A Bucka-Gányó Művésztelepet 1991-ben alapította Torok Sándor festőművész és Gál József (...), Szabadka külterületén, idillikus környezetben, ahol autózúgás elvétve, madárcsicsergés pedig egész nap hallható; szürke színt nem látni, zöldet és szivárványszíneket pedig annál többet. Ilyen helyen öröm alkotni, nagyokat beszélgetni, vagy csendesen elmerengni.
Ezúttal beszélgetésre került sor. Gál József et volt is miről kifaggatni, hiszen húsz év alatt sok minden történt a művésztelepen. Szó esett a telep működéséről, a jelenlegi helyzetről, a jövőről, a kortárs művészet elbagatellizálásáról, de a szép emlékekről is.
Hogyan ünnepelte május 10-én a Bucka-Gányó a huszadik születésnapját?
– Csupán egy meghitt kerekasztal-beszélgetéssel. Mondhatni azt is, hogy mivel előző nap volt az Európa-nap, mi ezt folytattuk másnap. Az elmúlt húsz év alatt már tizenegy országból jártak nálunk. Elismert művészeket láttunk vendégül többek között Angliából, Svédországból, Ukrajnából, Szlovákiából és Oroszországból, úgyhogy számomra a Bucka-Gányó születésnapja is egy európai nap. Sajnos a húsz év alatt összegyűjtött alkotásokat nem tudjuk kiállítani, de őrizzük őket. Megközelítőleg százötven kép nincs bekeretezve, keret nélkül pedig olyanok, mint a kislányok szép ruha nélkül. Mert milyen egy kislány ruha nélkül? Csúnya. De egy szép ruhában már egészen más. Ha Isten megsegít bennünket, akkor őszre sikerül megszervezni a jubileumi kiállítást a Képzőművészeti Találkozóban. Azzal is csak egy baj lenne, összejött ugyanis kb. háromszáz alkotás, és fogalmam sincs, kit hagyjak ki épp a jubileumon. Ha pont az a művész jön el, akinek a műve nincs kint a falon, akkor mit szól hozzá? Sajnálom, hogy épp a jubileumra nem jött össze a kiállítás, több fórumhoz is fordultam támogatásért, de nem éreztek rá a fontosságára.
Milyennek látja most a telep helyzetét?
– Felröppent olykor, hogy megszűnik a művésztelep, de mindig történt valami jó, és minden folytatódott tovább. Most más a helyzet. Tényleg úgy érzem, hogy még ebben az évben megszűnhet. Megöregedtem, és belefáradtam a kunyerálásba, azaz a támogatások hajkurászásába. Elege lett a „balkezemnek” is. A „balkezem” ugyebár a feleségem, mert a szívem felől van. Ha ő nem volna, semmi sem lenne itt. Ő gondoskodik mindenről és mindenkiről. A vendégekről, amikor éhesek és szomjasak. Jobban törődik velük, mint én, mert bohém ember vagyok. Ő rendet tart a házban, és köszönöm neki, hogy ilyen hosszú ideje velünk van. Ezt a művészek is nagyon jól tudják. Nem is úgy emlegetnek bennünket, hogy a „Józsi és a Magdi”, hanem a „Magdi és a Józsi”. Most már azonban nehezünkre esik a takarítás is, és az ablakpucolás is macerás.
Mi segíthetné a telep további működését?
– Olyan fiatal emberek kellenének, akik foglalkoznának vele. Valaki, aki ért a gazdasághoz, a pályázatok kiírásához, és olyan is, aki a művészi résszel törődne. Szeretnék találni olyan fiatalokat, akik továbbvinnék a Bucka-Gányó hagyományát. Engem nem érdekel, hogy nő vagy férfi, és milyen nemzetiségű. Itt legalább harminc nemzet művészei megfordultak, és nagy volt az összefogás. Amikor Szerbia embargó alatt volt, és ez a művelődési életet is érintette, mi akkor is kiállítottunk úgy Belgrádban, mint Budapesten. Sokan voltunk, de azóta huszonheten már nincsenek közöttünk. Torok Sándor sincs velünk. Nagyon sajnálom, mert nagy dolgokat vittek véghez. Semmi sem érdekelte őket, sem a gazdasági helyzet, sem a politikai élet, rendületlenül csak alkottak.
Hogyan emlékszik vissza azokra az időkre, amikor megalapították Torok Sándorral a Bucka-Gányót?
