MÍTOSZTEREMTÉS
Életünk narancsgerezdek lazaságával egymásba kapcsolódó személyes mítoszokra épül, amelyeket gyermekkori emlékeink, érzelmi kötődésünk által felmagasztalt könyvek és egyéb művészi alkotások, a valóságban vagy a képzeletünkben lejátszódott eseményeket újra meg újra lelki szemeink elé varázsoló dalok, álmainkban permanensen felelevenedő apró kalandok, meghatározott helyek, amelyekre szívesen visszajárunk, valamint életutunk bizonyos állomásain számunkra fontos szerepet játszó személyek generálnak. Az idő múlik, a bennünket körülvevő világ folyamatosan változik, életünk lassan hömpölyög tova, és elménkben (sokszor racionális úton szinte megmagyarázhatatlanul) egyes dolgok (amelyek eredeti állapotukban aligha voltak tökéletesek), a mindenkori én létértelmének biztosítása érdekében, lehántják magukról a felesleges selejteket, illetve jelentős melléktermékként odaláncolódnak valamelyik, immár fontosnak vélt jelenséghez az életünkben: és felértékelődnek avagy mitizálódnak.
Az emberi civilizáció létrejöttéhez és megszilárdulásához kétségtelenül szükség volt a ráció felülkerekedésére, ám azonban a modern pszichológiai tudománynak köszönhetően ma már tudjuk, hogy mindannyiunk cselekedeteiben óriási szerepet játszik a tudattalan. Egy embercsoporton belül ennek a ténynek még nagyobb jelentősége van, hiszen intellektusuk szerint a legkülönbözőbb személyek is nagyon hasonló érzelmekkel, ösztönökkel és szenvedélyekkel rendelkeznek. „A tömeg tudattalan cselekvése az egyén tudatos cselekvése helyett – ez századunk egyik fő jellegzetessége” – írja Gustave Le Bon1 első ízben 1895-ben napvilágot látott Tömegpszichológia című művében, mindenekelőtt arra híva fel a figyelmet, hogy a korát meghatározó események legtöbbje nem kiemelkedő egyének alaposan megfontolt elképzelései alapján zajlott, hanem a tömegek spontán megmozdulása révén. Le Bon megállapítja, hogy a tömeg szellemileg mindig alacsonyabb szintű, mint az egyén, ezért képtelen olyasvalamire, amihez magasabb fokú intelligenciára van szükség. Ugyanakkor csak a végletes érzelmeket ismeri, emiatt képes valakinek a támogatását csakhamar imádattá, valaki iránt táplált ellenszenvét pedig pillanatok alatt gyűlöletté fokozni. Ez az ösztönök játékának is nevezhető folyamat kétségtelenül elferdíti a valós tényállást, kultuszképző ereje által közel hozza egymáshoz, nem ritkán összemossa a realitást a mesével. Nem csoda tehát, hogy a francia gondolkodó különösebb magyarázat nélkül szögezi le következő megállapítását: „A történelem nem örökít mást, mint mítoszt.”2
Az egyénhez hasonlóan a mindenkori embercsoportoknak is feltétlenül szükségük van ilyesféle mítoszokra, amelyek ebben az esetben nemcsak a mögöttünk hagyott múlt értelmét biztosító szereppel, hanem az adott embercsoportot egybetartó funkcióval is rendelkeznek, függetlenül attól, hogy hiteles történelmi eseményről, kitűzött célról vagy csak közösség-összetartó illúzióról van szó, a lényeg az, hogy a mitizálódott fogalom említésére a bizonyos embercsoport tagjainak többsége felkapja a fejét, aminek következtében sokszor éppen ezek a „mítoszok” határozzák meg a legpontosabban egy nemzet, egy népcsoport, egy kisközösség, de akár egy tömeg jelenét, jellemét és jellegzetességét, azok formálják olyanná, amilyen. Egyértelmű, hogy a legtöbb (el)mitologizált jelenség személyes ikonográfiánkban önmanipuláció révén jön létre, a mítoszteremtő én tudattalan beavatkozásával, és kétségtelen, hogy közösségi szinten is hasonlóan működik a dolog, itt azonban már lehetőség adódik az emberekkel való tudatos manipulációra is. Egy embercsoporton belül csakis olyasvalami mitizálódhat, amit az adott csoport tagjainak a többsége a magáénak érez, de ebben a folyamatban az alulról érkező, a közösség lelkében létfontosságúnak minősített jelenségek mellett a fölülről diktáltak is gyakran beleivódnak a kollektív ikonográfiába, hiszen a pszichológiából tudjuk, hogy egy állítás, folytonos ismétlése által, oly mértékben képes belerögződni az emberi tudatba, hogy bizonyos idő elteltével már bizonyított igazságként kezeli mindenki.
