Budai Népszínház, 1861
Zeneszerzői működésének első korszaka a budai Népszínházhoz fűződött. 1861. április 2-án Molnár Gyula akkor már országosan ismert társulata a Krisztinavárosi Színkörben lépett fel, ahol azonban csak július közepéig játszhattak, ősztől pedig kereshettek új otthont a társulatnak. Ekkor merült föl egy állandó, budai székhelyű Népszínház terve. Az ötletet – a Bach-korszak utáni fölszabadult légkörben – a budai tanács azonnal a pártfogásába vette, s megadta Molnár Györgynek a játékengedélyt. Az alapokkal, a nemzeti lelkesedésre jellemző módon, nyolc nap alatt elkészültek, további két hónap múltán pedig már állt a társadalom áldozatkészsége nyomán megépített színházi épület, homlokán Kisfaludy Sándor szavaival: Hazafiság a’ nemzetiségnek . 1861. szeptember 14-én történt fölavatásakor Jókai Mór ünnepi beszéde is elhangzott.
Heckenast Gusztáv lapja, a Vasárnapi Újság 1861. szeptember 15-i számában A budai népszínház megnyitási ünnepélye címmel közölte a színházavató ünnepi programját, mely –tekintettel a megváltozott körülményekre – kellő mértékben volt lelkes és hazafias. Emelkedetté tette a nyitányt „az első függöny leleplezése, mely alatt a Szózat énekeltetik az egész személyzet által.” Ezt követte a Hunyady László dalmű nyitánya, majd a részlet Szigligeti Ede II. Rákóczy Ferencz fogsága című művéből. Utána népjelenetek, népdalok, karénekek és néptáncok következtek, köztük az akkor igen népszerű Vasmegyei csárdással. „Záradék”-ként bemutatták A nemzet ébredése című Kazinczy apotheosist, melyet maga a színházigazgató, Molnár Gyula állított össze. „Ünnepet tart maga a nemzet is – zárta a tudósítását a Vasárnapi Újság –, midőn Budán a hazafiságnak és a nemzetiségnek egy új csarnoka nyílt meg.” És mert valóban nagy volt a lelkesedés, a színházavatót szeptember 14-én, 15-én és 16-án (pénteken, szombaton és vasárnap) háromszor is megismételték.1
A hetilap egy héttel később, 1861. szeptember 21-én A budai magyar népszínház című tudósításában részletesen beszámolt a színház létrejöttének körülményeiről, és méltatta a lelkes összefogás jelentőségét is. „A jelen évben egy lelkes vidéki színtársulat vetődvén Budára, néhány derék polgárnak, s Buda város tanácsának agyában megvillant azon eszme, hogy most, midőn a testvérváros vagyonával nem idegen országokból ideszúrt polgármesterek, hanem a lakosság szabadon választott képviselői rendelkeznek, használni kellene a drága időt, s megalapítani Budán másodszor is a magyar színészetet. A gondolatból terv lett, s rövid két hónap alatt a díszes, kényelmes és igen czélszerűen épült színház sept. 14-én valóságosan megnyittatott.”2 Az a Ráczváros és a Víziváros határán omladozó, komor, mondhatni „ronda kőhalmaznak megmaradt déli vége alakíttatott ma át Thália templomává”, amely egykoron Mátyás király lovardájának az istállója volt, s amelyre az 1849 novemberében történt fölavatását követően a Lánchíd is kifutott. A Népszínház nézőterén 285 ülőhely volt, az első emeleten pedig 26 páholy fogadta az előkelő polgárságot. Alatta hatalmas terület szolgált a kispénzűek számára állóhelyként. „A nézőhely nyájas, vidám és barátságos külsőt mutat: az aranyozás nincs kiemelve. A falak fehér fénymázzal vannak bevonva, és ékítményekkel dúsan ellátva. A tetőzet remek: gyönyörű virágkoszorúk, s a legigézőbb arabeszkek futnak végig, s két helyütt porczelánra festve virágtömbök ékeskednek. A padok vörös posztóval vannak bevonva, a Lánczhíd világítására szolgáló gázcsövek meghosszabbításával, bevezettettek a színházba, s itt világos, fehér lángjaikkal tündéri fényt árasztanak. Az eddigi költségek 36.000 pftra rúgnak” – olvasható a lelkes beszámoló a Vasárnapi Újságban.
