Molnárné Radich Jolán
Az asszonyi lélek költőként is nagyon tud szenvedni – gondolja az olvasó a másik bezdáni tanítónő, Molnárné Radich Jolán Szürke felhők című 1907-ben Budapesten a Singer és Wolfner bizománya által kiadott kötetét lapozgatva. „Nyár van köröttem / [de] fázik a lelkem. // Nem minden szívnek van tavasza” (Nyár van köröttem), énekli tavasztalan életének dalait a költőnő, akinek „csiszolt, finom ízlésű költeményei”-t Herceg János is számon tartotta huszadik századi költészetünk előtörténetében. Kötetét lapozgatva jegyezte meg: „Titkokat éreztetni, vagy megsejtetni legalább, a nők előjoga volt.” Sejtelmes lírája alapélményét a költőnő Kezembe veszem című versében így határozta meg:
Kezembe veszem a tollat…
És ami nyomában fakad
Mind, mind panasz, borongás,
Keserű fájdalom;
Egy vonás sincs belőled:
Boldogság, nyugalom.
Szépség és eszmény nélküli világot rajzol maga köré Radich Jolán, melyben az élet azzal, hogy fölébe nő, egyben ellene is fordul. Sötét fellegek vonulnak fölötte, és sötét árnyak lengi be a lelkét. Az áradó Dunáról neki a világ szennyhulláma jut az eszébe (Megáradt), s ha előre néz „Faust és egy barna Margaréta” küzdelmét látja (Az én világom), ha visszatekint a múltba, a rég elzengett harangszóban gyermekkora fájdalmas tragédiája, az apa elvestése felett érzett feloldhatatlan kín kísérti meg a lelkét (Megszólat). A megrabolt gyermekévekről egészen konkrétan a Hagyjatok magamra című költeményében beszél, ahol elmondja: ha hazafelé tekint, úgy érzi „Zokog a szél a pusztulás felett”. Ama régi temetésről többször is megpróbál szólni, de egyszer sem jut el a történet erőteljes lírai megjelenítéséig: dadog, botladozik a költőnő, amikor régi sírról, eltűnt temetőről és árva utcákról versel. Mígnem a Golghota virága című ciklusban végre végigfutja a szenvedés variációit: „Hol születtél?! / Hulló véréből az Úrnak, / A szent kereszt alatt” – írja, érezhetően azonosulva a kínszenvedés virágával. A Szállnak, szállnak című versében így már a költői életélmény a szürke felhőbe burkolt Golghota látomásában jelenik meg, köréje rendeződik Zombor város régi, gyermekkort idéző világa, az Apatin utcával és az elpusztult kerttel, majd azon túl a Szent-Rókus temető kíméletlen magányával. A pusztulás is magára maradt – ez a mérhetetlen enyészet birodalma, aki ide visszatér, megjárta a maga Golgotháját:
Idegen lett házunk arca.
Idegen a nép, ki lakja,
Elpusztult a kert tövében…
– Nem bánkódik rajta,
Kinek könnye hullna érte,
Kinek áldott szíve fájna:
Temetőben porladozik
Szerető gazdája
Messziről tér meg képzeletben ez a bolyongó lélek az otthoni tájakra. A Szürke felhők című kötet költői léthelyzetéről Az én világom vallomása árul el a legtöbbet, ilyen tekintetben a költemény kulcsversnek is tekinthető. A nagyváros lármája teszi próbára a költőnő idegrendszerét, a zajos forgatag, a száguldó közöny, a mindent átitató zúgás, csengés, bongás, morajlás okozta álmatlan éjszakák látomásában a zaklatott lélek tükrözött visszfénye jelenik meg: „felkelek, lenézek a lángoktól fényes / Szép Oktogón-térre s paloták sorára”, s a ragyogó lámpák alatt meglátja a fausti világot:
Remek vagy Pest gazdag palotasoraiddal!
Zúgás, morajlás, csengés jövőd zenéje!
De nem szeretlek téged – elűzi nyugtom
Fényes utcáid nyomora, hangos vétke.
Feslett az arcok rút mosolya…
Vissza szép megyémbe.
Enyéim körébe!
Hol lelkemre édes derűje száll,
Hol dalra késztet, ihlet minden fűszál.
Tiszta szeretet, tiszta szó gyermekszájon,
Drágább mindennél: ez! Ez az én világom!