– A városházán dolgoztam, és vele szemben laktam. Sokat festettem a lakásban, de a feleségemnek elege lett belőle, mert mindig büdös volt bent a festéktől. Azt mondta, nem festhetek bent. Hát ilyenek az asszonyok! Persze tisztelni, becsülni és szeretni kell őket, mert nélkülük semmi nem lenne. Ekkor vásároltam Szabadka külvárosában egy telket, amin még semmi nem volt. Elkezdtem rajta építgetni egy műtermet, és ott festegettem. Utána Torok Sándorral megálmodtuk a Bucka-Gányót. Eladtam a lakást és a kocsit is. Szokták tőlem kérdezni: „Józsi, hát még kocsid sincs?” Ilyenkor azt válaszolom: „Nincs, mert megették a művészek.” Mindig igyekeztünk szépen megvendégelni a művészeinket.
Mi volt a legnehezebb ez alatt a húsz év alatt?
– Elviselni a vádat, hogy a Bucka-Gányó nem tesz semmit sem a magyarságért. Erre úgy reagáltam, hogy a Herceg János-évfordulóra szerveztem egy tábort, amelyen csaknem harmincan összejöttünk, és magyar témákra festettünk (Kosztolányi, Hunyadi János, Trianon stb.).
Torok Sándor a kilencvenes években Magyarországon élt. Amikor először kezdtek nálunk hullani a bombák, levelet írtam neki a helyzetről. Emlékszem arra is, hogy a kutyáink előre jelezték a bajt. A művészeket viszont semmi sem tartotta vissza. Akiket meghívtam, azok mind eljöttek, még külföldről is, sőt olyan távoli helyről is, mint Svédország. Nem érdekelték őket a körülmények. Akadt olyan művész, aki Moszkvából jött, de nem volt átutazási vízuma Magyarországon, ezért Bulgárián és Románián át érkezett. Semmi sem tántorította el őket, mert a művészetnek nincs köze a politikához, sem a háborúhoz. Legalábbis nem kellene hogy legyen.
n Húsz év elteltével hol tart a Bucka-Gányó?
– A nagy nullán. Mindenfelé küldjük a pályázatokat, de még választ sem kapunk rájuk. Eddig ugyan segített a Szekeres László Alapítvány és a városi önkormányzat, de csak remélni merem, hogy továbbra is mellénk állnak. Finoman fordulunk hozzájuk, mert mostanában nagy és költséges jubileumokat ünnepelünk, a Dužijanca idén a századikat, a Képzőművészeti Találkozó Modern Galéria jövőre az ötvenediket, a Bucka-Gányó pedig még zsenge a maga húsz évével. Mégis remélem, hogy legalább a kiállítás és a katalógus összejön.
Bizonyára a szép emlékekről is tudna mesélni…
– Érdekes volt, amikor erdélyi magyarok jöttek. Egyikük megkérdezte, van-e pityókánk, mire pálinkával kínáltuk. Elcsodálkozott, és azt mondta, hogy ő nem iszik. Ekkor kiderült, hogy náluk a pityóka krumplit jelent. Ez esetben megértettük egymást, de a külföldieknek többször kézzel-lábbal magyaráztunk. Mondhatom, hogy a Bucka-Gányó nagyobb név külföldön, mint itthon. Mindenféle táborokat tartottunk, gyerekeknek és fiataloknak is. Amit megtermeltünk, azt a művészeknek adtuk, de azóta elapadtunk. Idén már nem is tervezünk semmit.
Mi történik a Bucka-Gányó figyelemre méltó gyűjteményével? Hogyan jött össze ilyen sok alkotás?
– Úgy működtünk, hogy két alkotást kértünk a művészektől, egyet eladtunk, egyet pedig a gyűjteményben hagytunk. Ez eddig szépen zajlott, de már annak is lőttek. A hetvenes években csak néhány festőművészünk volt, tavaly ősszel viszont a Képzőművészeti Találkozóban egy kiállításon kiderült, hogy 354 festő van Szabadkán. Ezek után a festmény már nem is művészeti alkotás, hanem portéka. Háromszáz festményt őrzök, de ha most bekeretezzük, akkor hova tesszük őket? Kinek kellenek a kortárs művészi alkotások? Talán a múzeumnak kell néhány, de mi lesz a többivel? Azt szeretném, ha ennek a húsz évnek a termése együtt maradna, mert értéke van. Remélem, mellém áll a város, és találkozok okos emberekkel, akik majd megmondják, mi legyen ezzel a gyűjteménnyel. Szeretném megőrizni az utókornak, hogy csodálhassák őket, és tudják: egyszer létezett egy Bucka-Gányó Művésztelep. A munkát pedig szívesen átadnám, és megmaradnék tiszteletbeli tagnak. Hiszen nem a feleségemért és jómagamért tartjuk fenn a telepet, hanem a közösségért, a „nagy családért”.