Ezzel együtt több, mint meglepő, hogy alig néhány hónappal később, a Kérek 2 pengőt kölcsön című vígjáték 1862. január 10-i bemutatóját követően a lapban a következő éles hangú bírálat jelent meg: „Sajnálattal kellett tapasztalnunk, hogy a közönség, mint már egy idő óta rendszerint, ez úttal is csekély számmal jelent meg. Ezen, egyszerre oly szomorúlag mutatkozó részvétlenségnek okát annál kevésbé bírjuk elgondolni, mert a műsorozat eléggé változatos, s a szereplők is lehetőleg igyekeznek betölteni helyeiket. A buzgó igazgató legközelebb új bérletet nyitott, méltányos föltételek mellett; melegen ajánljuk azt a közönség figyelmébe, mert csak a tömegesebb pártolás mentheti meg az ifjú intézetet a bukástól. Hát lelkére tudná-e venni a testvérfővárosok közönsége, hogy a tények megczáfolják ama sokszor emlegetett közmondást: Él magyar, áll Buda még!”3
A budai Népszínház húsztagú zenekarának volt a gordonkása Allaga Géza, ilyen minőségében azonban a zeneszerzésre is alkalma nyílt. Első zenéjét Kempelen Győző, a kor jeles költőjének Szép Mara című három fölvonásos népszínművéhez írta, melynek 1862. január 12-én volt a bemutatója. A magyar és szerb nép történetéből merített színdarab zenéjét a korabeli kritika elismeréssel fogadta. „Ez új darab – olvasható a Vasárnapi Újság méltatásában – a szerb népéletet tünteti föl. Szerző alkalmi művet akart írni, a mennyiben iránya a szerb és magyar nemzet testvéresülésére vonatkozik. És ebben czélt is ért. Azonban a mi a darab művészeti becsét illeti, már abban kevésbé volt szerencsés, bár egyes sikerült jeleneteitől az elismerést megtagadni nem lehet. A beszőtt szerb népdalok s szerb néptáncz újdonságuknál fogva mindenesetre hosszabb életet biztosítanak a számára. Zenéje igazolja szerzője, Allaga szép tehetségét. A budai szerb tamburások föllépte, mi a színlapon is hirdetve volt, kétségkívül nem keveset tett arra, hogy a közönség, melynek színházlátogatási buzgalma, fájdalom, egy idő óta hanyatlani kezd, a színházat egészen megtöltötte. Mind a darab, mind a zene szerzőjét kihítták.”4
1862. április 21-én mutatták be a budai Népszínházban az első magyar operettet, Bényei István Offenbach szellemében fogant A szerelmes kántor című egyfelvonásos darabját, melynek a zenéjét ugyancsak Allaga Géza szerezte. A közönség – a korabeli híradások szerint – „kellően méltányolta a törekvést, szép dalait megismételtette, és szerzőjüket nemcsak kitapsolta, hanem virágokkal és koszorúkkal is elhalmozta”. A szerelmes kántor a budai Népszínház kedvelt, sokat játszott darabja lett, legszebb részletét, az Eresz alatt fészkel a fecske[Szeretőnek jobb a menyecske] című dalát, ma is ismeri a zenekedvelő közönség. De a Szeretlek én egyetlen egy virágom című dalt is hamar a szájára kapta az ország. Kései emlékiratában Kassai Vidor is megemlékezett a nagy sikerről.5 A dalok szerzőjüknek országos hírnevet és ismertséget szereztek; ahogyan Ábrányi Emil írta: „az 1860-as évek népies irodalmának egén ez volt az uralkodó planéta”.6
1862. szeptember 14-én a budai Népszínház megalapításának évfordulóján mutatták be Bényei István A zeneszerző című új magyar operettjét, Allaga Géza zenéjével – a mű azonban hamarosan megbukott. Allaga ekkor már házi szerzője volt a színháznak, műveit maga vezényelte. 1862. október 19-én került a színpadra Kempelen Győző A drótos tót című négy felvonásos színműve, ebben volt hallható Allaga Géza Befútta az utat a hó című máig ismert dala, melyet a bácskai pályatárs, Tóth Kálmán verseinek szövegére komponált.7 Ábrányi Emil a dalt a legszebb magyar búsuló nóták között tartotta számon. 1865 nyarán zenekari társaival, Bereczky Ferenccel, Eperjessy Istvánnal és Szabó Ferenccel vonósnégyest alapított, és a magyar vidékre jártak hangversenyezni. Bizonytalan följegyzések szerint ekkor szerepeltek Baján, Zomborban és Pécsett is. Kizárólag magyar műveket mutattak be, így terjesztették a magyar zenekultúrát. Ábrányi Emil írta a lapjában: „Ezen fiatal magyar zenészek leginkább a nemzeti zene művelésére, s annak vonósnégyes tételekben való bemutatására s terjesztésére vállalkoztak.”8 1868. január 5-én mutatták be a Bényei István szövegére írt Szakállas farkas című operettet, melynek zenéjét Allaga Géza – a témához hűen – a román népzenéből vett motívumok nyomán komponálta meg. A mű azonban hamarosan lekerült a budai Népszínház műsoráról.
