A 2009-es minden bizonnyal pirossal jelölt esztendő volt Tóth Krisztina számára, hiszen évértékelése során két kitűnő kötetet is elkönyvelhet. Izgalmas a mélyére nézni ennek a két különböző, mégis összetartozó világnak, és rácsodálkozni, hogy hogyan képesek az egy időben tapasztalt környezeti, társadalmi, nyelvi hatások líra- és prózaként is megfogalmazódni. A szerző mindkettőnek gyakorlott mestere, kötetek, díjak fémjelzik eddigi irodalmi ténykedését. Verseit izgalmas, veretes alkotásokként tartják számon, de hűséges olvasói rendszeresen találkozhatnak különböző lapokban és folyóiratokban tárcanovelláival, publicisztikáival is. Ez utóbbiak kaptak helyet a Hazaviszlek, jó? című kötetben, melynek lírai édestestvére a Magas labda. A kettőt párhuzamosan olvasva kerekedik ki az a jellegzetes tóthkrisztinás szemléletmód, életérzés, mondanivaló, ami magával ragadva továbbolvasásra, oda/visszalapozásra, aláhúzogatásra, bősz jegyzetelésre, bólogatásra és mosolyra késztet.
Tóth Krisztina akár versek nyelvén, akár prózanyelven szólal meg, történeteket ajándékoz, ezáltal az olvasó fogást, kapaszkodót kap, melybe belecsimpaszkodva feltérképezhető, kivesézhető, szétcincálható, apró falatkákként megrágható és megemészthető, egyszóval magunkévá tehető a szöveg, létrejön a kommunikáció. Dino Buzzatira mondták kritikusai, hogy a sajtó berkeiben folytatott tevékenységének köszönhető lényegre törő, letisztult stílusa – amely egyben egyik védjegye is a neves olasznak –, ugyanezen erényt vélem fölfedezni Tóth Krisztina írásaiban is. A mai kor olvasója hírportálokon és hírlapokon edződve pergő, gördülékeny szövegeket szeret habzsolni, fittyet hány a nyelvi és stilisztikai cikornyákra, az informálódni/szórakozni vágyás hajtja, és szeret önmagára, az általa jól ismert és belakott világra ismerni a sorok között. Ehhez partnerül szegődik mellénk a szerzőnő, aki igényes, letisztult, olvasmányos stílussal és nyelvezettel fogalmazza meg a mindannyiunkban felmerülőt, a bennünket körülvevőt. Szavakba ment át tapasztalatokat, gondolatokat, érzéseket. Mert „van a szavak folyása mentén, kell legyen / egy titkos hely, hol ott vár partra dobva / ott áll dombokba gyűrve egy helyen / aminek neve van, de nincs kimondva” – összegez és indokol találóan. Versei a környezetünkről készített pillanatfelvételek. Verslábakba, rímekbe, strófákba szedett couleur locale. Költészete úgy építkezik a magyar vershagyományból, hogy bár felbukkan benne Arany, Lator László, Babits, Ady, Nemes Nagy, Weöres, József Attila, Petri, Füst, Kormos Vas, Kosztolányi, Orbán Ottó, illetve az általuk teremtett/képviselt versvilág és szellemiség, nem szűnik meg mai, aktuális, jellegzetes és egyedi lenni. Mívesség, zeneiség, játékosság, humor – biggyeszthetnénk a kötet verseire védjegyül. „Az vagy nekem, mint rabnak a fegyőr, / seggnek a tanga, combnak a borosta. / Bezár, szorít és szúr mindenfelől, / előbb csak húsba vág, aztán a csontba” – ötvözi ekképp a költészetet a mindennapokkal, de verseibe a fáradtan figyelő szexmunkások, a gépébe új ízt szóró vattacukorárus, a kórusban éneklő mobilok, mint kisvilágunk mindennapi figurái és szimbólumai is helyet kapnak, ahogy a szépen összecsengő sorvégek között a lélek mélyéből fakadó létkérdések is felvetődnek: „Ifjú lelkek bársonytokja / ismétlődő idegenség / mindig más alakját hordja / mindig arcot vált a nemlét”, vagy: jó volna / végre tudni / hova fülel / a lélek folyton / mi elől / kéne futni”.
