*Köszönet Kószó Attilának az ihletet adó fotókért
Mintha lassú, ráérős zümmögés
töltené meg
a gyerekkor illatú szobát, finoman
adagolt, mákonyos hang, mely a
gép rácsozata mögül szivárogva
bársonyos hullámként terül, majd
elül a sarkok szegletében míg
apránként magába szívja a sötét, és
a lencsén át fénycsóva pásztáz,
lilában játszó napszín-nyaláb, amit
apró kattanás szakít meg,
tollvonásnyi krikszkraksz vetül
ahogy fordul a tekercs, és a szélek
mentén feslik a vászon, lazul a
feszesség, a ráncok hátán picit
torzul a kép, és enyhe olajszag is
terjeng talán, de lehet, hogy csupán
a képzelet játszik,
s az olajszag afféle ál-nüánsz, oda
nem illő emlékdarab, és újabb
kattanás, majd ismét peregni
kezdenek a képek, melegbarnába
hajló tónus, időnként avítt, mintha
árkusra fotózták volna, s a
nagymama odaveti a válla fölött,
hogy minek bámulni idegen tájakat,
távoli városok épületeit, embereket,
akiket hátrahagyott az idő, s ott
bennrekedve, a tekercs filmkockái
közt bolondoznak, akár ha
cirkuszban lennének, éppen úgy,
hát mit jelent a szó, hogy idegen,
kérdem, amit látok egészen hasonló,
mint a mi városunk, az épületeink,
az itteni emberek, és úgy ugrálnak
ők is, mint az itteniek a vursliban,
lehet, meglehet, hogy hasonló, de
nem ugyanaz, biccent, nem az
otthonod, ez idegen, otthon az, amit
behunyt szemmel is felismersz, az
otthon íz, illat, pillantás, ahol
ismerős a rög-roppanás, az árnyak
hossza, a víz hűse, a kutak
magánya, ahol belédívódnak mind-
mind a történetek, és minden nesz
hallatán tudod, hogy jó helyen jársz,
az út hazavezet; igen úgy, most éppen
úgy süppedek el e habos-cukros
gyerekkor-hangulatban, mintha
lassú, ráérős zümmögés töltené meg
a szobát, leheletfinoman adagolt,
mákonyos hang, mely a gép
rácsozata mögül szivárogva
bársonyos hullámként terül, majd
elül a sarkok szegletében míg
apránként magába szívja a sötét, de
most nincs vászon, csak a monitor
üveglap-síkja, és fotók sorjáznak,
színehagyottak, néha melegbarnába
hajlók, sokadszorra pörgeti őket
diakockákként a gép, és várom a
szavakat, hogy rámtaláljanak, hogy
beszélhessek erről az előttem pörgő
világról, amely úgy mutatja be
mindazt amit két kéz teremthet,
hogy közben az alkotó, az ember
csak háttal, távozóban, puszta
tájelemként van jelen, várom a
szavakat, amivel leírhatnám a
látványt, hogy gondosan fésült
mondatokba foglalhassam az időt,
az eget, a várost, a fahasábokat, a
kutak csöndjét, a mólók magányát,
a dűlőutat, de csak ízeket, illatokat
érzek, s miként a régi történetek
szövetéből lassan felfeslik a múlt,
úgy bújnak elő a csöndből az apró,
ismerős neszek; jó helyen járok,
tudom, ez az út hazavezet…
