Amelyből kiderül, hogy Büdi zokni néhanapján kesztyű szeretne lenni, és megismerkedünk a világ legboldogabb kéményseprűjével.
A gyerekszoba ormótlan, régi ruhásszekrényébe új jövevény kerül, felforgatva az ott lakó, elfelejtett kacatok nyugalmát. Dugófej, a világ legokosabb parafa dugója, Kajlagomb, a csorba kabátgomb, Sipirc, a kisegér, Büdi, az elkallódott zokni, Rágcsa, a falánk ruhamoly, valamint Kis-, Al- és Főcsutka, a három aszalódott almacsutka összefognak, és kiderítik, hogy az új jövevény nem más, mint a Hihetetlen Mesék Könyve. Mivel egyikük sem tud olvasni, a könyv megígéri, hogy mindennap egy-egy izgalmas történetet mesél el nekik.
Előzmények: Kajlagomb és Mimi egér szóláncozni kezdenek, majd kisvártatva kirobban közöttük a szócsata. A Fagylaltember bepanaszolja Zalánt, amiért az napkorongot rajzolt a rajzlap tetejére, és Mimi egér leckét kap jólneveltségből.
– Hol lehet az a fránya kesztyű?! Az egész szobát feltúrtam, mégsem találom – zsörtölődött a kislány, és a puha szőnyegre hasalva az ágy alá kémlelt, hátha, valami érthetetlen oknál fogva, a szép piros kesztyű bekeveredett az ott tárolt limlom közé. Hiába. Egy kipukkant strandlabdán, rózsaszínű, halacskamintás úszósapkán, a tavalyi óvodai Piroska-jelmezen, félszemű plüssmackón, a Bodri agyonrágott gumicsontján, kinőtt tornacipőn és három, tenyérnyi pókhálón kívül egyebet nem talált.
– Igyekezz, mert bezár a jégpálya! – szólt be Mamika a gyerekszoba ajtaján. Összevont szemöldökéből sejteni lehetett, unja már a várakozást, a felforgatott gyerekszoba látványa pedig éppenséggel nem tetszik neki.
A kislány tanácstalanul pillantott körbe.
– Talán a nagyszekrényben lehet a kesztyűd – tippelt Mamika.
A kislány kelletlenül nyitotta ki a nyikorgó szekrényajtót, épp csak résnyire, hogy a benn tárolt holmihalom ne zúdulhasson ki, még nagyobb felfordulást okozva.
Mamika is bekukkantott a résen.
– Szörnyű, hogy itt is mekkora rendetlenséget tartasz – jegyezte meg a kislány orrára koppintva, majd hozzátette, hogy a szekrényfenéken mintha látna valami pirosat.
A kislány belekotort a szekrény mélyére, és kihúzta a piros holmit.
– Csak egy régi zokni, ráadásul fél pár – vizsgálgatta csalódottan, majd a zoknit visszahajítva becsukta a szekrényajtót.
– Ha nincs, hát nincs. Legfeljebb ma kesztyű nélkül korcsolyázol – határozott Mamika, és a kislányt maga előtt tessékelve kisiettek a gyerekszobából.
Büdi a régi diafilmvetítő dobozának élén végigcsúszva, a horgászbot és a kopott hintaló között átpottyanva, néhány teniszlabda kíséretében visszahuppant a szekrény fenekére.
– De jó, hogy újra itt vagy! Megijedtünk, hogy örökre magával visz a kislány – lelkendezett Rágcsa, a ruhamoly, és kedvenc ruhazsebéből Büdi nyakába vetette magát, hogy megölelhesse.
A szekrénylakók is köréjük sereglettek. Álmukból riasztotta fel őket az ajtónyikorgás, nem értették, mi történt, nógatták Büdit, hogy mesélje el.
– Nem kellettem neki, mert nem vagyok kesztyű, csak egy kallódó zokni – mondta a többieknek, és bánatában egészen pici galacsinná gombolyodott.
Szekrényfenék lakói tanácstalanul álltak körülötte. Szerették volna megvigasztalni barátjukat, de senki sem találta a megfelelő szavakat.
A Hihetetlen Mesék Könyve sietett a segítségükre.
– Mivel nem aludtam ki magam, tegnap elvétetettem a mesét, pedig a világ legboldogabb kéményseprőjéről szerettem volna beszélni nektek. Ma figyelmesebben lapoztam, és rábukkantam a kéményseprő történetére. Kuporodjatok körém, mindjárt fel is olvasom nektek – mondta a könyv, és megvárva, hogy mindenki kényelmesen elhelyezkedjen, belevágott a történetbe.
„A Legszomorúbb Kéményseprő minden reggel, pontban hét órakor felpattant kerékpárjára, végigkerekezett a folyópart melletti kerékpárösvényen, át a parkon, a Kerek Perec pékség előtt fékezett csak le. Két cukros kiflit vásárolt és egy fedeles bögre kakaót, majd reggelijét a hátizsákjába süllyesztve a gyártelep felé vette az irányt.