Mítoszteremtő tevékenysége során bizonyos időintervallumokban minden nemzet, népcsoport vagy kisebb közösség teremt magának egy romantikus hőst, akit valami oknál fogva bálványozhat, legyen szó neves politikusról, tragikus sorsú vértanúról vagy akár egy törvényen kívüliről. Az első kettő esetében az illető által képviselt eszme, a tragikus sors vagy mindkettő egyszerre (például Nagy Imre vagy Zoran Đinđić) az a momentum, ami egy adott embercsoporton belül gerjeszti a szóban forgó személy felmagasztalását. Itt minden logikus: a tudatosan támogatott célkitűzés szimbolikus megtestesítője érzelmi téren hőssé avanzsálódik. Sokkal érdekesebb a harmadik eset, amikor egy törvényen kívüli, a hatalmi szervek által üldözött, bujdosó egyén válik az általános rajongás tárgyává, amikor az emberek többségében a racionalitás és az irracionalitás farkasszemet néz egymással. A többnyire konformista csoporttag a kiválasztott hősben azt imádja, amivel érzelmileg jó maga is egyetért, de amire képességeinél és földhözragadtságánál fogva képtelen. Megeshet, hogy intellektuális szinten – akár meggyőződésből, akár azért, mert az általánosan elfogadott szokások és a közerkölcs úgy kívánják meg – elítéli a törvényen kívüli lázadó bizonyos cselekedeteit, de emotív síkon igenis azonosulni tud vele. Magyarán: felnéz rá.
Az (el)mitologizált eseményektől hemzsegő történelem dúskál ilyen jellegű személyi kultuszokban. Művészi alkotások egész sorozata támasztja alá ezt a megállapítást, ami fokozottan érvényes az Egyesült Államok XIX. századi, erősen romantizálódott vadnyugatára, mindenekelőtt a Jesse James személye körül kialakult fámára.
JESSE JAMES LEGENDÁJA
A vadnyugat egyik leghírhedtebb egyéniségének örök nyugvóhelyén a következő sírfelirat olvasható:
Jesse James
Meghalt 1882. április 3-án
Élt 34 évet, 6 hónapot és 28 napot
Egy gyáva, áruló gazfickó lőtte le, aki nem érdemli meg, hogy nevét ideírják
Jesse James baptista prédikátor fiaként született 1847-ben, Missouriban. A Wikipédiában3 a következők olvashatók róla: „Jesse az amerikai polgárháborúban esett át a tűzkeresztségen, amikor 17 évesen (1864) beállt Charles Quantrill „ezredes” szabadcsapatába. A déliekkel szimpatizáló egység nem riadt vissza a gyilkosságoktól, vonat és bankrablásoktól, valamint a zsarolásoktól sem. A háború végén Jesse súlyosan megsebesült és hazatért a családi farmra, ahol szerencsésen felgyógyult, majd hamarosan saját számlájára kezdett el dolgozni. A banda családi vállalkozásként működött. Tagja volt még Jesse bátyja, Frank és unokatestvéreik, a Younger fivérek. (...) A hatóságok tehetetlenségét látva a bankárok és vasúttársaságok felbérelték a Pinkerton Ügynökséget, hogy kerítse kézre Jesse Jamest és embereit. A neves detektív iroda azonban, északi eredete miatt nem volt túl népszerű a korábban többségében a déliekkel szimpatizáló lakosság körében, ezért nem is voltak sikeresek a Jesse James elleni akcióik.”
Jesse James személyéhez már élete során számos legenda fűződött. Azon polgárok körében, akik az amerikai polgárháború után is hittek még az Amerikai Konföderációs Államok eszméjében, Jesse egy makulátlan hős volt, egy helyi Robin Hood, aki szembeszállt az igazságtalan (északi) államhatalommal, annak ellenére, hogy az angol néphőssel ellentétben zsákmányát sohasem osztotta meg másokkal. Tetteinek elkövetését nem nemes szándék vezérelte, hanem aljas haszonvágy. Ettől függetlenül az északi és déli államok lakossága között uralkodó ideológiai szakadék lehetővé tette számára, hogy szükség esetén a többnyire szegény sorban élő déli farmerek mögé bújjon, ami azzal magyarázható, hogy akcióinak zöme ezeket a szegény farmereket állítólag kizsákmányoló vasúttársaságok és bankok ellen irányult. Személyi kultuszának több mint egy évszázados fennmaradásához a továbbiakban halálának körülményei is sokban hozzájárultak. Jesse James-szel a fiatal Robert (Bob) Ford, egy kései bandatag végzett, miután büntetlenségéért és 10 000 dolláros vérdíjért kiegyezett erről a hatóságokkal. A mítoszteremtéshez tartozik a gyilkosság módja is: egy reggel Jesse letette pisztolytartó övét, fegyvertelenül felállt egy székre, hogy az egyik faliképről letörölje a port, amikor a fiatal Bob Ford hátulról fejbe lőtte.
