Brcska – Eisenhut Ferenc eredeti rajza
A keleti válságot megelőzően, 1875 előtt az „Osztrák-Magyar Monarchiának a Balkán-félsziget nyugalmának, a status quónak a megőrzése volt a hivatalos programja – mutatott rá Kozári Mónika Tisza Kálmán és kormányzati rendszere című monográfiájában. – Számára az volt a legkedvezőbb, ha a Balkánt a gyöngülő Törökország tartja kézben, és nem kerül vetélytársa, Oroszország fennhatósága alá. Ahhoz pedig nem volt elég ereje, hogy ő lépjen a bomló Törökország helyébe. Ebben a koncepcióban Oroszországra hol szövetségesként, hol ellenfélként tekintettek. A Balkán kitűnő terület volt a dinasztikus terjeszkedésre, és a bécsi udvar, valamint az ún. katonai párt régóta készült a félsziget nyugati felét érintő hódításokra; elsősorban Bosznia és Hercegovina megszerzésének a terve foglalkoztatta őket.”1 Boszniát és Hercegovinát azonban Ferenc Józsefen, az osztrák katonai párton és Andrássyn kívül senki sem akarta az Osztrák-Magyar Monarchiában. Tisza Kálmán magyar miniszterelnök talán a legkevésbé. Tisza Andrássy Gyulához, ekkoriban már a Monarchia külügyminiszteréhez írt levelében nyomatékkal emelte ki: ha az okkupáció elkerülhetetlen, akkor is „csak annak a célnak a szem előtt tartásával kerüljön rá sor, hogy […] a Monarchia célja nem titkos területszerzés, nem a török állam feldarabolása, nem az ott lakó emberek sorsa fölötti megegyezés, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia érdekeit sértő új államalakulatok létrehozásának megakadályozása, amely más eszközökkel nem sikerült.”2
1877 tavaszán azután bekövetkezett az, amitől Európa józanul gondolkodó politikusai évek óta tartottak: április 24-i Oroszország hadat üzenet Törökországnak, s azon nyomban 245.000 főnyi egyesült orosz-román hadsereg vonult fel a Duna vonalához. (A hadsereg létszámát a későbbi orosz mozgósítások során több mint 100.000 fővel növelték.) A mindössze 186.000 főnyi, fényében erősen megkopott török hadsereg védelme a természetes akadályokat jelentő Duna és a Balkán hegység között három vonalból álló erődrendszerre támaszkodott, erőfeszítése és emberáldozata azonban hasztalannak bizonyult: a Porta súlyos vereséget szenvedett.
Az 1878. esztendő úgy köszöntött az Osztrák-Magyar Monarchiára, hogy Oroszország győzött Plevnánál és előrenyomulóban volt Konstantinápoly felé. Az orosz-török háború befejezéséhez közeledett – írta idézett monográfiájában Kozári Mónika, majd idézte az ellenzéki Pesti Napló 1878. január 1. számának vezércikkét: „Tiszának csak egy módja van, melyen bukását még elkerülheti, mi több, az ország bizalmát visszaszerezheti magának: az akció Oroszország ellen. […] Nem Tisza kell, hogy vigye az akciót, eddigi politikája nem jogosítja őt fel arra, hogy nemzete élére álljon; de elfogadjuk az akciót tőle is szívesen, s a nemzet kitörő lelkesedéssel követne bárkit, követi Tiszát is, csak vezesse őt az orosz ellen.” Az osztrák-magyar érdekek védelmében a háború mellett agitált Andrássy Gyula, a közös külügyminiszter is. A Monarchia osztrák fele azonban hajthatatlan maradt: sem az uralkodó, sem a katonák, sem a liberális kormányzat nem szorgalmazta az orosz hadüzenetet. Az 1878. február 24-ei közös minisztertanácsi ülésen, ahol Andrássy azt mondta, hogy „százévenként egyszer adódik ilyen kedvező alkalom a háborúra, amellyel a Monarchia a szlávokkal való összes konfliktusát rendezni tudná”, leszavazták a külügyminisztert.3 A várható orosz győzelem egyszerre megoldandó feladatként a középpontba állította a Balkán-kérdés rendezését. Olyan területi, etnikai, és gazdasági problémákat, vallási és felekezeti viszályokat kellett volna megoldani, amelyeket közel másfél évszázad elmúltával, a mai napig sem sikerült.
