Adott két férfi. Az egyikük marosvásárhelyi, erdélyi származású, a másikuk tősgyökeres pesti. Az első Pesten élő erdélyi íróként szereti, ha meghatározzák, bár az irodalmi élet fotográfusként is számon tartja, a másik költő, író, igaz, szívesebben mutatkozik be íróként, lévén, hogy elmondása szerint a költő titulus idegesíti.
A két íróember – Bartis Attila és Kemény István – díjak, elismerések, ösztöndíjak, kötetek birtokosai. Alkotótársak. Barátok.
2006-ban felkéri őket Németh Gábor, hogy készítsenek egymással baráti interjúkat a litera irodalmi portál Nagyvizit című rovatába, remélve, hogy a kötetlen beszélgetés során talán közlékenyebbek lesznek, mint vadidegenekkel, s esetleg olyan témák is felmerülnek, amikről egyébként nem lehet beszélni. Amikről hallgatni szokás. Ők ketten, bár tartanak tőle, hogy lehetetlen lesz néhány dologról úgy beszélgetni, hogy egyikőjük se feszengjen az önismétlés miatt, belevágnak az interjúsdiba, még az évben elkészül a néhány tucat kérdést és választ tartalmazó első beszélgetés, a következő évben a második, s ahogy terebélyesedik az elkészült anyag, megszületik az ötlet, hogy néhány bekezdéssel kibővítve, itt-ott pontosítva, kiegészítve, megszerkesztve jelenjék meg kötetbe foglalva is. 2010-ben Amiről lehet címmel jön ki a nyomdából az átdolgozott, végleges változat.
A magyar nyelvterületen tapasztalható olvasói igények tükrében (rövidpróza-, novella-, regény-dominancia) felvethető a kérdés, hogy mekkora fogyasztói sikerre számíthat egy vegytiszta interjúkötet, illetve, hogy milyen olvasói bázist igyekszik megcélozni a kiadó egy ilyen kiadvánnyal. Mielőtt azonban sajnálkozó félmosollyal biccentenénk egyet a kiadó naivnak és elbizakodottnak tűnő vállalkozása előtt, nem árt lélektani szempontból is megvizsgálni a kérdést. Egy fontos tényt ugyanis nem szabad szem elől téveszteni: az ember olthatatlan kíváncsiságát, mellyel a tilosba, a függöny mögé, a rejtettre szeret belesni, apróságokat, személyeset, valami nagyon is emberit megtudni másokról. A televízió és a sajtó igyekszik is a lehetőségeihez mérten kielégíteni célközönségük/olvasótáboruk igényeit (valóság show-k, talk show-k, bulvárlapok), a betűk szerelmeseinek pedig ott sorjáznak polcszámra a celebkötetek, sőt honlapok, blogok kínálják az ismert emberekhez kötődő legkülönfélébb információkat, híreket.
Létezik azonban az átlagnál kissé igényesebb társadalmi/olvasói réteg is, nekik kínálják a késő esti beszélgetős műsorok, folyóiratok, irodalmi/művészeti honlapok a különböző szakemberekkel, művészekkel készített mélyinterjúkat, terjedelmesebb beszélgetéseket, melyekben amellett, hogy számos érdekes téma felmerül, a beszélő is többet ad magából, jobban megnyílik, mint néhány sablonos, futtában odavetett kérdés esetében. Ha sikeres az alanyválasztás, egy-egy ilyen beszélgetés is felveheti a harcot a szépprózával izgalmas meglátások, érvényes gondolatok tekintetében. Elvégre ki ne szeretne bekukkantani például két íróember mindennapjaiba, személyes történeteket hallani tőlük, megtudni a véleményüket közéletről, politikáról, divatról, párkapcsolatról, zenéről... egyszóval meglesni, hogyan gondolkodik, érez, él civilben az, aki helyett eddig csak az alkotásai meséltek.
Az Amiről lehetet lapozgatva úgy tűnik, hogy a Magvető jó lóra tett. Sikerült két olyan alkotót „megnyernie”, akik a több mint húszévnyi barátság okán/dacára képesek fogódzókat találni egymás életéhez, és a jól bevált, zsurnálos rutinválaszokon kívül olyasmit is kimondanak, kimondatnak egymással, amelyekről ritkán beszél az ember.
