Tomaž Galič: Piros
Elrepült a szövegkönyv, fakó lapjaival, rojtosan, horgonyt vetve valahol a felhők alatt, amikor a színészből kifogyott a szó.
Csak tátogott, hang nem jött ki a torkán. Egy darabig döbbent csend a nézőtéren, ám kisvártatva a teremőr – hirtelen sugallatra – szélesre tárta a bejárat hatalmas, két szárnyas ajtaját, s finoman pukedlizva betódultak mind a ruhatárosnők, majd érkeztek sorban a sminkesek, a maszkmesterek, az izmos kellékesek és ollóikkal a szabásznők, a zenei árokból pedig kiugráltak a vidám muzsikusok, fejükön kottalapokból eszkábált csákókkal. Előbújt rejtekhelyéről a súgó is, harsányan kiáltozva a szöveget, mindenféle nyelveken, számtalan tájszólást váltogatva, érthetően, mesterien tagolva. Az imént még a közönség soraiba ájult rendező feltápászkodva kiadná az újabb utasításokat, de elsodorják őt az ünnepélyesen, fegyelmezett sorokban felvonuló élemedett színészek; zörgő csontokkal az agg urak, meg a lebbenésre esetlenül vállalkozó, parókáikat ügyetlenül felrakó vén csoroszlyák. A lenti raktárból mind magukkal hozták egykor híres szerepeik öltözékeit – Oféliák, Melindák, Don Carlosok, Rómeók és Júliák vonaglanak, már zakó nélkül a vénséges férfiak, s a cipellőjüket messze elrúgó, immár kortalan nők, sürögnek-forognak körtánccá átalakulva, kézen fogva az eddig tétlenül ácsorgó, derűsen figyelő nézőket. Az ütemes lábdobogásra kilengnek a csillárok, a teremőr csapra veri a begurított boroshordókat, ezüst- és kristálykelyhek villódznak a frissen leterített, hosszú asztalon, közben valaki a hangszórókból sugározni kezdi a régi, parádés szereposztású előadások hangfelvételeit. A szomszéd kávéházból átsettenkednek a muzsikus cigányok – s ekkor kezdődik csak igazán a tobzódó, féktelen vigasság. Az eddig tátogó színész megdicsőülten zuhan egy székre. „Mekkora siker!” – mormogja, aztán felcihelődve eltántorog a söntés irányába, azonnal lehajt egy nagy pohár italt, majd a vázából kivesz egy szál virágot, és elegáns biccentéssel átnyújtja a mély dekoltázsú pincérnőnek.