Az 1878. március 3-án megkötött San Stefanó-i békében a győztes Oroszország diktálta a feltételeket. Az önálló Bulgária megkapta a Duna és a Balkán közötti részen kívül a hegységtől délre fekvő Kelet-Ruméliát és Macedóniát is, és két tengerre nyílott kijárata. Románia, Szerbia és Montenegró függetlenné vált. Amellett, hogy Oroszország megszerezte magának Dél-Beszarábiát, még 300 millió rubel hadisarc megfizetésére is kötelezte a török kormányt. A Porta csak Albániában, Boszniában, Hercegovinában és Thesszáliában őrizte meg a fennhatóságát. Súlyos csapást jelentett továbbá, hogy Konstantinápolyból a Nyugat-Balkánhoz vezető útvonalait elvágta az új Bulgária, stratégiai jelentőségű összeköttetését csak a szaloniki kikötőből a novibazári szandzsákban fekvő Mitrovicáig vezető vasúttal tudta biztosítani.4
Kétség nem fért hozzá, Oroszország túlnyerte magát a Balkánon, olyannyira, hogy a megszerzett javak behajtását az európai nagyhatalmak sem nézhették tétlenül, ezért Bismarck porosz kancellár a kontinens jövőjének megtárgyalása céljából Berlinbe tanácskozást hívott össze. A berlini kongresszus 1878. június 13-án ült össze, melyen az 1856-os párizsi szerződést aláíró hét állam – Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Olaszország, Oroszország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Törökország – 20 képviselője jelent meg. A kongresszustól az osztrák-magyar külpolitika elsősorban a balkáni orosz befolyás és a délszláv népek erősödő nemzeti mozgalmának visszaszorítását, valamint Bosznia és Hercegovina megszerzését remélte. „Az oszmán birodalmat ugyanakkor meg akarta erősíteni Bulgária déli része visszacsatolásával, hogy a törökök a Balkán keleti felén meggátolják az orosz befolyás növekedését, meg tudják védeni Konstantinápolyt és a szorosokat, továbbá stratégiai utakkal rendelkezzenek a Balkán nyugati részén fekvő tartományok felé, az ottani nemzeti mozgalmak elfojtása érdekében.” Andrássy Gyula Bosznia és Hercegovina megszerzését célzó, sokadszor ismételt érvelésében „a tartományon belüli tarthatatlan viszonyokra, a megismétlődő felkelésekre, a Dalmáciát a szárazföld felől fenyegető szláv előnyomulásra, elsősorban Szerbia és Montenegró aspirációira hivatkozott, amelyek a Monarchia katonai, politikai és kereskedelmi érdekeit veszélyeztetik.”5
Bosznia és Hercegovina sorsa az 1878. június 28-i ülésen dőlt el. Az Osztrák-Magyar Monarchia kérését teljesítve Anglia tett javaslatot a kongresszusnak, hogy a Monarchiát „ruházzák föl Bosznia és Hercegovina megszállásának jogával”, hogy egy keresztény nagyhatalom javítson az ottani keresztények „sanyarú helyzetén”. A javaslatot a német politika messzemenően támogatta, mondván: „Németországnak nincs közvetlen érdeke a Keleten, mégis ugyanúgy osztozik abban a kívánságban, hogy egy olyan állapotnak véget vessenek, amely, ha tovább tart, magában hordozza további nyugtalanságok csíráját, amely nyugtalanságok az európai kabinetek közötti nézeteltérésekhez vezethetnek. Veszélyes volna azt az illúziót táplálni, hogy ennek a szituációnak a megszüntetéséhez elégségesek reformok Boszniában és Hercegovinában a jelenlegi intézmények fenntartása mellett. Csak egy erős állam – amely rendelkezik a nyugtalanságok megfékezéséhez szükséges erővel – tudja itt a rendet visszaállítani, és a lakosság sorsát, jövőjét biztosítani. Ezekből a megfontolásokból kiindulva csatlakozom Németország nevében az angol meghatalmazott javaslatához, és javaslom a Magas Gyülekezetnek az indítvány elfogadását” – hangsúlyozta Bismarck.6 Törökország kivételével valamennyi résztvevő hozzájárult az indítvány elfogadásához, s Oroszországnak sem volt ellenvetése. Az Osztrák-Magyar Monarchia ezzel nemzetközi felhatalmazást kapott a két tartomány megszállására. „Törökország veszte azonban ki volt már főzve a magas diplomáczia titkos konyháján” – írta korabeli tudósításában a Vasárnapi Újság.7
A berlini megegyezés aláírására 1878. július 13-án került sor. A kongresszus eredményeképp Bulgária területe ismét jóval kisebb lett, a Balkán hegységtől délre fekvő rész visszakerült ugyan a török fennhatóság alá, de autonómiát kapott. Románia, Szerbia, Montenegró független nemzeti államok maradtak. Boszniát és Hercegovinát a Monarchia okkupálhatta. A novibazári szandzsákban azonban csak helyőrségeket telepíthetett, és azokat ellenőrizhette. Andrássy Gyula a megoldást a békés bevonulástól, a bosnyák lakosság lojális magatartásától várta. Úgy vélte, „ez elérhető, ha az okkupáció jellege kihangsúlyozza a boszniai mohamedánok érdekeinek védelmét”. Más véleményen volt Josef Philippović osztrák táborszernagy, a megszállásra kijelölt hadosztályt irányító 13. hadtest parancsnoka. Philippović, aki horvát határőrtiszt fiaként 1819-ben született Gospićban, s ennek következtében kiválóan ismerte a boszniai körülményeket (ráadásul jelentős katonai tapasztalatokkal rendelkezett, olyannyira, hogy 1874–1878 között Csehország katonai főparancsnokának tisztjét is betölthette) az első pillanattól kezdve kételkedett a gyors sikerben. A katonai határőrvidéken szerzett tapasztalatai alapján hangsúlyozta, hogy „az okkupáció elsősorban rendőri feladat”. Kijelentette, hogy a lakosság mohamedán része nem fog beletörődni az idegen uralomba, gerillaharcot fog folytatni az osztrák-magyar csapatok ellen. A városok és az utak birtokbavétele nem jelenti egyben az ország megszállásnak a befejeztét. „Az irreguláris ellenállókat nem lehet egy ütközetben megverni, csak széttörni, majd utánuk kell menni a hegyekbe, s csoportonként kell megsemmisíteni őket.”8 Szerinte a feladat jellege nagyobb erőket követel, mint három hadosztály. A kérést azonban Ferenc József, a keleti arcvonal igényeire hivatkozva elutasította, mindössze még egy, negyedik tartalékhadosztály bevetéséhez adott engedélyt.
