Hangos cserrenéssel lökik magukat
égnek a varjak, harangszó űzi őket,
vagy gépkocsik csikorgó zaja, platánok
ágain himbálóznak, olykor a fenyőkén,
lesik, hogy pottyan-e falásnyi étel, némi
zöld, néhány szem gabona, vissza is térnek
pár félkört téve, katonás rendben hullnak
lombba, ágra, villanva pásztázzák asztalok,
pultok hosszát, a gyűlő tömeget, ahogy
egyre hangosabb a lárma, pirkad, faládák,
levarrt tetejű kosarak terhe alatt görnyednek
keskeny hátak, vállak, hogy takaros halmokba
rakják ki serényen – retket, zöldséget, hagymát
hordanak oda a kofáknak, a tér sivár pódium,
lámpaburák fénye gyéren világít meg
dundi matrjoskababákat, farukon ringó
szoknya, dús mellükön pruszlik, kötött
nagykendő rejteget tokát, állat, arcuk
fedetlen mindössze, s a bocskoruk szíja
alól villanó bokájuk, ahogy hajlongnak,
sejlik fel csípőjük, derekuk, combjuk íve,
izmos lábikrájuk, szürkét, feketét viselnek,
ki is beszélnék, ha egyikük színes holmit
kapna fel magára, a divat úrinők hóbortja,
csak pletykát, gondot, rosszallást szakajtana
a lázadó nyakába, összefordulnak, köszönnek,
kínálják egymást cipóval, vajjal, svarglival,
gusztusos kolbászkarikákkal, pár falásra jut
idő kapunyitásig, néhány semmitmondó szóra,
kávéra cukorral, három kiskanállal, kortyolnak,
gubbasztnak csendesen, meg-megigazgatják
kötényük, alsószoknyájuk, nyakukat nyújtják,
pislognak, topognak, az ágakról úgy tűnik,
mintha rendezgetnék szürke tollruhájuk
Leány pocakkal
domborodó pocakja a legfeltűnőbb rajta,
bár nehéz kiragadni egyetlen részletet,
valami apróságot az összhatásból, ami
megmagyarázná, hogy e konok, penge
élű arc, semmi kis áll, ritkás hajcsomó,
s a sebtében felkapott göncök hogyan
alkothatnak ilyen tökéletes összhangot,
hogyan illhet szürke muszlinszoknyához
sárga garbó, rózsaszín harisnya, csatos,
lapos talpú őszi sárcipő, s a fesléseinél
kézzel megvarrott vászontarisznya az
összeszorított, cserepes tenyérbe, körmei
tövében bordós félhold, talán meggylé
festhette meg vagy felszeletelt cékla,
hennával rajzolnak a talpukra efféle ábrákat
igéző pillantású indiai asszonyok, ez a kis
fruska itt, gyűrött gönceiben, féltő simítás
alatt domborodó hasával úgy ül a kopott
váró ócska padjai közt, az egyetlen épen
hagyott támlának dőlő háttal, mintha
póz lenne csupán mindez, bohókás film,
vagy egy színdarab nyitóképe, s ő beugró
statiszta benne mindössze akkora szereppel,
hogy eljátssza a nőt, megtestesítse az ősi
szent erőt, melynek öléből teremtő élet
fakad, akiért ölre mennének s meghalni
készek oroszlánszívű férfiak, néha igazít
kicsit a varkocsán, rúzst vesz elő, egyazon
mozdulattal használatlanul rejti is vissza,
kotor tovább, gyufát, cigit kerít, gyakorlott
mozdulattal sercint, s élvezettel tüdőzi le
az első szippantást, cipője orrával igazít
a padlóra tett férfikalapon, hogy jobban
látsszon a váltópénz, s a húszdináros, majd
fitos orrán át fújja ki a gomolygó füstkarikát
