Az 1982-es libanoni háború során a Sabra és Shatila-i palesztin menekülttáborban lezajlott vérengzések történetének elmesélésével Ari Folman izraeli filmrendező Libanoni keringő (Vals Im Bashir) című animációs dokumentumfilmjében egyrészt a közel-keleti konfliktusnak a beavatatlanok számára eddig kevésbé ismert fejezetét tárja fel, másrészt pedig a nemzeti szégyenfolttal való szembesülés szándékával a háborúban részt vevő fiatal izraeli katonákon keresztül a háború poszt-traumatikus hatását vizsgálja. A film kezdetén Arinak régi barátja, Boaz egy bárban elmeséli visszatérő lidérces álmát, amelyben pontosan 26 fogvicsorgató eb üldözi.
Az illető tisztában van azzal, hogy rémálma a libanoni háború hordaléka, hiszen a rejtőzködő palesztin terroristák elfogását szorgalmazó katonai akciók során legelőször az ugató/csaholó kutyákkal kellett végezniük, és ő pontosan 26-ot lőtt le. A már középkorú rendező/főszereplő megdöbbenten eszmél rá, hogy ő csupán annyira emlékszik az adott időszakból, hogy tizenkilenc évesen behívták katonának, és egységével Libanon felé irányították a menekülttáborokból izraeli városokat lövöldöző palesztin extremistákkal való leszámolás céljából. Magából a háborúból mindössze egyetlen képet sikerült megőriznie emlékezetében: a hátborzongató csendben hárman fekszenek pucéran, fegyverrel a kezükben a narancssárga-fekete színű tengerben a bejrúti hadjárat forgatagában. Ari Folman nem fogadja el a disszociatív amnéziába menekülés gyógyjellegét, művében hangsúlyozván, hogy önvédelmi mechanizmusunk ugyan háttérbe szoríthatja az egykori kellemetlen emlékeket, ha úgy tetszik elfedtetheti velünk őket, de ezzel még a múltunk nem mondott le végérvényesen rólunk, hanem minduntalan megtalálja annak módját, hogy valamiféle formában újra meg újra felelevenítődjön elménkben. A rendező Ari abból az alapelvből indul ki, hogy a traumatikus múlt örökös elhallgatása hosszú távon elfásultsághoz vezet, ezért a főhős Ari, elvesztett emlékeinek feltárása érdekében, múltidéző nyomozásba kezd, aminek során felkeresi egykori bajtársait, többször meglátogatja lélekgyógyászát, és a velük folytatott beszélgetések, a felidézett képek, az elhangzó meglátások és következtetések által, titokzatos mozaikkockákként lassan újrarajzolódik előtte saját múltja, és vele együtt az adott időszak eseményei is.
A mű teljes megértéséhez szükséges legalább nagyvonalakban ismerni a közel-keleti konfliktus ezen fejezetét. Sabra és Shatila palesztin menekülttábor volt Bejrút nyugati részében, ahová a palesztinok 1970-ben kerültek, miután Husszein jordániai király Vaszfi Tell jordán miniszterelnök meggyilkolása miatt kiűzte őket országából. A soknemzetiségű és sokvallású Libanonban, a közel-keleti viszonylatokhoz mérten, viszonylag békésen éltek egymás mellett mohamedánok, zsidók és keresztények. Sajnos a palesztin radikálisok az új környezetben sem hagytak fel terrorista akcióikkal, így a keresztény-muzulmán antagonizmus kiéleződése révén az ország már 1976-ra polgárháborúba sodródott. A nyolcvanas évek eleji izraeli invánziót a libanoni palesztin menekülttáborokban lezajlott erőszakos villongások szorgalmazták, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet ottani tagjait számos észak-izraeli robbantásos merénylettel gyanúsították. Az izraeli hadseregnek egy negyven kilométer hosszúságú biztonsági zóna kialakítása volt a célja, aminek köszönhetően elejét lehetne veheti a terrortámadásoknak, továbbá az Ariel Sharon, akkori védelmi miniszter által készített terv Bejrút megszállását is tartalmazta, és a zsidó állam támogatását élvező Bashir Gemayelt, a keresztény falangisták vezetőjét ültette volna az elnöki székbe. Ezzel a lépéssel egyrészt