Allaga Gézát Tóth Kálmánhoz egyébként a rokoni szálakon túl, meghitt barátság is fűzte: 1861. december 2-án mutatta be Nemzeti Színház a költő Dobó Katica, vagy az egri szép napok című, három felvonásos, „eredeti népszínművét”. A krónikák szerint Dobó Katica volt az alig húsz éves Allaga Gézának az első komolyabb színpadi zeneműve. Közösen írott második darabjuk az Ördög párnája című népszínmű volt, melyet jóval később, 1875. október 22-én mutatott be a Pesti Népszínház társulata – kellő visszhang nélkül. „Maga a darab a közönség várakozását nem elégítette ki” – írta a Vasárnapi Újság ismeretlen kritikusa. Az Ördög párnája „a vidéki, városi osztály körében játszódik, de alakjai oly általános és szétfolyó vonásokkal vannak vázolva, hogy már csak emiatt is kevés bennük az élethűség.” Tóth Kálmán – igyekezvén túlnőni a magyar népszínművek csikós-hortobágyos-gémesktas világát –, ezúttal két jóravaló mesterembert állít a történet középpontjába. Siczky Lojzi, a vándortrupp igazgatója rábeszéli az asztalos és a szíjártót, legyenek szenátorok, mert akkor a lányukat a szolgabíró és a főjegyző is elveszi. Ők azonnal leszerelik a címert a ház faláról, ám hamarosan rájuk tőr a tétlenség, és az unalom elviselhetetlenül gyötrelmessé teszi az életüket. A kötelező bálok és vármegyei vigadalmak elől hamarosan visszamenekülnek a tisztességes foglalkozásukhoz, és a végzik az iparosok hasznos munkáját. A darabbal az irodalom nem nyert – jegyezte meg a kritika9 –, bár a színpadi javításokat követően a darabot többször is előadták. Ebben az előadásban lépett először a színpadra Blaha Lujza, ám ennek ellenére a darab hamarosan megbukott.
Ugyanebben az évben írt zenét Rákosi Jenő Nyomorúság a korsóban című darabjaihoz is. Vörösmarty Csongor és Tünde című tündérjátéka pedig akkor ihlette dalkomponálásra, amikor Paulay Ede a művet színpadra vitte.10 1872. november 8-án játszotta először a Nemzeti Színház Szigligeti Ede Az amerikai című népszínművét, amelynek zenéjét ugyancsak Allaga Géza szerezte. Ebben a műben hangzott el először az Este van, hull a fényes csillag című „bensőséges magyar nóta”.
A budai Népszínház hőskora 1861–1864 között volt, erről Molnár György Világostól Világosig. Emlékeimből – A budai népszínház második cziklusáig 1849–1867 (1881) című művében részletesen is beszámolt. Ugyanakkor Kassai Vidor úgy vélte, hogy a budai Népszínház második jeles időszaka 1869-ben kezdődött, amely pályájának, színészi karrierjénk meghatározó korszaka volt. A színigazgató azonban ekkor már egészen másban gondolkodott: a Budán, Bagó Mártonnál megjelent Budai népszínházi ügyek és alapterv vázlat egy részvénytársulat által pesten alapítandó operette, látványos és népies magyar színházra Molnártól (1869) című alig 27 oldalas tervezetében már így fogalmazott: „Itt hevernek asztalomon a kész nagyszerű arenai spektakulumok, névszerint: Tündér Ilona, Hunyadi harcai szárazon és vízen, Nándor ostromával, a Dunát ellepő hajók összeütközésével és lángba borításával. […] Mit ér, nincs hely, a hová állandóan be helyezzük a jövedelmező nagy darabokat.” Ezért egy állandó operettszínház megalapítását kérte a fővárostól.11
1 A budai népszínház megnyitási ünnepélye; Vasárnapi Újság, 1861. szeptember 15. (37. szám), 443. p.
2 A budai népszínház megnyitási ünnepélye; Vasárnapi Újság, 1861. szeptember 21. (38. szám), 448–450. p.
3 Budai népszínház; Vasárnapi Újság, 1862. január 19. (3. szám), 35–36. p.
4 U. o. 35–36. p.
5 „Három évig voltam Molnár kardalos színésze. […] Ez alatt a három év alatt a műsor elképzelhetetlenül változatos volt. […] Itt írta Allaga Géza, a gordonkásunk A szerelmes kántor című legelső magyar operettet (ebben van a híres dal: Szeretlek én egyetlen-egy virágom), szövege Bényei Istvántól.” – Kassai Vidor emlékezései – A művész születésének századik évfordulójára sajtó alá rendezte Kozocsa Sándor; Budapest – Királyi Egyetemi Nyomda, é. n. [1940], 148–149. p.
6 Ábrányi Emil; Zenészeti Lapok, 1866. október 14., 28. p.
7 Allaga Géza: Befútta az utat a hó – 1. vers: Tóth Kálmán: Befútta az utat a hó; 2. vers: Tóth Kálmán: Betyárdal – Csaplárosné piros virág; 3. vers: Kempelen Győző: Akárki az istennyila.
8 Ábrányi Emil; Zenészeti Lapok, 1865. június 15. és július 27.
9 (D – r.): Budai népszínház; Vasárnapi Újság, 1875. október 11. (44. szám), 699–700. p.
10 Koch Lajos: Allaga Géza – Születésének századik évfordulójára; A Zene, 1941. május 1. (12. szám), 185–190. p. és június 15. (13. szám), 207–214. p.
11 Budai népszínházi ügyek és alapterv vázlat egy részvénytársulat által pesten alapítandó operette, látványos és népies magyar színházra Molnártól; Budán – Nyomatott Bagó Mártonnál, 1869. 9. p.