Az amerikai nép folklórkincsének gazdag tárházát képező vadnyugati történetek (sajátos mítoszok) szinte hemzsegnek a Jesse Jamesről szóló anekdotáktól. Az akkori vadnyugati balladák és füzetes ponyvaregények már élete folyamán valóságos népmesei hőssé avatták. Halála után ezeknek a száma megsokszorozódott. A nem sokkal később megjelenő új művészi és technikai csoda – a film – is számos esetben örökítette meg az Egyesült Államok első igazi (bulvár)hírességének élettörténetét. Érdekes megemlíteni, hogy ezek közül az első még 1921-ben készült, és benne az ifjú Jesse James játszotta el édesapja szerepét. Utána még néhányban megtette ugyanezt. Ezeket a némafilmeket követően született meg Henry King Jesse James, a nép bálványa című alkotása, utána következett Nicholas Ray Igaz történet Jesse Jamesről című műve, majd Walter Hill Jesse James balladája és Samuel Fuller Lelőttem Jesse Jamest című filmje, hogy csak az ismertebbeket említsem. Ezekre az alkotásokra merőben a valóság elmismásolása, illetve a mítoszteremtő népi mendemondákra és szórakoztató jellegű sajtótermékekre alapozott személyi kultusz megerősítése jellemző. Jesse James másik arcának bemutatására, valamint későbbi gyilkosával való kapcsolatának aprólékos felvázolására a filmvásznon csak tavaly került sor Andrew Dominik Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford) című művében, amely Ron Hansen regénye alapján készült.
A film kíméletlen részletességgel mutatja be az antihős (Jesse Jamest a filmben Brad Pitt alakítja) életének utolsó bő fél évét, és röviden kitér a legenda utóéletére is, mindenekelőtt a gyilkos kálváriájának boncolgatásán keresztül. A mű cselekménye 1881. szeptember 7-én kezdődik (két nappal azelőtt töltötte be Jesse James a 34. életévét) a fivérek bandájának utolsó rablásával a Blue Cutnál. A banda 1867–1881 között 25 bankot, postakocsit, vonatot rabolt ki – a narrátor szerint Jesse sohasem bánta meg rablásait és a magáénak vallott 17 gyilkosságot –, de 1881-re az eredeti tagok már mind börtönben voltak vagy meghaltak. 1876 szeptemberében ugyanis a bandát Northfieldben (Minnesota) nagy veszteség érte. A település polgárai egységesen szembeszálltak velük, sok banditát megöltek, másokat pedig elfogtak. Csak Jesse-nek és Franknek (Sam Shepard játssza) sikerült elmenekülnie. Mielőtt folytatták volna a „családi vállalkozást”, néhány éven keresztül álnéven bujkáltak. Mindebből kifolyólag utolsó akciójukhoz a James fivérek piti tolvajokat, vidéki bugrisokat toboroztak, köztük Charley Fordot (Sam Rockwell játssza) és annak tizenéves öccsét, Robertet (Casey Affleck alakítja) is, aki megrögzött rajongója volt a Jesse James-mítosznak. Nyilván a bandatagok többségének tapasztalatlansága okozta az éjszakai vonatrablás felemás sikerét, amit követően Frank kiszáll az „üzletből”. Október folyamán Jesse már pinkertoni nyomozót lát minden járókelőben maga körül, emiatt Thomas Howard (ezt a nevet használja polgári életében) és családja október 11-én elhagyják Kansast. Nem sokkal ezután letartóztatnak négy vonatrablót, a Blue Cut-i vonatrablás többi résztvevőjén pedig üldözési mánia lesz úrrá – tartanak egymástól, főleg Jesse a többiektől, mert a pletyka szerint vérdíjért szándékozzák őt kiadni. Páni félelmében, hogy elejét vegye a híresztelések beigazolódásának, inkább ő keresi fel társait, aminek során az egyiket orvul meggyilkolja, a másiknak viszont az alig tizenkét esztendős unokaöccsét brutálisan megveri és megkínozza. Igaza van a narrátornak, amikor azt mondja, hogy Jesse nem volt jól: Az álmatlanság feketére festette szemgödreit, mint a korom. Csirkék összegubancolódott beléből jövendölt vagy macskaszőrből, amit szélnek eresztett. A jóslásai balszerencsét ígértek, amik körülárkolták és bebörtönözték.4
Folytatjuk