kiküszöbölték volna az északi szomszéd lépéseit, másrészt egy ütközőzónát hoztak volna létre Szíria felé. Az a Szíria felé, amellyel a hátuk mögött a palesztinok Libanonban nagyobb falatot követeltek a hatalomból. A libanoni konfliktusba végül a Slomó Argov, Izrael londoni nagykövete elleni merényletkísérlet ürügyén 1982. június 6-án a keresztények oldalán Izrael is bekapcsolódott. Az izraeli csapatok egy hét alatt elérték Bejrútot, innen azonban nem mentek tovább, és még augusztusban is a város elfoglalási parancsára vártak. Augusztus 23-án Bashir Gemayelt elnökké választották, de már szeptember 14-én bombamerénylet áldozata lett, aminek következtében az izraeli hadsereg bevonult Bejrút nyugati kerületeire. Többek között a Sabra és Shatila-i menekülttábor irányítását is átvette, majd engedélyt adott Bashir milicistáinak a leszámolásra. Szeptember 16-a és 18-a között a keresztény falangisták több mint 3000 ártatlan civil palesztint gyilkoltak le. A Sabra és Shatila-i esetből a politikai, társadalmi és kulturális ellentétek szövevényes hálójából kibontakozó közel-keleti konfliktusban gyakran nehezen eligazodó kívülállónak is világossá válik, miféle ördögi körhöz vezet a sok-sok szenvedésből fakadó bosszúszomj, amit a minden eszközt szentesítő kiválasztottságtudatot generál. A radikális palesztinok számára egyértelmű volt, hogy csak azért, mert keresztény, jogukban áll megölni Bashir Gemayelt; a keresztény falangisták normális reakciónak vélték, hogy szeretett vezérük meggyilkolásáért a palesztin terroristák helyett a fegyvertelen palesztin civil lakosságon álnak bosszút, az áldozatok mellére véres kereszteket vágva; miközben az izraeli katonák, gondosan őrizve a tábor kijáratait, semmit sem tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák a falangisták ámokfutását, amivel a mészárlások bűnrészeseivé váltak. A filmben elhangzik, hogy az izraeli hadsereg illetékesei tájékoztatták a történésekről Ariel Sharont, de ő nem tett semmit, hogy meggátolja a háborús bűnök elkövetését. Az ENSZ 1982. december 16-án népirtásként ítélte el a történteket. Az ügyet az izraeli kormány is kivizsgálta, és Sharont elbocsátották állásából. Az pedig már csak a fondorlatos sors fintora, hogy közel két évtizeddel később, 2001 februárjában ugyanazt az Ariel Sharont választották meg Izrael miniszterelnökévé.
Azzal, hogy a téma feldolgozásához az animációs dokumentumfilmet választotta, Ari Folman egyrészt tisztes távolságba helyezte magát a tévéhíradókból mindenki számára jól ismert gázai övezetben készült felvételektől, akárcsak az összes többi háborús helyszínen felvett képektől, amelyeknek mindennapivá válása már nagymértékben közömbössé tette a kor tévénézőit mások szenvedéseivel szemben, ami miatt a rendezőnek a megszokottól eltérő, még nem leértékelődött vizuális kifejezőeszközre volt szüksége a háborús borzalmak és az emberi kínok közvetítésére, amihez az animáció tökéletes megoldásnak bizonyult, másrészt pedig a rajznak köszönhetően teret adhatott beszélgetőpartnerei történeteinek közvetlen ábrázolására, illetve hősei rémálmainak a bemutatására is. A rendező először videóra rögzítette a tényfeltáró riportba is beillő interjúfelvételeket, majd egy animációs eljárás által átdolgozta őket, kellő érzékkel dúsítva az így nyert anyagot lidérces álmok, víziók és hipnotikus képzelgések szürreális képeivel, teljesen egybemosva a különböző érzékelési síkokat: az álmot, az emléket és a valóságot. A rajztechnika erőssége továbbá, hogy kiváló lehetőséget nyújt a szerzői szándék hangsúlyozására. A játékfilmmel, valamint a klasszikus dokumentumfilmmel ellentétben Ari Folmannak az animáció által sikerül kiemelni, közelebb hozni a nézőhöz azokat a