Talán senkinek sem volt a Tisza mentén lesújtóbb véleménye a maga koráról, a millenniumi magyarság viselt dolgairól, mint a kamasz (1876-ban született) B. [Blum] Király Bélának, aki jobb sorsra érdemes szenvedéllyel ostorozta a magyar társadalomnak és a közéleti jelenségeknek azt a szeletét, amelyet a maga kisvárosi perspektívájából beláthatott. Szenvedélyes bírálatának kellően artikulált publicisztikában és szerencsés esetben anekdotaszerű tárcákban, legtöbbször azonban az erkölcsi példamutatás didaktikus szándékával megfogalmazott, a végsőkig érzelgős „beszélyek”-ben adott hangot. Az írás szolgálatát azonban egészen sajátos módon kezdte, első kötetének méltatója jegyezte meg az Ó-Becsei Közlöny lapjain: az ifjú B. Király Béla afféle jó diákként mások írásaiból tanult, a városban működő „Lőwy Lajos nyomdaműhelyében rakta éveken át az élettelen, életölő ólombetűket.”1 Nehéz eldönteni, hogy ez dicséret vagy bírálat volt a részéről, hiszen többet nem is igen mond el a frissiben megjelent könyvről.
1 Kovács Ferencz: Fakadó rügyek – B. Király Béla könyvéről; Ó-Becsei Közlöny, 1898. április 3., 2. p.
Két kötete kapcsán kellene emlékezniük az óbecseieknek e rettenetes hevületű helyi szerzőre: 1898-ban szülővárosában látott napvilágot a „vegyes tartalmú tárczákat” sorakoztató Fakadó rügyek című vékonyka kötete, négy évvel később, 1902-ben igen figyelemre méltó borítóval az újvidéki Ivkovics György jelentette meg Feslett bimbók című könyvét, benne Az amerikainagybácsi című egyfelvonásos vígjátékával. S hogy a fakadó rügyekből hogyan lettek az évek során feslett bimbók, azt maga a szerző árulta el a második kötetéhez csatolt előszóban: „Mint a feslett bimbó a természet ereje és az éltető meleg befolyása alatt fokozatosan kinyíló rózsává válik, úgy vélem én is a fenti hasonlatosságra fektetett írói tehetségem idővel ismételni fokozatos fejlődését elérni.”1 Kár, hogy mindössze négy év napsütésének eredményét méltathatja az utókor, s nem derül ki, hogy a hosszú és forró délvidéki nyarak mivé érlelték B. Király Béla írói ambícióit.2
Rügyfakasztó szándékáról 1898-ban a következőt tudja meg az olvasó: „csekély írói tehetségemet nem dicsvágy késztette a közönséggel megismertetnem, hanem inkább az anyagi körülmény. Szegény fiú vagyok, s mert élem jövőm megállapodásának legküzdelmesebb napjait, ne vegye rossz néven t. olvasó, ha parányi tehetségemet ily módon fordítom anyagi javamra. Amidőn hivatkozom Bács megye legjelesebb lapjai terén való eddigi sikeres működésemre – nem tartottam teljes megítélendőnek [teljes mértékben elítélendőnek – M. F.] ezt a bátorságot, midőn a Fakadó rügyek czímű munkámmal a nyilvánosság elé lépek.”3
Nem véletlenül volt első könyve megjelenésekor feltűnően tartózkodó a kritika, a Fakadó rügyek vegyes tárcái bizony nem többek önképzőköri dolgozatnál, s ha valami mégis elismerésre készteti az olvasót, az nem egyéb, mint az ifjúi önbizalom, a maga erejébe vetett hit, és az elhivatottság, hogy ő bizony helyére teszi a világ kizökkent rendjét. S hogy szándékának azonmód nyomatékot adjon, hát kötete élére odailleszti a maga fényképét is. Szándéka célratörő, hisz a zsinóros atillába bújtatott bocskai-süveges levente tekintetéből kiolvasható az a határozottság, amit A magyar nemzeti divat című tárcájában így foglalt össze: a területen, ahol a magyar nemzet honol, bizony baj van a nemzeti hagyománnyal. „Látjuk a nemzetek sokaságát, kisebb csoportokban bár, de mindenütt összetartva és egyik-másik nemzeti felekezettől nemcsak politikai elmében, hanem saját nemzeti viseletében is határozott jellemzéssel eltér. Látjuk a svábot sajátszerűen componált ruhájában, látjuk a románt