„Csak nyomja meg a gombot, a többit bízza ránk!” – hangzott a Kodak-szlogen a XIX. század végén, azt sugallva ezáltal, hogy egy jó fotó létrejötte mindössze minőséges felszerelésen, alapos utómunkán és némi szerencsén múlik. A fotózás művészetként való továbbgondolása és fejlődése – az amatőr dilettantizmus ellenhatásaként – semmisítette meg az avítt sztereotípiákat, és új távlatot nyitva emelte a fotózást a festészettel vagy akár a filmművészettel egyenrangúvá, produktumát, a fotót művészeti alkotássá. A jó fotós festő és rendező egy személyben. Kitűnő megfigyelő, akinek közlendője van. Alázatos hozzáértéssel hozza létre a színek, formák, arányok összhangját, a fény és árnyék játékait, és a valóság, az anyagi világ elemeit összegyűjtve képi jellé menti át azokat, saját formanyelvét használva fel közvetítőnyelvként a világ felé. Ezáltal sűrít, fogalmaz meg, üzen.
Munjin Andrea képei a belakott világ mozaikkockái, épp csak elkezdett, továbbgondolásra váró, szépen megkomponált történet-lenyomatok, saját korosztálya, a tinédzserek életérzését közvetítő performance-okként kezdeményeznek diskurzust a szemlélővel. A fotós és a gép szimbiózisa által apró intuíciók, benyomások, hangulatok mentődnek a fotó keretei között feszülő térbe, gyűlölhető vagy szerethető világ lenyomataiként, melynek polaritását a jó és a rossz, a szépség és a rútság, idő és időtlenség megléte biztosítja. Az urbánus, egyre inkább személytelenné váló közeg ábrázolása néhány tér- és képelem szimbólummá való emelésével válik izgalmassá, értelmezési lehetőségek sokféleségét sugallva, egyszersmind jelezve, hogy a látottak nem kizárólagos alternatívák, csupán a valóság egyes vetületei. Az utcaképek, épületrészek, használati tárgyak tudatos kompozíció elemeiként kerülnek képbe, nemcsak a világról, hanem az azt belakó emberről vallva elsősorban. A színek, formák harmóniájának megteremtőjéről, a megálmodóról, létrehozóról, használóról, aki jelen van világunk minden kis szegmensében, a kormos lábasokban, a mívesen faragott, antik bútorokban, a kötél bogában, a próbababák személytelenségében, az elhagyott kesztyű magányában, a piramis árnyékában, a kád ürességében, a szabályos ecsetvonásban, a kandalló hamvadó parazsában, a legkisebb utcakő horpadásában, az érintetlen táj mesebeli szépségében, a sárguló avar lassú haldoklásában. A kérdező, kutató, kételkedő, gyanakvó, romboló ugyanakkor teremteni tudó, esztétizáló, célra törő, életigenlő emberről vall, aki csupán átutazó az érzékszervek által felfogható világban, s akit saját tárgyaival együtt apránként koptat el az idő.
