A muzslai Sziveri János Művészeti Színpad idén is, mint minden évben, gazdag programmal emlékezett meg névadójáról, a muzslai születésű, huszonkét évvel ezelőtt Budapesten elhunyt költőről. A Sziveri-emléknap, melyet hagyományosan a költő születésnapja, március 25. környékén szerveznek meg Muzslán, nemcsak a költő szellemiségét hivatott továbbvinni, hanem kiváló alkalomnak és helyszínnek bizonyul ahhoz, hogy találkozzanak a barátai, tisztelői. A rendezvény idei vendége Fekete J. József volt.
A Sziveri-emléknap középpontjában Fekete J. József állt, immár személyesen, akinek az SZJMSZ gondozásában megjelenő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat a közelmúltban egy teljes számot szentelt. Sándor Zoltán író, újságíró, a Sikoly folyóirat főszerkesztője az est moderátoraként kifejtette, hogy e tematikus szám elkészítésével elsődleges céljuk az volt, hogy ráirányítsák a figyelmet arra a gazdag alkotói tevékenységre, amelyet Fekete J. József irodalomtörténészként, kritikusként, prózaíróként, publicistaként és a zombori Berta Ferenc Zsebszínház vezetőjeként, művelődésszervezőként folytat. Hozzátette, hogy bár a Sikolyban igyekeztek Feketét több aspektusból bemutatni, maradtak még fel nem tett kérdések, amelyekre az est során kíván kitérni, és beszélgetőpartnerét elsősorban mint embert szeretné bemutatni.
Fekete J. József a beszélgetés során megosztotta a közönséggel szülőföldjéhez, illetve Nyugat-Bácskához fűződő kötődését. Elmondása szerint mindaz, ami belekerült az eddig megírt szövegeibe, az nyugat-bácskai gyökerű, s ez a gyökér részint személyes, részint történelmi jellegű. Fekete szerint a Dunával, csatornákkal barázdált síkságon nyitott szemmel járva lehet csak megtalálni a kultúrértéket, melyet festők, irodalmárok hitelesen prezentáltak. Nyugat-Bácska soha nem volt magába zárkózó, kirekesztő táj és közeg, számára a hazát és az életet jelenti.
„Gyerekkoromban rossz szivacs voltam” – mondja Fekete a Sikolynak adott interjújában. Sándor Zoltán e „szivacs-lét” jellemzőiről faggatva beszélgetőtársát arra volt kíváncsi, hogy ha Fekete gyermekként nem figyelte meg, nem szívta magába környezete történeteit, hogyan tudja íróként, újságíróként feldolgozni a szülőföldjével kapcsolatos eseményeket. A gyerekként hallott történetek egyes elemei, figurái kerültek csak bele későbbi írásaiba – tudtuk meg a vendégtől. Kifejtette, nem is sajnálja, hogy így alakult, ugyanis ezek a történetek a prózaírását népies területre terelték volna, amit nem érez a sajátjának. Jelenlegi újságírói érdeklődése oda vezethető vissza, hogy mindaz, amit az iskolában nem tanult, a szüleitől nem hallott, később nyílt meg előtte, azokat a traumákat kutatja (háborús kegyetlenkedések, a helyi zsidó lakosság kiirtása, a vajdasági németek elűzése), amelyeket környezetének emberei éltek át.
Fekete J. Józsefet több baráti szál is fűzi, fűzte Muzslához – derült ki a beszélgetés során. A Gyémánt Tibor zenésszel és Tóth Béla képzőművésszel kapcsolatos történetek sommázataként Fekete leszögezte, hogy mindkét férfi a maga módján őrült volt, ahogy ő maga is, s ez az őrültség kötötte össze őket – immár csak múlt időben –, hisz az egykori barátok néhány éve már nincsenek közöttünk. A harmadik muzslai szál Sziveri Jánosé volt, akivel Fekete két évig dolgozott együtt az Új Symposion szerkesztőségében.