A dohánygyár hátsó létráján kapaszkodott fel először. Kotráshoz használt kellékeit a hátára erősítve mászott felfelé, akár egy ügyes kandúr. A tetőre érve nagyot szusszantott.
Egy kockás terítőre pakolta ki kiflijét, kakaóját, és falatozni kezdett. Jó étvágyat kívánok, kedves mester, már nagyon vártalak, köszöntötte a kormos dohánygyári kémény. A Legszomorúbb Kéményseprő biccentett köszönetképpen, és fekete zubbonyujjával letörölte bajuszáról a kakaócsöppeket. Emlékszel, kedves mester, egyszer elmesélted, hogy amiatt vagy olyan szomorú, mert nem kéményseprő, hanem kertész szerettél volna lenni, kérdezte a kormos dohánygyári kémény. Emlékszem, válaszolta a Legszomorúbb Kéményseprő. Nos, beszélgettem a többi kéménnyel a te világnagy szomorúságodról, és elhatároztuk, hogy segítünk neked. Pillants csak oda, a tetőtér hátsó zugába, kedves mester, tanácsolta a kormos dohánygyári kémény. A Legszomorúbb Kéményseprő a hátsó zug felé indult, és odaérve úgy meglepődött, hogy fekete kéményseprősapkája lepottyant a fejéről. Valóságos, virágzó kiskert fogadta. A kémények megkérték a peremükön tollászkodó madarakat, hogy keressenek virágmagvakat, és hullajtsák abba a földsávba, amelyet évek óta halmozott fel ott hátul a szél. Az eső néhányszor megöntözte a magvakat, így kikelt mindegyik. Éppen ma borultak virágba. A te kerted, kedves mester. Remélem, mostantól nem leszel szomorú – pöffentette a kormos dohánygyári kémény. Mostantól a Legboldogabb Kéményseprő vagyok, lelkendezett a kéményseprő, és megnyugtatta a kormos dohánygyári kéményt, hogy őket sem fogja elhanyagolni. Kertészkedés mellett ezentúl is rendben tartalak mindannyitokat, elvégre én vagyok a környék legügyesebb kéményseprője, mondta büszkén, és örömében pödört egyet a bajuszán.”
A mese végeztével Szekrényfenék lakói mocorogni kezdtek. A három almacsutka fejtetőre állt, hogy kilazíthassák elzsibbadt derekukat, Mimi egér háromszor körbefutotta a Százesztendős Kalapdobozt, Kajlagomb pedig pörgött maga körül néhányat.
– Hogy tetszett a történet? – firtatta a Hihetetlen Mesék Könyve.
– Szívesen megkóstolnám, milyen ízű az a cukros kifli meg a kakaó – válaszolta Rágcsa, és megkordult a gyomra.
A parafa dugó nyomban cukkolni kezdte, hogy máson sem jár az esze, csak a falatozáson.
– Az efféle eledel nem molyoknak való – okoskodott Mimi egér. Egyszer elcsórtam egy kiflicsücsköt a Konyha nevű helyről. Nagyon ízletes volt, csak kissé kemény – tette hozzá.
– Neked mi a véleményed? – szólította meg Büdit a mesekönyv.
A fél pár zokni kelletlenül egyenesedett ki a gombolyagtesttartásból, és tanácstalanul pislogott a többiekre.
– Fogalmam sincs, mi lehet az a kémény – nyögte ki végül.
– A kémény a háztető ujja, amellyel a felhők hasát csiklandozza. Az Óvodában hallottam az óvó nénitől – kottyantott közbe Kajlagomb.
– És akkor kell kitisztítani őket, ha neveletlen gyerekfelhőket csikiznek, amelyek nem szeretnek fürödni, ezért játék közben bekoszolják a kéményeket? – kérdezte mosolyogva a Hihetetlen Mesék Könyve.
– Azt hiszem. Valahogy úgy. Tulajdonképpen… hogyismintis – motyogta tanácstalanul Kajlagomb.
A mesekönyv megdicsérte a fületlen gomb leleményességét, és tovább nógatta Büdit, hogy mesélje el, mi tetszett neki legjobban a történetben.
– Hogy virágokat kapott. A virágok szépek – válaszolta szűkszavúan.
– No igen, de amellett, hogy kertészkedni kezdett a kéményseprő, a kéménysepréssel sem hagyott fel. Emiatt lett boldog. Lehet, hogy a te szomorúságod is elmúlna, ha nem csak zokniként tekintenél magadra – mondta a mesekönyv.
– Hanem miként? – értetlenkedett Büdi.
– Kesztyűként, például. Te lehetnél Szekrényfenék legpompásabb egyujjas kesztyűje – kurjantott Mimi, és már nyújtotta is a mancsát, hogy Büdi kipróbálhassa, milyen kesztyűnek lenni.
– Nem mondom, kényelmes, bár nincs valami nagy különbség – igazgatta magát Mimi mancsán a fél pár zokni, s eldöntötte, hogy néhanapján felcsap majd kesztyűnek, ha már nagyon elunja a zokniságot.
