mint a gránátalma vérszínű magjai,
olyan volt nyakában a gyöngysor,
éppen olyan, mint a kerekre duzzadt
kocsonyás tapintású, apró magok,
egy falatnyi után is sokáig érezni
szájpadlásodon, torkodban,
nyelved hegyén az ízüket,
édeskés, enyhén fanyar,
érett ribizlibogyóra hajló,
ahogy préseled össze, pukkanva
fakad szét a magvakat ölelő burok,
s a gyümölcshús, akár ritka állatok
drágán mért húsának falatkái,
csupán ingerli az ízlelőbimbókat,
serkenti gyomrodban
az emésztőnedv kiválasztását,
de jóllakni sohasem tudsz belőle,
mert az efféle étek
nem táplálkozási ösztön
kielégítésére szolgál,
csodavárásra tanít,
az ízek ünnepe,
az istenek sem fakupából
vedelték az ambróziát
malátasör gyanánt,
hanem cseppenként,
csukott szemmel ízlelgetve,
és a hulló mannát sem két pofára
tömték magukba a vándorok,
mint a gránátalma vérszínű magjai,
olyan volt nyakában a gyöngysor,
egy vándor fotográfus
készítette róla azt a képet,
úgy áll a kopott,
kacska lábú kisasztal mellett,
mintha tükrös bálteremben,
gavallérok pillantásainak
kereszttüzében várakozna
a következő valcert jelző tusra,
tekintete réveteg, arcéle tűnő kontúr,
szoknyája korcán elnagyolt öltések,
falusi varrónő kezének fércnyoma,
hercegnővé változtatta őt a fotográfus,
fülbevalót és gyöngysort rajzolt neki,
vérszínűt, mint a gránátalma magjai,
még nem evett gránátalmát –
vallotta be a lány pironkodva,
édeskés, enyhén fanyar,
érett ribizlibogyóra hajló –
magyarázta a fotográfus,
miközben gyakorlott mozdulattal
retusálta ki a szemzugokban
megbúvó szarkalábakat
