a hajnali köd fátyolszerűen
hull a tájra, nesztelenül,
váratlan vendég okozta
meglepetéssel, terhe alatt
épphogy meghajolnak a
füvek, virágszirmok vetnek
enyhe ráncot, pocsolyák
tükrében halványul picit
a fák koronájának árnya,
s a város is szusszan egyet,
ébredés előtti lusta, apró
moccanással, ahogy az
alvók váltanak pózt, hátra,
esetleg hasmánt hengeredve,
fejük az éjszaka páráitól
nedves párnába süpped,
matt még a világ, mintha
tejüveg szűrné a fényt,
apránként kelnek csak
életre a színek, s az illatok
kavalkádjából nehéz lenne
kiragadni egyetlent, akár a
frissen sült kenyérét, vagy
kikötők testes algaszagát,
város körül pihenő, ősi,
bozontos állatok a dombok,
vonzzák a fürkész tekintetet,
egészen kicsi részleteket
érdemes csak megragadni,
tarka kavicsokat gyűjtök
zsebemben amerre lépdelek,
halászháló szárad kiteregetve,
sirályok vijjognak, alant
a föveny terített asztal,
halfejek, uszonyok között
kárásztestek hevernek, a még
tátogók is feladják nemsokára,
belefúlnak a dokk halszagába,
árnyékom repedezett sziluett a
sarkosra kopott macskaköveken,
félelmeim jellemeznek talán a
legpontosabban, félbehagyott,
kusza, alig-megkezdett dolgaim,
úszni is félelemből nem tanultam
meg rendesen, nem tudok nem
gondolni a fulladás pillanatára,
miközben bőröm cirógatja a víz,
lábammal hullámokat keltek,
szeretném átengedni testemen
az óceánt, fürge sellőhöz válni
hasonlatossá, vándormadárhoz,
hátrahagyni nyűgeim, ezernyi
szálat, eltépni a kapaszkodókat,
a halpénz fénye elveszőben, szép,
síkos haltestük lepényszerű lesz,
romló, formátlan húsdarab, a
Nap araszonként kúszik egyre
feljebb, csurgatott mézillatot
hoz valahonnét a szél, jóllakott
sirályok hűs árnyat keresnek,
az utolsó is lassan távolodik,
már csak egy pont a horizonton,
mozdulok én is, rugaszkodom,
szoknyám fodrai feszülő szárnyak,
kacsázó matrózok lábnyomához
igazulnak szapora madárlépteim
(A szerző a Nemzeti Erőforrás Minisztérium költészeti ösztöndíjasa.)