Bár a kötet három részre tagolódik, az első beszélgetésben Bartis a kérdező, a másik kettőben pedig Kemény faggatózik, tartalmilag mégsem különül el a beszédfolyam, hisz a kérdező is sokszor mesél, ecsetel, anekdotázik, a szerepek gyakorta átfordulnak, így mindkettejük élettörténete, pályaképe, személyiségjegyei, karakterisztikus vonásai egyaránt kirajzolódnak, a történeteik egymásra épülnek, sőt hangsúlyossá válnak kettejük múltjának érintkezési pontjai is.
Felelevenednek például a 80-as évek, a megismerkedés, a barátság kialakulásának évei. Megrajzolódik a Felszabadulás téren ácsorgó két művészlélek figurája, Bartis majdnem két méter magas, vitorlának beillő fülezettel, kalapban, száz évvel ezelőtti holdvilágarccal, mindkettejükön fura nyakkendő, az Ecseri piacon beszerzett zakó, megjelenésük szinte performance, a csajok zöme megközelíthetetlennek tartja őket, pedig ők semmi másra nem vágynak jobban, mint hogy valaki érdeklődjön irántuk. Irodalmi pályájuk kezdetén állnak ekkor mindketten, Bartis épp hogy megérkezett Marosvásárhelyről, kezd megismerkedni Pesttel, Keményben pedig érlelődni kezd a számára eddig ismeretlen Székelyföld, Erdély iránti kíváncsiság. „Annyira hozzám tartozik, mint mondjuk a nevem. Olyan evidencia, amiről nem igazán lehet beszélni” – mondja szülőföldjéről Bartis, akinek, miután Pestre költözik, édesapja szülőháza, Szárhegy lesz az erdélyi főhadiszállás, a második otthona. Kemény is Erdély-járóvá válik. „Azon nagyon kevés anyaországiak közé tartozol, akik az erdélyi utazásaikat nem úgy élik meg, mint hazafias kötelességet, nemzetmentő kalandtúrát, hanem mint evidenciát” – mondja neki a barátja, s ő maga is szívesen beszél Erdéllyel való megismerkedéséről: „mintha egyúttal a történelembe is jegyet váltottam volna” – vallja Kemény az első odaútját felidézve. „Mást vártam, mint amit találtam. Amit ott nyolcvankilencben találtam, az a gyerekkorom Magyarországára emlékeztetett.” Otthon éreztem magam Erdélyben. Mintha ott közelebb lennék a dolgok belső lényegéhez. (...) Idealizálom Erdélyt, de jólesik idealizálni, és ad is rá elég okot” – teszi hozzá.
Bartis Pesthez fűződő kapcsolata is meghatározó. „Kilencvenben ez a város maga volt az ígéret földje, és sajnos nagyon nem váltotta be ezt az ígéretet... Egy kiábrándult, tehát kiábrándító város lett, tele képmutatással, nagyzolással, és elfojtott vagy éppen el nem fojtott agresszióval. Egy olyan város, ahol gyakorlatilag rosszul esik kilépnem az utcára.” – meséli mintegy húsz év távlatából, bár mindennek ellenére sem képes Pestet tartósan hátrahagyni. Ingázik választott otthonai, Szárhegy és Pest között, de az igazi otthont jobbára a magyar nyelvben véli megtalálni: „Nem tudom elképzelni, hogy magyar nyelvterületen kívül éljek... Amíg rajtam múlik, itt szeretnék maradni a Kárpát-medencében. Amíg írok, addig mindenképpen. Ezek a határaim.”
Az otthonkeresés mellett a szakmai kétely is érintkezési pont kettejüknél, díjaik, sikeres köteteik, elismertségük ellenére is egymás tehetségét, írói kvalitásait helyezik a sajátjuk fölé. „Sokáig ingem-gatyám odaadtam volna egy mondatodért, persze úgy, hogy az mégis egyértelműen az én mondatom legyen” – vallja be Bartis, elmesélve, hogy úgy érzi, a költészettel amiatt hagyott fel, mert megismerte Kemény verseit, és elszégyellte magát saját költeményeit olvasva. „Húsz éve azt érzem, hogy azon kevesek közé tartozol, akiknek az Úristen személyesen nyomta a kezébe a golyóstollat... másrészt senki mást nem ismerek, aki olyan mélységesen rettegne attól, hogy többé egy sort sem tud írni, mint te” – szegezi Kemény mellének a megállapítást, aki válaszképp kifejti, hogy ő pedig Bartist irigyelte, és vele együtt a regényírókat általában, hisz egyik legnagyobb félelme, hogy ő a versek mellett képtelen lenne egy igazi, jó regényt írni. „Két program fut a fejemben ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint egyetlen kettőspontban sem vagyok biztos, a másik szerint írnom kell, mert arra születtem. Mindegy, most már évek óta egészséges, kincstári optimizmus van bennem. Kincstári olyan értelemben is, hogy úgy érzem, van egy kincstáram. Egy írói kincstár. Nem nagy dolgok vannak benne: némi gyakorlat, kevéske élettapasztalat, valamicske önismeret, száztíz magnókazetta, egy kis költői önbizalom, ilyenek” – mondja Kemény.