A mélyebb, komolyabb témákat feszegető, fajsúlyosabb versek mellett jól megférnek az elődöket aktualizáló hommage-ok, hisz „minden idézet és minden valaminek a medre”, igaz, árnyékukban némiképp háttérbe szorulnak a játékosabbak, könnyedebbek, ámbár talán épp ez a változatosság adja a kötet lendületét. Egyetlen vers azonban önálló kis szigetként emelkedik ki a többi közül: a Kelet-európai triptichon. Ez a kötet legerősebb alkotása, amely (szabad versként) akár helyet kaphatott volna a prózák között is, hiszen a belé sűrített mondanivaló lényegében a Hazaviszlek, jó? történeteinek az esszenciája, különleges kapocsként összeköti a két kötetet. A versben felvetett kérdések nemcsak az egyén, nemcsak a magyar társadalom, hanem egy egész régió sorsára mutatnak rá. „Kelet-Európából jöttem, / (…) Fogaimban amalgámtömést, / szívemben öröklött szorongást hordok. / Angolomat nem értik, / franciámat nem értik, / akcentus nélkül / csak a félelem nyelvét beszélem. // (…) ereimben mérgek keringnek, / (…) szerzek lisztet, mozgó vonatra szállok” – fogalmazza meg a kelet-európai ember létének ismérveit a szerző, amelyek tovább fokozhatók: „Nevünket / rosszul írják és rosszul ejtik, / de mi készségesen mosolygunk. / A szállodákból elhozzuk a szappant, / az állomásra túl korán megyünk. / (…) Velünk mennek a vonatok rossz irányba, és ha fizetünk, szétgurul az apró. // Határainkon félünk, azokon túl / eltévedünk, de felismerjük egymást. / (…) Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer / ott a bűntudat mikrochipje”. Egy olyan országról és olyan országban írja mindezt, melynek ismeri a „vonatait, sírását, klór egét, / savas esőit, lassú havazását, / túlöltöztetett, sápadt csecsemőit”, de legfőképp a polgárait és a szívükben lakozó félelmeket. Lokális és globális tünetek ezek, melyeket magával hurcol egy egész régió.
Ezek a tájjellegű ízek, érzések, vonások, sorsok épülnek be a Hazaviszlek, jó? meghökkentő, frappáns, szórakoztató történeteibe is, melyek a mindennapokból ellesett vagy kimerevített mozzanatokat, figurákat örökítenek meg, fókuszukban áll a hétköznapi ember, minden gyengeségével és esendőségével. Tehát prózaszinten is izgalmas események peregnek: homokakvárium előtt moziznak a hajléktalanok, felemlítődik a holtan talált, pucér, volt feleség, remetének áll egy sátorlakó, aki zsibbadtra meditálja magát, közben médiasztárrá válik, a szendvicsember és a mozgó jegyárus pogit majszol, közben szerelmi praktikákról beszél, a tetovált könnycseppes lányt fekete farmeres, civilben járó őrangyal gyámolítja, a féllábú Csoszó elveszíti a renoméját, majd újra megtalálja, a nemzetiszín csuklópántot viselő, kopaszodó munkás efféle mondatokat kiabál a magyar éterbe, hogy: rohadt zsidó cigány kurva, mocskos pinaszájú, tetves nigger, Únió, meg mi a faszom, a leveleket folyton téves címekre kézbesítő postás szarvasgomba-kereső kutyát vásárol és aranymosókészletről álmodik, végbemennek különféle háztartási parajelenségek, megtudjuk, miről ismerhető fel a felgerjedt férfi, a futógépen izzadó lány Rákóczi-túrósról, islerről meg rétesről fantáziál, múmiává avanzsál a csokimikulás, élénk színű labdák hullnak az égből, visszajelölnek egy farkaskutyát, aki ismerősöket keres az iwiwen, emlékképekként sorakoznak fel az űrkutyák, a körmös Laci hajszobrot tervez, befut egy francia levél, a húsipari szakmunkások Finnországban készülnek emlékeket, szerelmet, hazát, nyelvet váltani, Károly bácsi alufóliával béleli ki a kucsmáját az ártó földsugárzások ellen, rövid időre feltűnik Esti Kornél szelleme, Edus meg Sanyika megtanul szárnyak nélkül röpülni, a férfiak szája előtt megfagy a fütty, a kreol Marija belesúgja a magas, szőke, szeplős Jan fülébe, hogy verárjúfrom, az erkély balkonján egy tál kocsonya dermed, Rudi papagáj pedig azt ismételgeti: – Gyere ide, gyere ide! Hazaviszlek, jó? Hazaviszlek, jó?.
Egy különlegesen őszinte, mellbevágó országimázs-leporellóvá fűződnek össze ezek a történetek, melyek a belőlük áradó humor ellenére is keserédes utóízt hagynak az olvasóban. „Üreges botokat pörget a gyorsuló víz, / véletlen sorsokat húz a szemcsés iszapba, / csak a helyük marad, mint könny után a sóíz, / szétrajzó törmelék, minden valakinek az arca” – ekképp vonzza sodró történeteinek szereplőit is a sorok közé Tóth Krisztina, hogy lüktető mondatokba, emlék nélküli hosszú sebhelyekbe forrassza a figurákat, vonásokat, apró eseményeket, kínokat, félelmeket, a mindennapjaink mozaikkockáit, melyek közül némelyiket jó lenne végérvényesen kitörölni, ha azon az égi billentyűzeten lenne delete.