– Emberként és barátként emlékszem Jancsira. Sok időt töltöttünk a szerkesztőségben, de ugyanannyit töltöttünk különböző kocsmákban is, amely szintén szerkesztőségi munka és feladat volt. Valamelyik vendéglőben kaptam Hornyik Miklóstól olyan tanácsot, ami a kritikusi tevékenységemet 15–20 évre meghatározta, úgyszintén ott okított Végel László is. Ők – bár kívül álltak a szerkesztőségen, de Jancsin keresztül ismerkedtünk meg, és számomra fontos találkozások, ismeretségek voltak ezek – mondta Fekete.
Sándor Zoltán azon kérdésére, hogy megítélése szerint Sziveri szellemisége jelen van-e Vajdaságban, Fekete J. József határozott nemmel válaszolt. Véleménye szerint ilyen szellemiségről vagy műhelyről nem lehet beszélni, de ez nemcsak vajdasági sajátosság, ugyanis a magyar irodalom teljességében a szellemi műhelyek nem állnak ki egy-egy szellemiség mögött, hanem csak áramlatok vannak, amelyek sokszor széttartóak, bár néha úgy tűnik, hogy egy szerveződési csomópont köré épülnek, de ennek nincs olyan magva, amelyet Sziveri magatartása, költészete, esszéírása a nyolcvanas évek elején megtestesített.
A későbbiekben Sándor és Fekete arról folytatott eszmecserét, hogy az irodalomnak korunkban vajon van-e társadalmi mozgósító ereje. Fekete szerint nincs, de már a politikának sincs, és ez nagyobb baj, mert az irodalom önmagáért szóló tevékenység, nem a világot kell hogy megváltsa, hanem az embert kell szembesítenie önmagával, nem is feladata a társadalom mozgósítása. Az irodalomnak van egy többnyire katartikus jellegű befolyása az olvasóra, ami elvárássá teszi magát, olvasásra kényszerít, olyan morális belső építkezést kényszeríthet ki az emberből, amelyet sem az iskola, sem a környezet nem tud megtenni.
Győrfi Sándornak és Győrfi Klárának, a zombori Berta Ferenc Zsebszínház színészeinek köszönhetően az est során szót kapott Fekete J. József két szerzői entitása, de a többi entitás is szóba került, ugyanis, mint kiderült, bár mind más-más alkotói személyiség, pompásan megférnek egymás mellett, közösen osztják be az idejüket és témáikat, s néha még lopnak is egymástól. Mindegyik stílus és hangnem megköveteli a saját szerzőjét. Nettitia K. Froese bölcselkedő, filozofikus, monologikus, Ephemeria Silver groteszk, rövid, humoros szövegeket ír, Lakatos F. Margit néha fordít, néha leveleket talál vagy ír, még nem kiforrott alkotói egyéniség, Mihályi Czobor pedig a realitáshoz kötődő elbeszélő.
Végezetül szóba került Fekete J. József legutóbbi, az Életjel gondozásában megjelent Ami átjön című, 15. kötete, amely kritikákat, esszéket tartalmaz. A Kárpát-medence különböző tájain megjelent kötetekről kerültek bele írások, melyek a vidékünkön sokszor egyébként hozzáférhetetlen könyvekre hívják fel az olvasó figyelmét. Fekete kifejtette, többé nem ír olyan kritikát, amellyel ledorongol, ugyanis ő nem az íróval akar konfrontálódni, hanem az olvasó felé közvetíti az olvasmányélményt. Arra mutat rá, hogy az olvasó mire számíthat, ha netán kézbe veszi az adott könyvet. Nem irodalomelméleti virágnyelven kíván méltatni, hanem a saját olvasmányélményét szeretné továbbadni, mindig azt emelve ki, ami olvasmányossá, olvasásra méltóvá teszi a művet. A kötet címe kapcsán Fekete J. József a szlenges elsődleges értelmezésen túl (tehát: ami tetszik) a másodlagos jelentésre tért ki, hangsúlyozva, hogy a benne említésre került könyvek határokon át utaztak idáig, mire megérkeztek, ékes bizonyítékaiként annak, hogy a magyar irodalom egy nagy közös tál, amibe bárki beleteheti, amit értékként megteremt, és remélhetőleg mindenki ki is tudja belőle venni, amit értékként megél.