mozzanatokat, amelyekre fel akarja hívni a figyelmet, így a vastag kontúrvonalakkal határolt képekkel és erős színekkel átitatott alkotás részletgazdag képi világa ellenére sem vesz el a részletekben, szuggesztív hatását pedig a racionálist és az irracionálist egyaránt magában foglaló expresszionista képek felsorakoztatásával nyeri el. A háború borzalmait szokatlan köntösbe csomagolva, a Libanoni keringő számos felejthetetlen képet és képsort tartalmaz. Lenyűgöző ahogyan az immár Hollandiában élő Carminál tett látogatás után a taxiban ülő Arit ábrázoló kép finoman átmegy a tankokban ülő katonák ábrázolásába, akik a szélrózsa minden irányába lövöldözve vonulnak be Libanonba. „A háború olyan, akár egy gonosz LSD-tripp” – mondja Folman, és valóban, Ari volt bajtársainak a történetei úgyszintén letaglózóak: Carmi visszaemlékezésében a felrobbantott hajóról őt egy óriási istennő mentette ki; Frenkel megelégelve a palesztin orvlövészek kereszttüzét a bejrúti sugárúton, kibújik rejtekéből, hogy könnyebben célba vehesse őket, és a szétlőtt óriási Bashir-plakátok közt, az ellenség golyózáporában körbe-körbe tüzelve keringőzik a halállal; Ronni pedig egy palesztin rajtaütést követően, tankja legénységének egyetlen túlélőjeként, a sötét tengerben kilométereket úszva menekül meg. Nem kevésbé hátborzongató Ari sétája a bejrúti repülőtér ürességtől kongó várótermében, ahol az égig érő menetrendtáblán villámgyorsan váltakoznak a világvárosok nevei, azt sugallva, hogy bárhová el lehetne utazni, miközben az ablaküvegen keresztül csak lebombázott repülőgépeket lehet látni. De ugyanennyire bűvöletbe ejtő a film nyitójelenetében megriadt emberek közt ügető 26 kutya látványa; a hóval borított, illetve virágokkal tarkított Hollandia; a háború forgatagában pornófilmet néző katonatiszt groteszksége; vagy a háborús övezetből hétvégére hazaérkező Arinak a megdöbbenése annak láttán, hogy a nem is olyan messze zajló brutalitások ellenére az élet itt a megszokott kerékvágásban zajlik: a kávézók és a játéktermek teli vannak emberekkel, a zsúfolt diszkóban dübörög a zene, a fiatalok csókolóznak az utcán. A film valamennyi képkockájában magával ragadó képi világ mellett a mű összhatásának kidomborításában nagy szerep jut a zenének, amely – legyen szó korabeli diszkóról, zúzós gitárjátékról vagy Max Richter keserves hegedűdallamairól – mindvégig szerves egységet alkot a látvánnyal.
A Közel-Kelet hosszú évtizedek óta a világ egyik legforrongóbb és legállandóbb puskaporos hordója. Ezt a civilek ezreinek életét követelő merényletek és megtorlási akciók kibogozhatatlan sorozatából táplálkozó borzadályt kívülről aligha lehet a kellőképpen megítélni, belülről pedig nyilván még nehezebb azt megtenni, mert a felgyülemlett sérelmek terhe alatt valamennyi félnek van magyarázata és igazolása tetteire. Éppen ezért megnyerő a holokauszt áldozatai utódjának, Ari Folmannak a hozzáállása, aki belülről, érintettként dolgozza fel a témát, és veti fel a megdöbbentő kérdést: a holokauszt traumájára épülő nemzeti identitással összhangban vajon mivel lehet megmagyarázni néhány terrorista elfogása érdekében sok-sok civil életének a kioltását, és vajon hogyan lehet igazolni a Sabra és Shatila-i vérengzést?! Az animációkba gyúrt szürreális képek kísérteties rémálomba ringatnak el bennünket, amiből a rendező csak másfél óra után ébreszt fel bennünket a menekülttáborban készült, romhalmazokat, halomra mészárolt embereket és jajveszékelő túlélőket ábrázoló, néhány perces dokumentumfelvétel bevágásával, hogy ráébredjünk: az embertelen valóság szörnyűbb minden lidércnél. Ari Folman őszinte, megrendítő filmje mintaszerű példa arra, hogyan kell műalkotást készíteni a nemzeti traumáról.