darócz nemzeti öltözékéhez szilárdan ragaszkodva, látjuk a tótot, a horvátot, a szerbet, a bosnyákot, sokaczot, az oroszt a maga tagadhatatlan nemzeti formájában; csak a magyart – akinek a czímerét a haza viseli –, azt kell az angol hátas lizsér kabátokban keresni. Nem compromitáló szégyen ez ránk nézve?”4 És bár tisztában van vele, hogy már a hagyományaihoz ragaszkodó vidéki Magyarországon is megmosolyogják az utcán a zsinóros-süveges viseletet, bátran hozzáteszi: „adjunk az igaz magyar érzésnek egy külső, jellemző kifejezést is”. Bár a szerző mindvégig a millenniumi Magyarország viseleti rendjéről beszél, szavaiból kitűnik: a modern erkölcsök kétes jellegét és a hagyományos értékek határozott elutasítását bírálja. Az uralkodó ízlés propagálóiról szólva elmondja: „Szerintem ezek a magyarok nem egyebek, mint a meddő korszak azon törpe gyermekei, a századvégi generationak azon elfogult sarjai, kik kivetkőzött ízlésükben már annyira elfajultak, hogy immár homályos sejtelmük sincs az egykori magyar ízlésről! […] hol vannak azok a lelkes ifjak, akik valamikor olyan egy húron pendültek, akiknek szívük, lelkük és akaratuk minden nemes jóért, minden nemzeti érzésű eszméért egybeforrt!” Kerek fél századra – 1848-ra! – visszatekintve jegyzi meg: sajnos, az letűnt már évtizedek óta! „Ne adjuk át – folytatja az eszmefuttatást – ezen szép, páratlan divatot az idő enyészetének, hanem karoljuk fel még most, ideje korán, haj mert még jöhet ám idő, hogy meg fogjuk siratni, de már akkor későn lesz!”5
Érdemes ennél a gondolatnál elidőzni egy kicsit. Egy óbecsei kamasz fiú – B.[lum] Király Béla, aki éppen a helyét keresi a világban, azt látja maga körül, hogy Magyarország nemzetiségei minden modern kori kísértés ellenére is ragaszkodnak hagyományos viseletükhöz, csak a maga világának komfortjára oly mérhetetlenül büszke magyar ember veti el magától a hagyományos magyar öltözéket – s az öltözéken túl minden bizonnyal a hagyományos nemzeti értékeket is. Pedig nem vezethet jóra, ha megmosolygunk minden olyan törekvést, amely értéknek tekinti a hagyományok ápolását, s gúnyos mosollyal fordul el a „nemzeti formától”. Eljöhet az idő, amikor drágán kell fizetni a fölényes divatokért. Mintha e kamasz nyomdászt, e mutáló tárcaírót igazolta volna az eljövendő évszázad. Persze, semmi sem állt tőle távolabb, mint a vátesz szerepében tetszelegni, ő csak a mindennapok bicsaklásaira mutatott rá, azokra a jelenségekre, melyeknek sodrában ő kellemetlenül érezte magát. Feltűnt neki, mert nem lehetett nem észrevenni, hogy a velünk együtt élő nemzetiségek életét erőteljesen meghatározza a nemzeti hagyomány, az az értékrend, melyhez a magyar ember egyre inkább hűtlen lett, s egyre határozottabban tolt el magától.
1 B. Király Béla: Feslett bimbók; Újvidék – nyomatott Ivkovics Györgynél, 1902. 128 p. – Benne: Az amerikai nagybácsi. Vígjáték 1 felvonásban egy képpel, 47–94. p. – A kötethez írt előszó keltezése: „Kiszács, 1902. márczius hó 1-én.”
2 Mindössze egy halvány utalást találunk arra, hogy ifjúkori nyomdászténykedését követően az ipar területén selyemfelügyelőként kereste a boldogulás lehetőségét. Fárbás József: Helybeli tollforgatók és művészek, 3. rész; Tiszavidék, 1931. május 24., 3. p. Ugyancsak itt olvasható, hogy szerzőnk „a megyei lapokban is írt”.
3 B. Király Béla: Fakadó rügyek – Vegyes tartalmú tárczák; Ó-Becse – Nyom. Gavansky M. könyvnyomdájában, 1898. 3. p. – Ugyanott hozzáteszi: „Munkámnak Fakadó rügyek czíme már magában foglalja az én csekély írói tehetségemnek ama szerénységét, mely a fakadó rügyek hasonlatosságában talál kifejezést. (…) Bátor vagyok a kritika alá állni!”
4 Uo. 9. p.
5 Uo. 11–12. p.