A RENDEZVÉNYRŐL
Az idei rendezvény a költő szülőházára elhelyezett emléktábla megkoszorúzásával kezdődött, ahol rövid emlékműsorban elevenítették fel Sziveri János költészetét szavalatok, illetve megzenésített versek formájában, Lábadi Csilla szavalónak, N. Czirok Ferenc költőnek és Kónya Sándor versénekesnek köszönhetően.
A rendezvény folytatásaként a Magyar Házban megnyitották a szervezet által meghirdetett Tóth Béla-rajzpályázatra beküldött alkotásokból készült tárlatot, valamint bemutatták a pályázatra beérkezett digitális képeket és a nyertes versklipet. A pályázati kiírás szerint a muzslai és a nagybecskereki IV. és V. osztályos tanulóknak illusztrációkat kellett készíteniük Tóth Béla gyermekverseihez, a 14–25 évesek pedig Tóth Béla versei, képzőművészeti alkotásai által ihletett digitális képekkel és versklipekkel pályázhattak. A beérkezett pályaműveket Gyermán Tóth Márta tanárnő, Hallai Mihály képzőművész és Czirok Attila költő értékelte.
FEKETE J. JÓZSEF LEVELE AZ ÍRÓTÁRSHOZ
Kedves Jancsi, kedves Poéta!
Halálod előtt utoljára itt találkoztunk, szülőfaludban, a muzslai búcsú színes, zajos forgatagában. Nagyon rosszul néztél ki, arcod még inkább beesett, mint korábban, és erősen hiányoltam oroszlánsörény-frizurád, a szinte nullásra tarolt koponyádról eltűntek annak a világantennának a rezgőszálai, amelyekkel korábban talán éppen druszád, Pilinszky mennyei adását fogtad, vagy József Attila jambusait hallgattad egy nem e földi színpadról. Maga a találkozás se sikerült olyanra, amilyen az barátok közt lenni szokott. Mert egy megbeszélt találkozást meg lehet tervezni, föl lehet rá készülni, várni, sőt vágyni lehet rá. Te viszont teljesen váratlanul bukkantál föl a mézesbábok, illatos gyertyák és ízléstelen nejlonkacat között, fölajzott balkáni muzsika harsogása közepette, akárcsak a sokévi büntetéséből szabadult kopasz rab, akit vacogtató rémülettel tölt el az előtte föltáruló világ idegensége, harsánysága és rohanása. A tempó már magával ragadott, siettél, menekültél, alig váltottunk néhány szót, mondatot talán, bizonyára nem is volt abban a pillanatban több mondanivalónk egymásnak, hiszen előtte közel egy évtizedig nem tartottunk kapcsolatot. Megörültünk egymásnak, de te már sarkon is fordultál, orrodat belefúrtad a lacikonyhák füstjébe, és szapora lépésekkel elindultál egy számomra még ismeretlen irányba.
Kedves Jancsi, kedves Költő!
Halálod után huszonkét évvel találkozunk újra, és megint itt, Muzslán. Igaz, most mindketten virtuálisan vagyunk jelen, ám ennek ellenére érzem, mellettem a padon hűlnek a helyek, egyre nagyobb üresség korog.
Kedves Jancsi, kedves Szerkesztő!
Van, aki úgy tartja, hogy annak számára nem ismerhető meg a szenvedés, aki a boldogságot soha meg nem tapasztalta. Tényleg, voltál te valaha is boldog? Mert ugyan sokat vihorásztunk mi együtt is, csakhogy az ember nem csupán boldogságában tud nevetni. Te kikacagtad a döbbenetet, az iszonyatot, a terheset és szorongatót, mindazt, amin más sírva fakadt, vagy hallgatott róla. Talán a versbe vetett hited tett boldoggá. Tényleg, voltál te valaha is boldog? Mert a szenvedéssel minduntalan kéz a kézben jártál. Ezt kellene megbeszélnünk, néhány fityók pálinka mellett. Ha már az egykori muzslai búcsún elmulasztottuk.