A hadtestparancsnok azonban újabb levélben fordult az uralkodóhoz, melyben ismételten utalt arra, hogy Bosznia pacifikálását csak megfelelő katonai erővel lehet elérni. „Az elégtelen erőkkel megkezdett okkupáció pedig igen költséges hadjárattá fog változni.” Hangsúlyozta, hogy a négy hadosztály kiküldése veszélyes vállalkozás. „A harc el fog húzódni, és újabb erők bevetése válik szükségessé. Legalább hét hadosztályra tartott igényt, amelyek képesek kierőszakolni a gyors sikert, s akkor hamarabb elkezdődhet a demobilizálás.” Érvelése azonban továbbra sem talált megértésre. Az okkupáció költségeire előterjesztett 60 milliós rendkívüli hitel július 8-án kapta meg a végleges parlamenti hozzájárulást. Ferenc József – immár Tisza Kálmán magyar miniszterelnök tudtával és belegyezésével – másnap, július 9-én kiadta a részleges mozgósítási parancsot. A magyar parlamentben az ellenzék volt vezére Ghyczy Kálmán adott hangot ellenvéleményének. Tisza egykori párttársa úgy vélte, „Ausztria évtizedekig nem fogja tudni pacifikálni Boszniát. Az a tartomány egyébként sem a magyaroknak, sem az osztrákoknak nem kell, így előbb-utóbb a horvátoké lesz, s ez nagy lépés a [szláv] föderalizmusra.”9
1878 forró nyarán tehát küszöbön volt a háború. A csapatok Eszék és Vukovár érintésével vonultak föl, és július 29-én lépték át az osztrák-magyar–bosnyák határt. Hosszú, elkeseredett harcok következtek, és a két tartomány okkupálását – nagy ember- és anyagi veszteségek árán – csak október 20-ára sikerült befejezni.
Az ismeretlen tartomány
A Balkán félsziget nyugati része a XIX. század közepéig földrajzi, történelmi és kulturális tekintetben úgyszólván teljesen ismeretlen volt. A középkori feudális viszonyokat fenntartó török hatalom nem fordított gondot megbízható térképek készítésére, így az európai politikai, gazdasági életben felmerülő szükségleteket jobb híján csak a korabeli útleírások, a Törökországban szolgáló diplomaták jelentései elégítették ki. Tudományos alapossággal készült munkákat – többnyire a Balkánon szolgálatot teljesítő katonák tolla nyomán – csak az 1860-as évek második felétől kezdve vehetett kezébe az érdeklődő. Ekkor gyors egymásutánban jelent meg J. F. Sestak – J. von Scherb (az utóbbi százados) Militärische Beschreibung des Paschaliks Hercegovina und des Fürstentums Crnagora (Wien, 1867), Gustav Thoemmel (százados) Beschreibung des Vilajet Bosnien nebst türkisch Croatin, des Hercegovina und Rascien (Wien, 1867), Johann Roskiewicz (őrnagy) Studien über Bosnien und die Hercegovina (Leipzig und Wien, 1868) és Heinrich Sterneck (diplomata) Geographische Verhältnise, Communikationen und Reisen in Bosnien, der Herzegovina und Nord-Montenegro (Wien, 1877) című munkája. Az első jelentősebb magyar kiadás az Athenaeum kiadásában megjelent Strausz Rudolf Bosznia és Hercegovina politikai, gazdasági és földrajzi leírása I-III. (Budapest, 1883) című könyve volt.
1 Kozári Mónika: Tisza Kálmán és kormányzati rendszere; Budapest – Napvilág Kiadó, 2003. 304–305. p.
2 Uo. 310. p.
3 Kozári Mónika i. m. 303. p.
4 Bencze László i. m. 46. p.
5 Bencze László i. m. 48. p.
6 Kozári Mónika i. m. 312. p.
7 Vasárnapi Újság, 1878. szeptember 1. (35. szám), 550. p.
8 Bencze László i. m. 50–52. p.
9 Kozári Mónika i. m. 315. p.