Azokon a nagyvárosi utcákon jár, amelyeken a költőtárs, Janda Matild megismerte a nyomort, a bűnt, a szegénységet és a kiszolgáltatottságot, és azt a határtalan közönyt és részvétlenséget, melybe a tömeg az egyént beburkolja. Ám amíg Janda Matildot a férfi-nő kapcsolat megpróbáltatásai teszik nyitottá a szenvedők, a megbántottak iránt érzett részvétre, addig Radich Jolánt a gyermekkorból magával cipelt keserűség avatja a golgota-kínok befogadójává, a vergődő keserűségek megértőjévé. Janda Matild költészetében a chrisanthem válik élete szimbólumává, Radich Jolánná a jázmin jelképezte motívum az, amely folyton visszatér a verseiben, és a haldoklás, a meghalás jelképévé válik, még akkor is, ha olykor derűsebb környezetben jelentkezik (Álmodni vágyom, M… dala, Panasz V.). Janda Matild a város közönyéből (férfias gonoszságából) menekülne a számára megnyugvást jelentő vidékre, Radich Jolán a pesti utcák és terek rémületéből a zombori Apatin utcába térne meg – érzéseiben és valóság-értékelésében ennyivel határozottabb és konkrétabb. S mert határozottabb és konkrétabb, ő kevésbé idealizálja a valóságot. Ez derül ki Csak egyet nem tudnak című verséből: „Hol terem a hűség? / A szép sokac lányok, / S szép sokac menyecskék…” – kérdezi, s helyettük válaszol – fogalmuk sincs, e nagy, világi felfordulásban!
Ezen túlmenően van még egy lényeges különbség a két bezdáni költőnő lírai világképében és ezzel együtt költői magatartásában is: Janda Matild a társadalomban tapasztalt igazságtalanságok nyomán forrongó lélekkel a szociális lázadás küszöbéig jut el, míg Radich Jolánt ugyanez az elkeseredettség a hitében teszi próbára, és fordítja szembe egy pillanatra még a Mindenhatóval is. Kereszt előttcímű fölhorkanásában közel jut az istenkáromláshoz: „Mit panaszoljak? – Mit kérjek? / Te sem voltál hozzám kegyes, / Hogy lennének hát az emberek!” Azonban tehetetlen indulat ez is, mint amilyen tehetetlen volt a költőtársnál a jelképes láncok letépésére történő felszólítás. Ilyen előzmények után válik Radics Jolán Panasz I. című verse az Istennel való szembenézés – egyszersmind a hiábavalóság felismerésének – ritka szép dokumentumává:
Oh Végezés, mely a földnek férget,
Az égnek rendelsz fényes csillagot,
Alkottál volna előre semminek,
Csak olyannak ne, amilyen vagyok.
Sötétben állni – fényről álmodva
Vágyban égni – s alkotni nem,
Szépért rajongni, s azt el nem érni:
Van ennél égőbb, kínzóbb gyötrelem?
Janda Matild és Radich Jolán tipikus gyermekei annak a kornak, melynek költészete még nem hitt a jelképek erejében, a hangulatok, a színek látomásteremtő hatalmában. Ők még a jelenségek pontos megnevezésére törekedtek, ezért torpantak meg a kimondhatatlan küszöbénél. Szinte tárgyiasítani szerették volna az érzéseiket, kezébe adni az olvasónak: nézd: ez a fájdalom, és lásd: ennyire fáj ez nekem! Nem hittek abban, hogy elegendő, ha az olvasót a költészet eszközeivel emlékeztetik a fájdalom és a részvétlenség lényegére. Ott álltak az omlásra kész világ hatalmas forgatagában, s nem vették észre, hogy nincs hová menekülniük.
Mák Ferenc
Irodalom:
F-ch [Friedrich Anna]: Falunap Bezdánban – Néhány adalék az 1772-ben mezővárossá nyilvánított település szellemi múltjából; Családi Kör, 2008. április 10.
Herceg János: Emlékeinkről; In: Összegyűjtött esszék, tanulmányok I. kötet. Összegyűjtötte, az előszót és a jegyzeteket írta Pastyik László; Beograd – Zavod za udžbenike i nastavna sredstrva, 1999. 470–475. p.
Herceg János: Irodalmi társaság a régi Bácskában; uo. 196–199. p.
Herceg János: Táj és irodalom; In: Összegyűjtött esszék, tanulmányok III. kötet. Összegyűjtötte, az előszót és a jegyzeteket írta Pastyik László; Beograd – Zavod za udžbenike i nastavna sredstrva, 2003. 64–102. p.
Janda Matild: Versek; Budapest, 1903. 76 [2] p.
Cs. Janda Matild versei; Budapest – Budapesti Hírlap nyomdája, 1911. 86 p.
Radich Jolán: Szürke felhők; Budapest – Singer és Wolfner bizománya, 1907. 164 p.