Az idézetben említett magnókazetták a harmadik érintkezési pont jó példái, a vajúdó, pepecselő, elodázó alkotói módszereké. Mindketten tetemes nyersanyagot „tárolnak” eldobozolva, Kemény hangzóanyag formájában pihenteti a majdani nagy családregényhez felhasználható adatokat, történeteket, Bartis pedig, aki az írás mellett évek óta fotózik is, csak digitális képből majdnem 30000-et őrizget, válogatás, rendszerezés nélkül, fiókokba, padlásra rejtve.
A beszélgetéskötet legnagyobb erőssége azonban – amellett, hogy változatos életutakat bont ki – mégiscsak az, hogy fontos közéleti, irodalmi, kulturális kérdéseket feszeget. Szóba kerül például az aktuálpolitika, a kisebbségi lét kérdése, a nemzetállam fogalma, a román forradalom és a magyarországi rendszerváltás, az ügynöklisták..., ahogy írók és szerzők, kritikusok és kritikai elvárások, maga a nagybetűs Irodalom és annak állapotához kapcsolódó aggályok, olvasói és olvasási szokások is felmerülnek. „Az 1944 utáni magyar irodalom úgy ahogy van, nem tartozik hozzá az általános műveltséghez. (...) Ez egy gazdag irodalmi korszak, és attól tartok, hogy alig fog nyomot hagyni maga után. És így persze én se hagyok. (...) Halhatatlan szeretnék lenni, de nem vagyok telhetetlen: beérném egy kis írói halhatatlansággal is – de ehelyett azt kell látnom, hogy nyomtalanul tűnik el a történelem süllyesztőjében a korszak, amelyben éltem, és hasztalanul termi gyümölcseit a művészeti ág, amit művelek. Magyarán alig olvas valaki. Igen, ez nekem csőd” – fejti ki Kemény István.
Nem hiába kapta a kötet a Wittgenstein-idézetből („Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”) származó címet, hisz a seregnyi körüljárt téma és minden igyekezet ellenére is maradnak megválaszolatlan kérdések. Mert tényleg vannak dolgok, amikről nem lehet beszélni. A hallgatás sokszor beszédesebb. Barátság ide, felkérés oda, a bensőt, a lelket feltárni, önmagunkat meghatározni, mondatokba foglalni a legnehezebb. „Ahogy írok, ahogy fényképezek, ahogy kinézek... nem tudom, hogy korszerű-e. Ez a kor különben úgy néz ki, hogy majdnem minden belefér. Bizonyára én is” – kapjuk Bartistól okulásul a leghelyesebbnek tűnő létfilozófiát útravalóul, Kemény pedig ekképp sűríti egybe a beszélgetés velejét: „Nekem nincsenek mentségeim. Nem éltem át a harmincas éveket, nem voltam háborúban, nem voltam komolyan beteg, nem üldöztek politikailag, nem is hittem soha, hogy üldöznek, egészséges vagyok. Megszállottan normális. Belém is építettek-neveltek kötelességtudatot, és használni akarom. Jól el vagyok látva bűntudattal is, meg komplexusokkal, de szerencsére legalább nem vagyok megverve sokfelé ágazó tehetséggel. Nincs más választásom, mint írni.”
Hogy mivel gazdagszik a kötetet végigböngésző olvasó? Két fordulatos élettörténettel, egy barátság kialakulásának és elmélyülésének részleteivel, család-sorsokkal, érdekes meglátásokkal, apró titkokkal, kötetek keletkezéstörténetével, írói alkotó- és hálószobák eseményeivel, izgalmas meglátásokkal politikáról, közéletről, az olvasmányos stílus, a precíz megfogalmazás és a közvetlen hangnem nyújtotta olvasói élménnyel, s egy tapasztalattal, hogy talán nem is kell mindenre rákérdezni, mert nem biztos, hogy a válaszokra mindig elegendőek a szavak.
