszkodtak a magyarságukhoz, elkeseredésükben elhatározták, hogy kilépnek a római katolikus anyaszentegyházból, s áttérnek a református vallásra. „Az áttérés már meg is kezdődött, s eddig 385 lélek hagyta el kényszerből apái vallását, a róm. katholikust” – tudósított az Ó-Becsei Közlöny.[11] Hogy ez akkoriban nem volt egyedülálló eset, s hogy a szlavóniai magyarok helyzete hosszú évtizedeken át megoldatlan volt, azt majdnem másfél évtizeddel később egy másik újság, az Óbecsei Hírlap rövid tudósítása is bizonyítja, mely annak a 80 magyar diáknak a sorsáról számolt be, akiket Pétervárad horvát községi elöljárósága horvát tannyelvű iskolába kényszerített. A túlnyomó többségben vasutasok gyerekei korábban az újvidéki magyar iskolákat látogatták, 1911 szeptemberében azonban ezt hatóságilag megtiltották nekik. „Most ezeket erőszakkal el akarják horvátosítani – tudósított a hetilap. – A szülők kétségbe vannak esve, de nem tehetnek semmit gyermekeik érdekében, mert félnek a horvát községi elöljáróság bosszújától. Végső elkeseredésükben most Barsy Viktor újvidéki káplánhoz fordultak, akit felkértek, hogy hozza nyilvánosságra a horvátok erőszakoskodását, és hívja fel az illetékes tényezők figyelmét a veszedelmes állapotokra.”[12] A horvát hatóságok magyarellenes magatartása kiváltotta a magyar kormány tiltakozását is, ezért a századfordulót megelőző években akciót szervezett a szlavóniai szórvány magyar közösségek felkarolására, iskolai, kulturális és egyházi gondjaik megoldására megszervezte a Julián-akciót.[13] Ennek eredményes kiteljesedését azonban a világháború eseményei megakadályozták.
Maradék magyarságának sok évtizedes gondjairól egy 1937-ben papírra vetett, ám mindmáig közöletlen tanulmány is beszámolt. A magát érthető okokból megnevezni nem kívánó szerző a Dunabánsághoz tartozó, irigi járásban lévő Maradékról közli: „a község lakóinak száma: 2600 lélek, amiből 1500–1600 a magyarok száma. (…) A katolikusok Djakovo alá tartoznak. 1898-ban csak egy Ács nevezetű család volt katolikus. Ennek idején az irigi plébános nem akart magyarul még temetni sem, kértek Strossmayertől, az akkori püspöküktől magyar papot, aki azonban nem teljesítette a kérést, sőt azt mondta a küldöttségnek: inkább kutyák ugassanak a templomban, mint magyarul énekeljenek. Az időközben megszaporodott magyar katolikusok közül ekkor 30 család tért át [református hitre].”[14]
[1] Óbecsei a tudományos világban; Óbecsei Újság, 1914. december 20., 2. p. és Óbecsei szaktudós dicsérete; Óbecse és Vidéke, 1914. december 20., 2. p.
[2] Óbecsei előadó a Tud. Akadémián; Óbecse és Vidéke, 1915. január 17., 3. p.
[3] Eddig nem akadtam a füzet nyomára.
[4] Kovács plébános tanulmánya; Óbecse és Vidéke, 1915. június 6., 3. p.
[5] Kovács Ferenc Huszka plébános: Változások Óbecse flórájában – Előszó abból a füzetből, amely a Botanikai Közlemények 1915. évi 1–2. számából különlenyomatként megjelent; Óbecse és Vidéke, 1915. június 20., 1–2. p.
[6] Kovács plébános botanikai előadása (a Természettudományi Társaság növénytani osztályán november 10-én); Óbecse és Vidéke, 1915. november 21., 3. p.
[7] Kovács plébános újabb sikere (az egyetemi növénytani intézetben tartott előadása); Óbecse és Vidéke, 1916. május 14., 2. p.
[8] Kovács Ferencz plébános tudományos előadása; Óbecsei Újság, 1916. május 14., 3. p.
[9] Török ifjak tanulmányútja Óbecsén – Kovács Ferenc plébános növénygyűjteményét tizenegy török ifjú tekintette meg; Óbecse és Vidéke, 1917. július 29., 2–3. p.
[10] Alsóvárosunk plébánosa Horvátországban; Óbecsei Újság, 1913. április 13., 2. p.
[11] A maradéki magyarok áttérvése (református hitre); Ó-Becsei Közlöny, 1898. október 9., 4. p.
[12] Magyarok szenvedései Horvátországban; Óbecsei Hírlap; 1911. augusztus 27., 2. p.
[13] Erre vonatkozólag lásd: Bernics Ferenc: A Julián akció – Egy „magyarmentő egyesület” tevékenysége Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában és a jelen 1904–1992); Pécs, 1994. 179 p.
[14] Maradik (Maradék) – gépirat; [1937].2 p. – TLA/432/11
